„Az utolsó pillanatban lepörög életünk filmje” – szól a popkulturális közhely, és valóban, a Lear halála című miskolci előadásban nagyjából ez történik, a király megőrül, s éppen ebben az állapotban kezd el tisztán és világosan látni, számot vet saját és mások tetteivel, hogy békében távozhasson az élők közül. 

Harsányi Attila, Rózsa Krisztián

Enyedi Éva átirata ugyanakkor nem a Lear király utolsó jelenetébe kalauzol minket, oda, ahol Lear a drámában meghal. A miskolci Játékszín színpadán „kegyetlen vihar tombol, embertelen időjárás. Egy lélek nincs a szabad ég alatt, csak a kitaszított, kifosztott Lear király és a bolondja”. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy a harmadik felvonás első és második színében járunk, ahol Lear a viharos ég alatt egyedül marad a Bolonddal.

Shakespeare művében a vihar-motívum Lear hangulatának tükörképe. Mikor Goneril és Regan elárulják apjukat, s Lear otthagyja őket, akkor romlik el az idő. „Menjünk be, vihar közeledik” – mondja Cornwall a második felvonás negyedik színében, amely a következő jelenetre meg is érkezik, s bár a shakespeare-i eredetiben nem itt vet számot Lear korábbi életével, valóban itt lépünk be először és utoljára a főszereplő mentális terébe.

A Lear halála című előadás tulajdonképpen egy szembesítési folyamat, ahol a Bolond erőnek erejével igyekszik megértetni Learrel az addig maga előtt is elhazudott hibáit, rossz döntéseit. A király az őrületbe próbál menekülni a valóság elől, ám ez az út végül járhatatlanná válik számára: jellemfejlődése és szellemi leépülése egyszerre megy végbe a színen. A szöveg tulajdonképpen egy akciók nélküli, kétszereplős dráma, a jelenetek kronológiáját nem Shakespeare drámájának kronológiája határozza meg, hanem a belső ráismerés folyamata. Ugyanakkor az egymást követő jelenetek sokszor kissé ad hocnak tűnnek, ami valószínűleg azért van, mert a Lear halála ennél jóval többre vállalkozik: ki akarja szélesíteni, általánossá, mindenki számára átélhetővé akarja tenni Lear egyedi történetét, és ehhez nem minden esetben a legmegfelelőbb eszközöket választja.

A haláltól rettegő, demens idős ember képe a kórházi ágyon persze mindannyiunk számára ismerős – ez a kontextus pedig már az előadás elején megteremtődik a háttérbe vetített stilizált folyosóval és Zságer Varga Ákos hangkulisszáival, zajaival, amelyekkel a színpadon ülve követi a jelenetfolyamot. Így történhet meg az, hogy a Bolond időnként szemtelen kórházi ápolónak tűnik, aki összevész az idős, magatehetetlen beteggel. 

Jobban kilógnak az előadásból azok a pillanatok, amikor a színészek – Harsányi Attila és Rózsa Krisztián – személyes élményeikkel próbálják közérthetőbbé tenni Lear történetét. Mesélnek például anyjukhoz kötődő, kissé ambivalens, de azért szeretetteljes viszonyukról, vagy halálközeli élményeikről. Harsányi Attila szerelmi bánatában elkövetett öngyilkossági kísérletéről mond el egy történetet, Rózsa Krisztián arról, mikor úszás közben egyszer majdnem belefulladt egy tóba. A halálhoz való közelség és a halálfélelem egyértelmű közös pont a két színész és Lear életében, ugyanakkor az öregséggel járó halálfélelem nyilvánvalóan teljesen más tapasztalat, mint egy hirtelen jött traumatikus élmény, amely ugyan a későbbiekben sem tűnik el nyomtalanul, de kevésbé hordozza a visszafordíthatatlan megsemmisülés szorongató érzését.

Fotók: Miskolci Nemzeti Színház

Nem tűnik az sem teljesen indokoltnak, miért a negyvenes éveiben járó Harsányi Attila játssza az öreg Leart, aki a kórházi ágyán várja a halált, nagyon érdekes viszont a két színész közötti hasonlósággal való játék. Harsányinak és Rózsának ugyanis nemcsak külseje, karaktere is sokban egyezik: tele vannak élettel és energiával, s bár arcuk kifejezetten férfias, mindkettőjükben van valami gyermeki elevenség. Az előadás plakátján is e két arc jelenik meg egy montázsban: ketten adnak ki egy arcot, a szuperego és a tudattalan. Az egyik videóbejátszásban például végtelenítve látjuk, ahogy az egyik színész arca a kamerához közeledik, nyitott szájában pedig a másik színész arca válik láthatóvá, akinek szájában szintén az egyik színész arca jelenik meg és így tovább.

A Lear halálának párbeszédei líraiak és filozofikusak ugyanúgy, mint Shakespeare darabjában a Bolond és a király dialógusai. Ezek a jelenetek ugyanakkor sokkal sötétebbek, mint az eredeti műben, és ez annak a sajnálatos következménye, hogy a bölcs Bolond négyszáz év alatt kissé elvesztette a humorérzékét, inkább keménységét őrizte meg. Rózsa Krisztián Bolondja nem vigasztalja, nem nevetteti meg Leart, csak kíméletlenül vallatja, nem clown ő itt, hanem egy öregember lelkiismerete, és ezen – úgy tűnik – nincsen túl sok szórakozni való. 

Egyetlen jelenet van, ahol nagyon jó arányban jelenik meg nevetés és fájdalom: Lear vacsorajelenete, ahol az összes vendéget a Bolond jeleníti meg, és mivel az összes vendég helyett koccintania kell a királlyal minden egyes fogás után, végül merevrészegen tántorog az asztal körül. S bár a jelenet attrakciója a tűpontos részegkoreográfia, amelyet a Bolond prezentál, egyértelművé válik közben számunkra Lear magányossága is.

Az előadás adatlapja a pirt.hu oldalon itt található.