Fábián Péter: Mecseki tigris, vagy amit akartok / Pécsi Nemzeti Színház
2018.12.11.

A szerző ihlettelensége, frusztrációi, kiselejtezett gondolatai és alkotói válsága Shakespeare-től Pirandellóig sok színpadi jelenet és darab témáját adták már, ám egyik szerző sem volt annyira bevállalós, hogy előcsalogassa a gondolataiból az Agyf**sz névre hallgató allegorikus fickót. OROSZLÁN ANIKÓ KRITIKÁJA.

Pécsett komoly várakozás előzte meg Fábián Péter és Benkó Bence Mecseki tigris, vagy amit akartok című előadását, hiszen a szerzőpáros nevével fémjelzett k2 Színház a kezdetek óta népszerű fellépője a régióban évente megrendezett Ördögkatlan Fesztiválnak. Az utóbbi időben ráadásul az sem volt túl gyakori, hogy a Pécsi Nemzeti Színház teljes arzenálját „kölcsönadja” kívülről érkező művészeknek. 

A független alkotók és a kőszínházak együttműködési kísérletei mindig kölcsönösen izgalmasak, másfajta munkaformát jelentenek a fogadó félnek és a vendégalkotónak is, a pécsi teátrumnak tehát mindenképpen pirospont jár, amiért e kísérlettel érdekes kihívás elé állítja a saját (bérletes) nézőit. Ezen kívül most a sikeres alkotópáros feladatmegosztása is kicsit eltér a megszokottól: Fábián Péter drámáját Benkó Bence vitte színre pécsi és k2-s színészekkel, valamint kaposvári egyetemistákkal.

A címadó városi legenda szerint 2004-ben a Mecsekben felbukkant egy tigrisnek látszó élőlény, ám miután egy hat éves kislány meggyőző leírása után megindult a hosszas keresés, a hatóságok semmit sem találtak. Az előadás promóciójában nagy hangsúlyt kapott ez a szenzációs történet, bár amint később látni fogjuk, csak nagyon lazán kapcsolódik a — műfaja szerint —„megíratlan drámához”, arra viszont tökéletesen alkalmas, hogy a várakozás és a kíváncsiság (vö. mikor jön már a tigris?) jó darabig fenntartsa a nézői figyelmet.

A nyitó jelenetben a Miniszterelnök úr nevű szereplő (Horváth Szabolcs) drámázik azon, hogy mennyire alkalmatlan színésznek, majd a nézőtérről levágtató Schwartz nevű csibésszel (Urbán Tibor) hirtelen összeütnek egy összeesküvést, aminek a lényege kettőjük szerepcseréje és egy nagy-nagy leleplezés. Rövidesen kiderül az is, hogy a görög színház és varietészínpad ötvözetének látszó tér (Szakács Ferenc munkája) tulajdonképpen a drámaíró („a mi Urunk”) agya. Kétoldalt a díszletbe beépített halványneon agyi erek világítanak. Ezután előkerülnek a szerző ötletkezdeményei, a karakterek, név szerint a karvezetőként funkcionáló Narrátor, Omlett, lágy királyfi, az Epe pankrátorok, egy Agyf**sz nevű allegorikus fickó, Fatima, az első magyar fa'afafine (azaz nőként nevelt férfi, a harmadik nem Szamoában); de itt vannak a múzsák is, Melpomené és Thália, Parabaszisz, a vak látó, valamint a Biztos úr. Ha már ilyen szépen összejöttek, bele is fognak egy tehetségkutató castingba, amiben kiderül, ki lesz az, aki a szerző új darabjában főszerepet kaphat. Mindeközben fény derül arra is, hogy a túlontúl óvatos Biztos úr az a gonosz és galád intrikus, aki rendre megakadályozza a tökéletes színdarab megszületését, mert közbenjárására sok-sok karakter tűnt már el a „sós kútban”, hogy onnan aztán soha ne térjen vissza.

Piti Emőke
Piti Emőke

Tekintsünk most el attól a kérdéstől, hogy ilyen megnevezésekkel vajon milyen műfajokhoz köthető szövegkönyvkezdemények fészkelhetnek a „mi Urunk” agyában, hogy ezeknek biztos papírra kell-e kerülniük, ahogy attól is, hogy mennyire érdekes a nagyközönség számára az alkotói válság mint téma. A drámai alaphelyzet ugyanis akár nagyon vagány gesztusként is értelmezhető: a szerző végre állami megrendelésre, rendes fizetségért dolgozhatna, ámde nincs szalonképes ötlete, így ügyesen ír egy darabot az agyalás fázisáról, miközben elmoralizál azon a kérdésen, hogy az ihletgyilkos, agyában ülő „kopasz cenzor” mennyi valódi lehetőségtől fosztja meg. Ehhez jön ráadásként a „miniszterelnöki nyitány” (hiszen van-e, ki nem ismeri a Kultúrbrigád és Átrium-féle Igenis, miniszterelnök úr! pécsi kálváriáját), egy kis aktuálpolitika és egy hatalmas műfallosz, ami egy óvatlan pillanatban Schwartzon tűnik fel, hogy lássuk, ő itt az igazi fenegyerek, akit aztán nem lehet kiereszteni a palackból, mert akkor lenne haddelhadd. A csavar persze az, hogy végül minden színpadra kerül, aminek nem szabadna.  

Adva tehát az antikizáló színpadkép, a görög dráma néhány tipikus szereplője, a klasszicizáló (jambikus trimeterben írt, ám sokszor a XIX. századi irodalmi nyelvet idéző) szöveg. Ezzel szöges ellentétben áll az egyszerű, ámde mégis kuszának ható cselekmény és a csillogóan groteszk, de sokszor inkább giccses atmoszféra, a talán túlságosan gyakori szóviccek, politikai utalások („egy gondolat bánt engemet”, „megszűnt a nép szava”, Omlett, lágy királyfi „összeomlett”) és az olyan felületesen, a hatás kedvéért érintett témák, mint a politikai populizmus, valóságshow-k, genderkérdés, stb. Az eredmény pedig annyira eklektikus, hogy a néző egy ponton elengedi a referenciák összefogdosását, és csak sodródik az árral. 

Horváth Szabolcs
Horváth Szabolcs

A Benkó Bence rendezte előadás olykor groteszk és bizarr, máskor közhelyes fordulatokat vesz, mintha az ötletek sűrűjében nem sikerült volna megtalálni a vezérfonalat, ami színésznek és nézőnek egyaránt támpont lehetett volna. Ugyanakkor megkapjuk a mondanivalót („a gondolat szabad”) és egy precízen megírt, sűrű, első hallásra bonyolult szöveget, ami helyenként mégis olyan triviális, mintha valami félig sikerült stílusparódiát néznénk; máskor pedig patetikus, és megfelelő súlypontokkal drámai hatást kelthetne még úgy is, hogy alapvetően egy komédiát látunk, amiben — tudjuk — végül minden jóra fordul.   

Fábián Péter egy rádióinterjúban arra utalt, hogy darabjában az ókori görög komédia szerkezetét követi (ennek tudatában válik világossá a verselés, valamint a narrátor, a kar, a zene funkciója és a vak látó szerepe is), ám az eredeti műfaj vélhetően amiatt működött jól, mert megfelelően egyensúlyozott a társadalomkritika és a nevettetés határán, motívumrendszere és humora pedig mindenki számára érthető volt. Ebben az előadásban azonban a nyelvi virtuózitás és a belezsúfolt tematikus utalások mintha elnyomnák a fő gondolatot, ami talán a művész és az önkontrollja közötti viszony lenne. De mi a túlzott önkontroll oka? Mi frusztrálja pontosan a szerzőt? Mitől válik ez a probléma a külső szemlélő számára is érdekes és feszültséget keltő (színházi) témává? És legfőképpen: mi van a tigrissel?

„A tigris az mindig egy jellem”, ugorhat be a Micimackóból, ám itt éppen ellenkezőleg, csak egy fantom, a meg nem született ötlet jelképe, hiszen egy készülő drámában akárki lehet a főhős, ha már Pécsett vagyunk, akár a mecseki tigris is. A hangzatos címhez a szövegegészt azonban kevés kapcsolódási pont fűzi (és az előadásban sajnos nem ez az egyetlen határozott támpont nélkül maradó jelölő), a néző pedig elbizonytalanodik, hogy nem egy vicc áldozata-e éppen, hiszen nincs is semmiféle tigris, lehet, hogy színdarab sincs, szerzőnk pedig csak egy agyafúrt szélhámos. 

Fotók: Pécsi Nemzeti Színház
Fotók: Mihály László

A színészek láthatóan élvezik a játékot, a legszórakoztatóbb jelenség Horváth Szabolcs, aki egyben a darab zenéjét is jegyzi. (A zenészek, Baksa Péter, Bánky Géza és Csajághy Szabolcs profin végigasszisztálják az előadást, a muzsika karakteres, az előadás zenei világa koherens.) A vázlatos karakterek, valamint a szöveg humora, a varietéhangulat és a gegek nem sok teret engednek ugyan az alakításoknak, ezért a nagy komikusi energiákat bevető Narrátor (Formán Bálint), valamint a komor Melpomené (Herczeg Adrienn) és a nevetgélő Thália (Vlasits Barbara) megoldásai is kissé egyformák maradnak. A legnagyobb talány a Biztos úr (Piti Emőke) jelenléte, aki a szerző agyában ülő kontroller, bár hatalmához képest elég jelentéktelen figurának tűnik, jelmeze alapján pedig inkább szállodai kifutófiú vagy század eleji kalauz. Lassan, kimérten, vontatottan kell beszélnie, és — bár nem pontosan derül ki, miért — sajátos vonzalom fűzi a nála másfél fejjel magasabb Melpomenéhez, akit Kincsnek hív. A korábban említett castingot egyébként a Biztos úr jóváhagyásával Kiss Zoltánné (Bach Zsófia) pécsváradi könyvelő karaktere nyeri, ami felfogható önironikus utalásnak is (és ez egyben a legviccesebb jelenet), hiszen valahol mégiscsak egyszerűbb lett volna egy csendes kis polgári drámát írni a kisemberek válságáról. Ám ezen a ponton Schwartz és a Miniszterelnök leleplezik a Biztos urat, aki azonban nagymonológjában rávilágít, hogy ő is, akárcsak a többiek, a szerző agyának szülötte és képzeletének foglya. Így hág tetőre a drámai feszültség. 

A történet végén persze, mint a komédiákban szokott, minden jóra fordul, szerzőknek pár ezer kilométernyi környezetváltozás hatására végre meglódul a fantáziája, a karakterek kiszabadulnak, hogy (egy másik színpadon persze) elfoglalják méltó helyüket egy-egy számukra megfelelő színdarabban. A mecseki tigrist azóta se látta senki.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.