Chaplin: A diktátor / Vígszínház
2018.10.25.

Megvan minden, ami Chaplinnél ikonikus volt és vicces: a világháborús burleszk, a földgömb-balett, a kopaszember-borotválás Brahms V. magyar táncára. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Ha van titka A diktátornak, az nem a tökélyre csiszolt burleszkben, hanem Chaplin bajszában rejlik. Nem véletlenül írta André Bazin, a legjelentősebb francia filmkritikus, hogy a 20. század arculatát két ember rajzolta át jelentősen: Gillette, az eldobható borotva feltalálója és Chaplin, a fogkefe-bajusz népszerűsítője. Még leghíresebb utálója, aki csak undorító zsidó akrobatának tartotta Chaplint, Adolf Hitler is tőle kölcsönözte az arcszőrzetét. Borotválkozási szokásaiknak, külsejüknek ez a banális hasonlósága pedig lehetőséget adott Chaplinnek – állítja Bazin –, hogy ne csupán kifigurázza és kinevesse Hitlert, hanem megsemmisítse azzal, hogy kettejüknek, a diktátornak és a chaplini bohócnak valamiféle keverékét állította a helyébe. Hogy ha Hitlerre nézünk, Chaplint lássuk, a félelmetes vezér helyett az ügyefogyott kisembert, akinek a nárcizmusa kicsinyes, a fajgyűlölete ostoba, világuralmi törekvései pedig röhejesek.
 
ifj. Vidnyánszky Attila
ifj. Vidnyánszky Attila
Ha van titka, lelke a Vígszínház A diktátor-előadásának, az sem a tökélyre csiszolt, sőt pluszban felgegesített bohózatban rejlik, hanem ifj. Vidnyánszky Attila ihletett játékában. Könnyedén kiolvasom belőle, amit Chaplin, és feltehetőleg a Vígszínház társulata, a diktátorok gyermeteg természetéről, a gyűlöletkeltés és a rasszizmus értelmetlenségéről gondol. Ha valaki Chaplin halála után negyven évvel is élőben szeretné látni a Csavargót, nem tévedhet jobb helyre a Szent István körútnál, mert ifj. Vidnyánszky mindkét főszerepet, a tomániai diktátort és a zsidó borbélyt is azzal az érzékenységgel játssza, amely a lényeget domborítja ki: a mosolyogtató butaságot az egyik, az ártatlan lázadást a másik oldalon.
 
De ha van jelentős problémája a Vígszínház előadásának, az is épp ebből fakad: hogy ezen a színpadon már nem Hitlert, hanem Chaplint látjuk. Egy színészt, aki a furcsa és forradalmi kevercs helyett Chaplin csavargóját galvanizálja életre, és a Nagy Komikus munkájának tiszteletteljes adaptációját mutatja be, nem az épp legrettegettebb zsarnok pimasz karikatúráját. A diktátor premierje óta közel 80 év telt el, ami alatt Hitler alakja is megváltozott; mitikus gonosszá kövült, akit már nem hatástalanítani kell a humorral, hanem újra közel hozni az emberekhez és megint érzékelhetővé tenni az ördögi félelmetességét. Hitlert kinevetni manapság, amikor A bukásból kivágott netes mémként látjuk viszont nap mint nap, bevett rutin, és nem a félelmeink katartikus szétoszlatása. A diktátor előadásában ez a nyolcvan év és az alatta megváltozott Hitler-képünk megoldatlan probléma marad: hiába alakítja ízig-vérig chaplini lelkülettel Hynkelt és a borbélyt Vidnyánszky, ha a darab mögül kikopott az eredeti kontextus, és Eszenyi Enikő rendezése semmit nem tesz azért, hogy újat rajzoljon mögé. Inkább azzal foglalkozik, ami Chaplin filmjeiben a legkönnyebben adja magát: a burleszk humanista humorával, az esetlen, vagyis folyton eleső kisember küzdelmével.
 
Hajduk Károly, ifj. Vidnyánszky Attila
Hajduk Károly, ifj. Vidnyánszky Attila
Ha innen nézzük, A diktátor a Vígszínházban úgynevezett profi szórakoztatás. Élvezeti értéke nagyban függ attól, hogy a néző idétlen vagy időtlen humorforrásnak gondolja a seggre, hasra és pofára esést (személy szerint a második felvonás engem már fárasztott), de tagadhatatlan, hogy a darabot író Vecsei H. Miklós érti és érzi Chaplin humorát, és arra még rápakol pár lapáttal. Elsősorban a mifelénk megunhatatlan szóviccekre, amiknek a színvonala, mint mifelénk szokott, az ötletestől a kínosig hullámzik. Saját – és ötletes – találmány az is, hogy megszemélyesítik a klasszikus hollywoodi film mindentudó narrátorát (Ember Márk), aki egészséges öniróniát, szívesen fogadott kikacsintást hoz a darabba. A gegek továbbgondolása, magyarosítása máskor is jól sül el; különösen, ha a rasszizmus logikai bukfenceit domborítják ki a poénok, mint Hynkel-Hitler beszédei, amik német halandzsájukkal a náci propaganda értelmetlenségét karikírozzák.
 
Hozzáadott értéket is csak a viccekben kapunk: A diktátor egykerekűzéssel és egyéb akrobatikus mutatványokkal kiegészített Chaplin-besztoffá bővül a színpadon, miközben a film aktualitása szentimentális üzenetté kopik a zsarnokok elleni kiállásról. A diktátor Chaplinnek a leghíresebb, de korántsem a legjobb filmje, amelynek korából fakadó érzelmessége mára több helyen érvényét, hatását vesztette – és ennek kiküszöbölésére a darab nem tesz kísérletet. Ahogy Chaplin tudásának hiányát (nem ismerte a haláltáborok valós borzalmait) sem kipótolják a színpadon, hanem álomszerű görkorcsolyázásra cserélik. A politikai szatírát egyre inkább elfedik az akrobatikus mutatványok, de a bohóctréfák és bűvésztrükkök halmozása a szándékolthoz képest ellenkező hatást ér el: A diktátor poénjai az idő előrehaladtával önismétlővé válnak, kiüresednek, és a középszerű szóviccek („Make War, Not Love”) arra mutatnak rá élesen, mennyire kerüli a darab, hogy az időkapszulába zárt burleszknél valami többről szóljon.
 
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Pedig egyáltalán nem törvényszerű, hogy A diktátorban minden mást elfedjen a humor, hiszen Chaplin annak idején sokat tett azért, hogy az európai történet a hazai közönség, vagyis az amerikaiak számára is húsba vágó legyen. És itt még csak nem is a film készítésének megismételhetetlen körülményeire gondolok, nevezetesen arra, hogy Chaplin részéről kifejezetten lázadó gesztus volt leforgatni ezt a filmet 1941 előtt, amikor az Egyesült Államok izolacionista és Hollywood pénzszerző politikája miatt (nem akartak lemondani a fasiszta országok piacáról) nem illett gúnyolódni Hitleren. Hanem arra, hogy például a nácik rasszizmusát az amerikaiakra is átvonatkoztatta: nem véletlenül emlegette a filmvégi, szeretetre és humanizmusra buzdító beszédében a zsidók mellett a Németországban csak ritkásan fellelhető feketéket, és rendezte olyan ismerősen – utcán, lámpavasra – a lincselést, hogy azzal is felpofozza a polgárjogi mozgalom kirobbantásától még messze álló amerikaiak lelkiismeretét.
 
A Vígszínházban keveset érezni abból az igyekezetből, hogy személyes és nyomasztóan aktuális tétet kapjon a történet. Az igazi hangosfilmre A diktátorral váltó Chaplin bátor, kockázatos, és roppant időszerű alkotásából az eredetit túlontúl hűen követő, az áthallásoktól gondosan tartózkodó előadás született. Amiben persze megvan minden, ami Chaplinnél ikonikus volt és vicces: a világháborús burleszk, a földgömb-balett, a kopaszember-borotválás Brahms V. magyar táncára. De a bajusz, amit itt látunk, már kellék csupán. Levehető, eldobható, visszaragasztható: nem utal másra, csak arra, hogy a színjátszás, mint a pofára esés, örök. Még Chaplint is el lehet játszani, egy-egy pillanatra akár még bravúrosan is. Ha akarjuk, feltámaszthatjuk a színpadon, mesélhetjük a vicceit, érezhetjük az empátiáját. Csak a merészségből fakadó zsenialitása marad, úgy tűnik, végképp pótolhatatlan.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 
Szerző: Soós Tamás