2018.10.23.

Zavarba ejtő és aggasztó olvasmány Kiss B. Atilla győztes operettigazgatói pályázata. A SZERK.

Mint ismeretes, Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere néhány napja Kiss B. Atillát választotta ki a Budapesti Operettszínház főigazgatói tisztségére kiírt pályázat győzteséül, s így 2019. február elsejétől öt éven át az ismert tenorista tölti majd be az említett tisztet. A társulat elsöprő többségének véleményével szembehelyezkedő, ám a szakmai bíráló bizottság* többségi állásfoglalásával egyező döntést követően végre a nyilvánosság számára is megismerhetővé vált a győztes pályázata, amely teljes terjedelmében itt olvasható.
 
Nem vitatva a nyilvánvaló tényt, hogy egy zenés színház működése többféle modellt követhet, s egyenesen üdvözölve a tervezett repertoár néhány, a hazai színpadokról fájóan rég nélkülözött darabját (mint amilyen a Boccaccio vagy A corneville-i harangok), a szöveg számos részlete mégis meghökkentőnek, sőt aggasztónak ítélhető. Az alábbiakban a pályázat néhány különösen aggályos passzusát idézzük, szigorúan a teljesség igénye nélkül, részint hogy a miniszteri döntés érettségét és a szakmai bizottság hozzáértését felmérhessük, részint mivel így rögtön körvonalazhatjuk, mit is remélhetünk Kiss B. Atilla "nemzeti dalszínház"-ától, innen és túl a "nemzet-lélek egyesítő" küldetés oly nagyralátó vállalásán. 
 
"Tudatosítanunk kell, hogy az operett, még akkor is, ha Európa nagy városaiban ringott a bölcsője, magyar műfaj, Budapesten teljesedett ki  és hagyományai Budapesten alakultak ki."
 
Kiss B. Attila
Kiss B. Atilla
E tételmondat a pályázat Motiváció és stratégiai irányvonalak című fejezetének 1. pontját indítja, nem kevéssé zavarba ejtve a műfajjal mégoly felszínes kapcsolatot ápoló olvasót is. Az a vélelem ugyanis, amit Kiss B. e részben tudatosítani óhajt, sajnos egyáltalán nem állja meg a helyét. Fájdalom, az operett nemzetközi műfaj, amely nem Budapesten teljesedett ki és hagyományai sem Budapesten alakultak ki. Itt most szót sem vesztegetve a francia vagy az angolszász operettre, de még az ifjabb Johann Straussra sem, tudomásul szolgál, hogy Lehár Ferenc és Kálmán Imre világhódító művei szinte kivétel nélkül Bécsből indultak útjukra, s a Viktóriát követően még Ábrahám Pál legsikeresebb operettjei is csupán a német nyelvű bemutatókat követően jutottak el Budapestre. Nem vitás ugyanakkor, hogy az operett nemzetközi műfajának van egy gazdag magyar válfaja is, budapesti ősbemutatókkal: Huszka Jenő, Kacsóh Pongrác vagy Jacobi Viktor művei azonban jószerint csakis számunkra ismerősek. (Kacsóh Pongrácnak a repertoárba most ugyancsak beemelni kívánt Csipkerózsája vagy posztumusz Dorottyája pedig - talán nem véletlenül - még számunkra sem.)
 
"A zenei hűség mellett a szöveghűséget is érdemes követnünk. Mint minden zenés színházi darabnak, egy operettnek is szövegíró, tehát társszerző írta a librettóját és egyetlen üzleti célú motiváció, vagy rendezői koncepció sem indokolja a szöveg megváltoztatását. [...] Amennyiben a magyar „átdolgozás” eltér az eredetitől, az számos művészi problémát felvet. Adott esetben egy rossz fordítás teljesen más irányba viszi a darab cselekményét, más karaktert ad a szereplőknek, ami ellentétes a mű zeneszerzőjének és szövegírójának eredeti szándékával. Célom, hogy a fenti anomáliát tisztázzuk."
 
A Pár szóban az alkotói szándékról című szövegrészből vett idézet újra csak a műfajismeret aggasztó hiányosságait mutatja. Mert túl azon, hogy az eredeti forma számos operett esetében ma már egyszerűen rekonstruálhatatlan, az eszmefuttatás nem látszik tudomást venni arról a tényről, hogy az operett műfajának lételeme, s hogy egy, a pályázó számára kedves varázsszót említsünk - hagyománya a szöveg továbbalakítása, dramaturg, rendező és színész által egyaránt. Latabár Kálmán színháztörténeti jelentőségű Frosch- vagy Menelaos király-alakításának szövege például jórészt nemhogy a német, illetve francia eredetivel nem azonos, de még a magyar átdolgozásokkal sem. S ha Kiss B., mondjuk, könnyű szívvel el is vetné a Csárdáskirálynő Kellér-Békeffi-féle átdolgozását, azt vajon tudja-e, hogy az "eredeti" formájú Csárdáskirálynőben a Hajmási Péter, Hajmási Pál sem szerepelne? (Lévén az csak a magyar bemutatón került be a műbe.)
 
A fenti idézet "egyetlen üzleti célú motiváció" kitétele ugyanakkor egy másik eltörölhetetlen hagyomány és műfaji sajátosság tudomásul vételét is megtagadja. Még érzékletesebben exponálja ezt a tényt az a fordulat, amely szerint a "nemzeti dalszínház" működésének "nem lehet létkérdése az olcsó kasszasiker". Vagy ez a többféle megfogalmazásban is sulykolt álláspont:
 
"...amíg egy magas minőségű művészi produkció esetében sem kizárt a közönségsiker, addig egy bevételszerzési indíttatásból megszületett darabnál a siker elsőrendű szempont, így ritkán garantálja a szellemi táplálékul szolgáló tartalmat, hiszen a megvalósításra fordított időkeret és energia fókuszában nem a magas nívójú intellektuális tartalom közvetítése, hanem a költségvetéshez rendelt források sokszoros megtérülésének célja áll.
 
Nos, az operettek (akárcsak a pályázat által tüntetően alultárgyalt musicalek), mióta világ a világ, "bevételszerzési indíttatásból" születnek meg. A zenés színház működésének általános meg nem értéséről tanúskodik e témában az "olcsó kasszasiker" megvető emlegetése: ez tette az operettet, majd a musicalt a közönséggel oly szoros és naprakész kapcsolatot ápoló, populáris műfajjá. Bulvárműfajjá, ha tetszik, amelyből végzetes dolog kikapcsolni ezt a kétségkívül pénztári szemléletű indíttatást. Hogy mindez így van, azt a Kiss B. pályázatában oly emelkedett szavakkal illetett Kacsóh Pongrác-daljáték, a János vitéz keletkezéstörténete is érzékletesen bizonyíthatja.   
 
Túl azon, hogy egy operett- és musicalszínház esetében különösen veszedelmes művészi és gazdasági tendenciának ígérkezik a közönségsiker fő szempontjának deklarált hátrasorolása, az talán még problematikusabb, hogy mit helyezne a siker elé az állami támogatás költését nyomatékosan emlegető pályázat. Természetesen a nemzeti küldetést, a "veszélyben lévő nemzeti kultúrkincs" beemelését, a Trianon-traumát taglaló művek íratását és bemutatását, vagyis olyan vállalásokat, amelyek ugyan teljességgel megfelelnek a fenntartó ideológiai elvárásainak, azonban eltúlzott pátoszukkal alapvetően idegenek az operett és a musical műfajától. Ez az irány éppúgy téves megközelítést jelez, mint a tervezett Nemzeti Dalszínház elnevezés, amely egyrészt komolykodásával fenyegeti a műfaj eredendően frivol és nagyvilágias derűjét, másrészt egy olyan címre tör, amelyet hazánkban már birtokol egy intézmény. Hiszen Budapesten már több, mint 130 éve megtalálható a magyar nemzet dalszínháza: az Opera.
 
* A szakmai bíráló bizottság tagjai: Rost Andrea operaénekes, Vincze Balázs koreográfus, Balázs Péter szolnoki és Kirják Róbert nyíregyházi színigazgató, Hamar Zsolt a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatója, Dubrovay László zeneszerző, Eperjes Károly színész, rendező, valamint a Budapesti Operettszínház társulatának képviseletében Rónai Pál karmester és Peller Károly színész.