Az est műsorának ismertetőszövege felveti: Borbély László (1984) hangversenyprogramja ízelítőnek tekinthető a 19. század zongoramuzsikájából, hiszen a megszólaltatott darabok sora Beethoven 1809-es keltezésű g-moll fantáziájától (op. 77) Brahms 1893-ban megalkotott Négy zongoradarabjáig (op. 119) ível, olyan közbülső állomásokkal, mint Schubert 1828-ban megszületett, monumentális A-dúr szonátája (D. 959) vagy Schumann 1838-as Kreislerianájának (op. 16) nyolc tétele. Ráadásul a század közepét is képviseli egy évszám, hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy Schumann ciklusának átdolgozott végső változata csak 1850-ben jelent meg. A zongoraművész persze nem kronológiai sorrendben, hanem dramaturgiai logika szerint rendezte el a műveket, Beethoven lendületes „toccataként” is értelmezhető fantáziájával nyitva a sort, folytatva Brahms zongoradarabjaival, az első részt Schumann ciklusával rekesztve be, majd a szünet utáni műsoridőt, mint epikus fináléval, Schubert kései szonátájával töltve ki.

 

Borbély László különleges muzsikus – azzá teszi elmélyültsége, maximalizmusa, és nem utolsósorban a teljesítményében megfigyelhető magasrendű egyensúly: esetében olyan előadóval van dolgunk, akinek produkcióiban a hangszeres kivitelezés, vagyis a tevékenység mesterségbeli része és a zenélés, azaz a szellemi összetevő egyforma igényességről tanúskodik, és ideális arányban járul hozzá az összképhez. Beethoven fantáziájában Borbély tolmácsolása felmutatta a mű fragmentáltságát, improvizatív komponálásmódját és erőteljes indulatvilágát, érzékeltetve, hogy az életmű egyik legkülönösebb opusáról van szó – minden bizonnyal lejegyzett rögtönzésről, amelyet a közönség először valószínűleg azon az 1808. december 22-én lezajlott, monstre szerzői esten – „akadémián” – hallhatott, amelynek műsorán az 5. és 6. szimfónia mellett a G-dúr zongoraverseny és a Karfantázia is szerepelt.

 

Borbély László

Brahms Négy zongoradarabjának megszólaltatását kiérleltség jellemezte: kifinomult színvilág és a kései stílus bölcsességének, rezignált derűjének méltó közvetítése. Ebben a ciklusban és a koncert többi műsorszámának előadását hallgatva egyaránt érzékelhettük: olyan muzsikussal van dolgunk, akinek játékában nincs „szabad vegyérték”: minden leütött hang egy nagyobb elképzelésbe illeszkedik – nincs elhanyagolt mozzanat, minden részlet fontos. Schumann Kreislerianájában jutott Borbély legközelebb a szabad közlékenység állapotához, ennek hullámzó dinamikája és változatos karaktervilága juttatta el az est során a legnagyobb oldottság állapotába. Ugyanakkor e ciklus hallgatásakor úgy éreztem, a jellegzetes schumanni belső polifónia, a töltőszólamok finommozgása talán plasztikusabb játékot igényelne, s ez akkor válna lehetővé, ha Borbély László fémesebben csengő – vagy fogalmazhatunk úgy is: kristályosabb – hangon játszana. Ehelyett ez alkalommal neutrálisabb tónust választott.

 

Schubert szonátája képviselte a koncert szellemi-érzéki hegymászó túráján a legnagyobb meghódított magasság élményét: formátum és távlat, megrendítő gesztusok és transzcendens átszellemültség – minden jelen volt Borbély László olvasatában, ami ezt a rendkívüli művet megnyithatja a hallgató előtt. Erő és feszesség adta a nyitótétel határozott karakterét, vallomásos imahang és a középrész hatalmas indulatú panasza alkotott drámai kontrasztot a fisz-moll Andantinóban, kihegyezetten csipkelődő humorral szólaltatta meg a zongoraművész a scherzót, végül pedig a felszabadult, széles gesztusú éneklés határozta meg ujjai alatt a finálé zenei alapmagatartását. Nagyszerű pianisztikus felkészültséggel játszotta végig a koncertet, s ehhez töretlen szellemi koncentráció, hatékony intellektuális fegyelem csatlakozott, kivételes élményt eredményezve.

 

A három ráadás – Schumann: C-dúr arabeszk (op. 18), Schubert: Esz-dúr impromptu (D. 899), Liszt: Wiegenlied  (S. 198) – három külön világot tárt elénk, a művészi átváltozó képesség szép példájaként. Schubert impromptu-jét hallgatva, bevallom, nem tudtam választ találni arra a kérdésre, hogy egy ilyen nagyságrendű művész e tétel fel- és lehullámzó skálameneteit miért játssza „virtuóz” értelmezésben és ezzel összefüggésben sajnos kissé összekenve, miért nem inkább a tisztán-plasztikusan artikulált ritmusértékek egzaktságának élményét helyezi – amúgy pompás lendületű és rendkívül vonzó – tolmácsolásának előterébe.