Az ember azt hinné, hogy Örkény Tóték című drámáját mindenki ismeri, hisz ott a nagysikerű film (igaz, 1969-es, de a port.hu kommentjei szerint online a mai napig nézik), színpadon pedig országszerte gyakran játsszák. Igaz, Szegeden nyolc éve ment utoljára, és nem is a kőszínházban, hanem az újszegedi szabadtéri színpadon. Hogy a darab ma már újdonságként hat a nézők egy részére, azt az itt-ott felhangzó nevetések időzítéséből és ízéből lehetett megállapítani, persze voltak össznépi együttállások is, de mindemellett – s ez nagyon tetszett nekem – végig megmaradt a szórt reakció, voltak, akik az örkényi (vagyis a verbális) ötleteket díjazták, s olyanok is, akik egy kevésbé ütős szóbeli fordulatban a színészi játéknak adóztak.

 

És ez, vagyis a színészi teljesítmény az egyik legnagyobb ajándéka ennek az előadásnak, hogy az elmúlt években inspiráció és törődés nélkül hagyott, így a saját rutinjukba belefáradó művészek megmutathatták, hogy mire képesek, ha pontosan fogalmazva kérnek tőlük valamit. Mert az őrnagyot alakító Gömöri Krisztiánt hosszú ideig szinte csak komikus szerepekben láthattuk, s a nézőnek egyre inkább az volt az érzése, hogy feladatait rendezői instrukció nélkül hajtja végre. Gömörit egyszerűen beletették egy skatulyába, és ott felejtették. Pedig többre hivatott, ami most be is bizonyosodott, „csupán” bizalom kellett hozzá. 

 

Nagyjából ugyanez történt a Mariskát megformáló Szilágyi Annamáriával is, aki eddig egymás után játszotta a nagyszájú, hangoskodó asszonyokat, pedig – most pompásan kiderült – más színei, s pianói is vannak, csak szerep (és rendező) kell, hogy érvényesíteni tudja képességeit. A három főszereplő közül egyedül a Tótot játszó Borovics Tamás volt a helyén eddig is (valószínűleg saját erőből, még a harmatos rendezésekben is), bár az ő játéklehetőségeit eddig sem szűkítették be. A lényeg, hogy a Szegedi Nemzeti Színház Tótékjában remek, egymáshoz illeszkedő hármast alkottak a főszerepekben, a néző nem csekély élvezetére.

 

Az előadás vizuálisan fenségesen kezdődik: a Khell Csörsz által most is puritán rafinériával megtervezett díszletben – melynek középső bő harmadát jelzéses fenyőerdő foglalja el – felkel a Nap, egy hegedű vékony hangjával kísérve. (A zenészek a színpadon ülnek félhomályban, s még a csendet is atmoszférikusan érzékeltetik hangszereikkel Rozs Tamás irányításával.) A fokozatosan erősödő apró fénykör szerényen, és szép lassan kúszik egyre feljebb, a végén azonban olyan erővel világít bele a nézők szemébe, hogy amikor kialszik, be kell csuknom, hogy utána lássak valamit a színpadon. 

 

És ekkor már biztos vagyok benne, hogy a rendező Bezerédi Zoltánnak erős mondandója van a művel, nem csak egy fölöslegességében tragikus őrületet fog elmesélni, hanem a fölöslegességet és az őrületet úgy fogja artikulálni, hogy azt akkor is felismerjük, ha kiég a szemünk. 

 

Örkény darabjában a második világháború idején egy megtépázott idegzetű őrnagy honvédje szüleinél, a falusi csendben regenerálódik, ám épülés helyett a vendéglátóit kényszeríti bolond cselekedetekre, akik a fiuk érdekében a végsőkig igyekeznek az ésszerűtlen elvárásoknak eleget tenni. A mű klasszikus noir, a rendező mégsem egyszerű tragikomédiának (miként a szerző meghatározta 1967-ben írt művének műfaját) játszatja, inkább úgy, mint egy komolyan vett lélektani krimit, amiben a szereplők lelki állapotának folyamatos torzulásai idézik elő a végkifejletet. 

 

Amilyen elegánsan kezdődik az előadás, úgy is folytatódik. Semmi, se szituáció, se karakter, de még a kínálkozó, szövegbéli poénok sincsenek el- vagy túlrajzolva egy könnyen szerzett nevetésért. Még a kis, ziccer szerepekben sem. A postás (Vicei Zsolt) például inkább népi bölcsességű narrátor, mint félkegyelmű, Gizi Gézáné (Molnár Erika) inkább empatikus, melegszívű asszony, mint rossz hírű, a plébánost (Pálfi Zoltán) pedig inkább óvatos játékosnak látjuk, mint kongó szentenciákkal mindenkit nyugtatgató papnak. Utóbbinak a temploma egyébként azzal a pofonegyszerűnek tűnő, de nagyon is leleményes megoldással jön létre a színpadon, hogy kinyitják a tűzoltószertár ajtaját. A nevezetes, sörözős budi is a semmiből kerül elő, pontosabban a domb láthatatlan túloldaláról, a forgószínpad jóvoltából, amelyen időnként a rendező megmozgatja a falubelieket is. A jelmezek (Cselényi Nóra munkája) a díszlethez hasonlóan, gondos puritánságot mutatnak, egyik sem karikatúraszerű, de kulturált pontossággal jellemeznek.  

 

Miközben megyünk előre a történettel, nehéz eldönteni, mi fáj jobban, a megaláztatás, vagy a szervilitás. Bezerédi az utóbbi felé tolja a súlyokat, jelezve, a folyamatoknak ez az időrendi logikája. Mert az éjszakákon át tartó kartonpapír hajtogatás, vagyis a dobozolás – amellett, hogy abszolút értelmetlen – szánalmas ugyan, de sokkal kiábrándítóbb Tótné és Ágika (Sziládi Hajna e.h.) vak libikókája. Torokszorító a két nő odaadása és előzékenysége, ahogyan kiszolgálják az őrnagy mániákusságát, de az még jobban, hogy semmibe veszik férjük/apjuk emberi méltóságának szétporladását. A feleség a fia sorsával takarózik, Ágika azonban egészen más eset – az ártatlan virágszálban egy jugend-lányka bujkál, egyre jobban viszket tőle az ember tenyere. Buta, de rafinált, látszólag mintagyerek, ám gátlástalanul vágja apja alatt a fát.  

 

Közben persze nevetünk is, mert Örkény úgy írta meg. De Bezerédi finoman felvezetett, majd egyre nyomósabb hangsúlyai, valamint színészei érzékeny játékkal kibontott figurái lassan felülírják az iróniát, és feltartóztathatatlanul közeleg a jól ismert vég. (Vigyázat, spoiler!) Az őrnagy elbúcsúzik a családtól, Tót visszaveszi a családfőséget, eltakaríttatja a dobozokat, és hosszú idő után, végre nyújtózkodik egy nagyot, mikor az őrnagy váratlanul visszatér. Kertbe ki, három csattanás, s elhangzanak a szállóigévé vált utolsó mondatok. De még sincs színpadi sötét. Az őrnagy váratlanul elősétál, a család némán a helyére ül, és folytatódik az ész és értelem nélküli dobozolás. És most van sötét.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.