Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

RÉGI-ÚJ MESÉK

Magyarországi Bábszínházak 14. Találkozója / Kecskeméti Ciróka Bábszínház
2018. okt. 15.
A Magyarországi Bábszínházak 14. Találkozóján az derült ki, amit már korábban is gyanítottam, hogy lehet a gyerekekkel okosan olyan témákról beszélgetni, mint a válás, az ismeretlentől való félelem, a hatalomhoz való viszony vagy a poszttraumás stressz szindróma. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.
A kecskeméti találkozó merőben szakmai, a helyi közönség csak bizonyos előadásokra és az OFF-programokra tud jegyet váltani. Mivel nincs válogatás, hanem az egyes társulatok döntik el, melyik előadásukat hozzák ide, ezért valószínűleg sok esetben nem a legjobb produkciókra esett a választás, hanem azokra, amelyekkel kapcsolatban az alkotók kíváncsiak voltak a többiek hozzáértő véleményére. A bábos szakma pici, de nagyon aktív közeg, tagjai odafigyelnek egymásra, örömmel nézik végig egymás előadásait, és a szakmai beszélgetésekről sem lógnak meg a nap végén. Élő színházi közegben még sosem tapasztaltam ilyen lelkesedést, a POSZT volt állítólag régen ilyen, de akkor én még sajnos nem jártam oda.
 
A varázskert. Fotó: Griff Bábszínház
A varázskert. Fotó: Griff Bábszínház
Szerencsére a gyerekeknek szóló színházról már rég nem gondolják azt az alkotók, hogy a végtelenségig kell egyszerűsíteni benne az üzenetet, többnyire nem nézik szellemileg visszamaradottnak közönségüket. Ugyanakkor probléma lehet az is, ha a produkció rosszul lövi be a korosztályt, amelyhez szólni akar. Ilyen volt például a találkozó utolsó napján a Griff Bábszínház A varázskertje Boráros Milada rendezésében. A mese egy háború után hazatérő katonáról szólt, aki a rengeteg nyomor és halál között nehezen találja meg a helyét, majd barátságot köt egy poszttraumás stresszszindrómától szenvedő kecskével, végül összetalálkozik egy nővel, akit a háború ugyancsak meggyötört, és közösen újraépítik az életüket a kertjükben. Meglepetten láttam, hogy az alapvetően ifjúsági előadásnak tűnő produkciót a 
színlap hat éves kortól ajánlja.
 
Ugyanez volt a helyzet Béres László rendezésével, A helység kalapácsával, a Békéscsabai Napsugár Színház társulatának tolmácsolásában. Szenteczki Zita rendező és Turbuly Lilla kritikus is felvetette a szakmai beszélgetésen azt a kérdést, amely bennem is ott motoszkált: hogy mi köze egy ötévesnek (mert a színlap a produkciót öt éves kortól ajánlja) egy rakás verekedő, szexista alkoholistához a kocsmában. Nagyobb probléma volt az előadással, hogy bár a keretjáték egy Petőfi-múzeumban kezdődik, és a társulat tagjai szimbolikusan lebontják ennek a múzeumnak a korlátait, mégis egy poros, múzeumi előadást látunk a következő egy órában, szavaló színészekkel. Persze, nehéz azt elképzelni, hogy A helység kalapácsából hogyan lehet egy mai gyerek számára érvényes előadást készíteni, valószínűleg épp az alapanyag állja a művészek útját egy izgalmas produkció létrehozásában.
 
Lúdas Matyi. Fotó: Bóbita Bábszínház
Lúdas Matyi. Fotó: Bóbita Bábszínház
A találkozón két olyan előadást is láthatott a szakmai közönség, amely a jelen politikai viszonyait boncolgatta. Az egyik kifejezetten sikerült formája volt ennek, ez volt a Lúdas Matyi a Bóbita Bábszínház előadásában. Szálinger Balázs átirata és Markó Róbert rendezése nagyon komplex módon mutatja be Matyi figuráját, ezzel megkérdőjelezve azt, hogy valóban igazságot szolgáltat-e a főszereplő a verésekkel és a hatalomátvétellel. Kalocsányi Gábor Matyiként lustán tengődik a mamahotelben, amíg célt nem talál életének a bosszúállásban, ezért tanul építésznek és orvosnak, csak ez az egy érzés hajtja előre útján, anyját időről időre veszélyes helyzetekbe sodorja, de ezzel sem nagyon törődik. Aggódva nézzük így azt is, amikor megszerzi Döbrögi kerekesszék-trónját (csodás kép ez a patologikus hatalomvágy megmutatására Boráros Szilárd tervezőtől), és egyáltalán nem vagyunk benne biztosak, hogy nem a fiúból lesz a következő disznófejű nagyúr.
 
A másik ehhez hasonló, ám kissé kevésbé sikerült előadás a Mesebolt Bábszínházé volt, A császár új ruhája című, amelyben az egyetlen báb, a császár, kissé eltúlozva, de a miniszterelnökünk arcát viselte. Képben kell lenni a kortárs viszonyokkal ahhoz, hogy Somogyi Tamás rendezését dekódolni tudjuk, és nem vagyok biztos benne, hogy egy hatéves birtokában van ennek a tudásnak. Ahogy az is furcsa, hogy az előadás olyan evidenciaként kezeli a korrupció jelenségét, ami biztosan idegen egy általános iskolástól. És nem azt gondolom, hogy nem lehet, vagy nem kell egy kicsi gyerekkel a korrupcióról beszélgetni, ez nagyon is fontos és üdvözlendő vállalás, ugyanakkor talán szükség lenne a téma részletesebb kibontására és a gyerek nézőpontja és a téma közti kapcsolódási pontok felderítésére is.
 
A halhatatlanságra vágyó királyfi. Fotó: Vaskakas Bábszínház
A halhatatlanságra vágyó királyfi. Fotó: Vaskakas Bábszínház
Nagyon meglepő volt az idei találkozón, hogy milyen kevés előadás születik új történetekből. Túlnyomó többségük ugyanis ismert meséket, irodalmi műveket dolgozott át, így például a MárkusZínház A hős Miklósa Toldi Miklós történetén keresztül, rengeteg humorral és iróniával kereste a választ arra, milyen egy igazi magyar hős. A Harlekin Bábszínház szép, lírai előadást készített Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi történetéből, a Vaskakas Bábszínház pedig A halhatatlanságra vágyó királyfi meséjét hozta el Kecskemétre. 
 
Klasszikus mesére épült Fabók Mancsi Bábszínházának A háromágú tölgyfa tündére című előadása is, amelyet a találkozón jelen lévő kritikusok az utolsó nap végén egy díjjal jutalmaztak. Ebben a produkcióban valójában nincs semmi olyan, amit ne láttunk volna még korábban a bábszínházban. Báb és emberi test viszonya rendkívül komplex módon jelenik meg benne, Fabók Mariann pedig olyan könnyedén váltogatja a színpadon a szerepeit, mintha nem is egyedül játszana. Fontos szereplője még az előadásnak a zenész, Keresztes Nagy Árpád, a hangok és a mese izgalmas párbeszédbe kerülnek egymással. De mindezt, ami nem kevés, már sokszor láttuk korábban is. Hogy mégis ez az előadás kapta a kritikusok díját, az egyértelműen Fabók Mariann személyének köszönhető, akinek performatív színpadi jelenléte lehengerlően hat az egész közönségre, humora és improvizatív készségei pedig egyszerivé és megismételhetetlenné teszik az amúgy tűpontosan felépített produkcióját.
 
A lepkeoroszlán. Fotó: Ciróka Bábszínház
A lepkeoroszlán. Fotó: Ciróka Bábszínház
Az új történetek csak pár alkotót érdekeltek, így például Vidovszky Györgyöt, aki a Ciróka Bábszínházban Michael Morpurgo gyermekregényéből, A lepkeoroszlánból készített színpadi adaptációt. Az előadás egy kisfiúról szól, aki Dél-Afrikában él szüleivel, összebarátkozik egy fehér oroszlánnal, majd elválnak egymástól, útja Franciaországba viszi, később a háborúba, de ő még a háború után, felnőtt korában is csak az oroszlánbarátját keresi. A rendkívül lírai előadás főszerepében Bárnai Pétert láthatjuk, aki ártatlan és megszállott kisfiút alakít, akkor sem nő fel igazán, amikor a történet főszereplője már felnőtté cseperedett, szomorú gyermekként éli le az életét.
 
Az új történetek érdekelték Tengely Gábort is. Két rendezését láthattuk a találkozón: a Budapest Bábszínházból a Csomótündért, amely a szülők válását tematizálja Gimesi Dóra igazán XXI. századi meséje alapján, és a Mindenkinek vannak manói, avagy MANÓGYÁR címűt a Miskolci Csodamalom Bábszínházból, amelyet Lázár Ervin meséi alapján Pallai Mara írt. Utóbbinak főszereplője egy Zsuzsika nevű kislány, akit az undok szomszéd Murmura néni bébiszittel és ijesztget egyszerre. A kislány pedig, mikor egyedül marad a szobában, szembe néz félelmeivel, akik kedves plüssből készült, színes manók formájában látogatják meg. Nem ez volt az egyetlen előadás, amelynek kapcsán az esti szakmai beszélgetésen felmerült a kérdés, hogy van-e szükség kerettörténetre. Itt az előadás keretében a már felnőtt Zsuzsikát látjuk (Juhász Judit alakításában), aki visszatekint gyermekkori önmagára. Izgalmas kérdés, mikor érdemes keretet használni egy előadásban, és a válasz valószínűleg az, hogy akkor, ha a keret valamiképpen átértelmezi, plusz jelentéssel látja el a történetet, ami a Mindenkinek vannak manói…-ban nem, vagy csak nagyon halványan történik meg.
 
Mindenkinek vannak manói, avagy MANÓGYÁR
Mindenkinek vannak manói, avagy MANÓGYÁR
Meglepő volt, hogy bár nagyon sokféle bábos technikát láthattunk a találkozón, ezek többsége mégis kifejezetten konzervatív volt, illetve előfordult – például A helység kalapácsa embernagyságú és a mozgatóra rögzíthető bábjainál -, hogy a választott új technika nem volt tökéletesen működőképes. Ez utóbbi történt valamelyest a Jancsi és Juliska édes álma című produkciónál is, amelyben a Hepp Trupp Családi Bábszínház és a Magamura Alkotóműhely azzal kísérletezett, mi történik akkor, ha a marionett kikerül a kukucskaszínház keretei közül, mozgó diszletek közé. Egyelőre úgy láttam, hogy az eredmény némi zavar – Nagy Viktória Éva, Schneider Jankó és Boráros Milada közös koncepciója nem igazán indokolta meg, miért ezt a formát választották. Sokkal jobban működött Markó Róbert rendezésében, a Lúdas Matyiban a kesztyűs báb, amely szintén kilépett a paraván mögül, és sokrétű kapcsolatba került mozgatójával: néha Kalocsányi Gábor hasán pihent, máskor a színész a báb meghosszabbításaként működött: kikukucskált a báb helyett a paraván alatt, az ő lába táncolt a báb helyett.
 
A legizgalmasabb megoldás számomra a Csomótündér tárgyanimációja volt. Ellinger Edina egy család felbomlását játssza el egy férfi egy női és egy gyerektornacipővel. Ez azért különösen nehéz, mert a cipőkben nincs semmi antropomorf, nem varrtak rájuk szemeket, nem hímeztek rájuk szájat, s így csak emlékeztetnek az emberekre, nem hasonlítanak rájuk. Ellinger kezében mégis megelevenednek ezek a tárgyak, sajnáljuk őket, haragszunk rájuk vagy aggódunk értük, s ettől valami igazán lényegit közvetítenek a bábszínházról: hogy akárminek lehet lelke, csak tudni kell a módját annak, hogyan kell vele megtölteni az élettelen anyagot.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek