A nagyobb ívű vállalkozás az idén elindított hároméves mentorprogram, amelyet fiatal karmesterek és zeneszerzők számára indítottak Eötvös Péter és Vajda Gergely vezetésével. Ennek során a résztvevő négy művész sokféle módon dolgozhat együtt, fejlesztheti tudását és értékes lehetőségeket kap arra is, hogy tehetségét, műveit a nyilvánosság elé vigye. A másik esemény – csupán egy az Alapítvány hasonló rendezvényeinek sorában – egy éppen lezárult mesterkurzus volt, ugyancsak Eötvös és Vajda vezetésével és szintén fiatal karmesterek és komponisták számára, amelynek témája a (kortárs) fúvósötös műfaja, valamint Mozart K 361-es Gran Partitája volt, s amelynek során a résztvevő karmesterek megismerkedhettek a résztvevő zeneszerzők fúvósötösre írt darabjaival.

Aaron Holloway-Nahum

Ezt a hátteret tükrözte a hangverseny felépítése is. Az első félidőben négy fúvósötösre komponált darab szólalt meg – mindegyik ősbemutatóként –, közülük kettőt a mentorprogram egy-egy résztvevője, kettőt pedig a kurzus egy-egy hallgatója írt. Ebben a részben egy karmester nélkül előadott kompozíciótól eltekintve minden darabot Aaron Holloway-Nahum vezényelt, aki ugyan zeneszerzőként vesz részt a mentorprogramban (az egyik előadott darab is az ő szerzeménye volt), de karmesterként is aktív. Az előadók a kurzuson oktató művészek voltak: Camilla Hoitenga (fuvola), Cathy Milliken (oboa), Horia Dumitrache (klarinét), Lakatos György (fagott) és Kovalcsik András (kürt). A második félidőben viszont hatan vezényelhették a Mozart-alapmű hét tételét: a mentorprogram két karmester résztvevője, továbbá a kurzus négy további hallgatója; a játékosok – a tizenhárom fúvós és a nagybőgős – ezúttal az Óbudai Danubia Zenekar tagjai közül kerültek ki. (NB: az összes írott anyag és a műsorvezető Becze Szilvia egyaránt úgy tett, mintha a szerenád a Mozart által előírt hangszerösszeállításban, tizenkét fúvóssal szólalt volna meg – mi azonban láttuk-hallottuk a klarinétosok mögött megbúvó kontrafagotto(s)t, aki/amely bizonyára a nagybőgő szólamát kettőzte időnként; Mozart maga csak elvétve használta ezt a 18. században még meglehetősen tökéletlen zeneszerszámot).

A négy fúvósötös közül az első voltaképpen csak műrészlet volt: a legfiatalabb szerző, a kurzuson részt vevő Magda Dávid Three Pictures című művének Busy City Scene című zárótétele. (A cím tehát csak úgy jó, ha angol…) A tétel behízelgően dallamosnak és csevegésre hajlamosnak bizonyult; kellemes volt minden szempontból, és nem is nyúlt túlságosan hosszúra.

Az Európában élő, mexikói Alex Nante már kifejezetten sikeres szerzőnek számít nemzetközileg: most bemutatott műve a Dynamis címet viseli. A darab középpontjában a fuvola áll, ám a szerző gondosan ügyel az egyensúlyokra, és a kompozíció nem is hat kamarakoncertként. Expresszivitás és a gondolatok változatossága jellemzi, miközben jól szerkesztettnek, artikuláltnak hat. Camilla Hoitenga ragyogó zenészként és fuvolistaként mutatkozott be, remekül formál–tagol–lélegzik, hangja finom és árnyalatokban gazdag.

Emilia Hoving

A kurzusról jött másik zeneszerző a hazájában és Svájcban tanuló izraeli Abram Omri. Darabja, a Zohar már csak azért is egyedülálló, mert kétszer volt ősbemutatója: a szerző honlapjának információja szerint 2017 augusztusában Jeruzsálemben, majd a kiosztott szórólap és a BMC honlapja szerint ezen a hangversenyen, a BMC-ben is. A Kabbalából, A ragyogás könyvéből vett program nyomán a szerző érezhetően látomásos, prófétai erejű mű megírására törekedett. Annyi bizonyos, hogy a darab rendkívül erőteljesen indul, majd folytatódik, miközben intenzitása még fokozódik. Frullatók, szirénázás, vijjogás, fütyülés és zörejek, a rút hangzás keresése jellemzi a mű nagyobbik részét – majd egy éles váltás után a mélyből felszűrődő fenyegető mormogás fölött a magány és reménytelenség csipogó-hebegő hangjait halljuk, s fantáziadús hangszeres effektusok hosszú során át jutunk el a megsemmisülésbe vivő áttűnésig.

Számomra az utolsó kompozíció, az előző két darab után most a saját művét is póztalanul, de precízen és meggyőzően elvezénylő amerikai zeneszerző, Aaron Holloway-Nahum öttételes ciklusa, az Ezra’s Nursery tetszett a legjobban megközelíthetőnek és legtartalmasabbnak. A többtételesség ebben persze előnyt jelent, de itt véltem felfedezni az anyagok és karakterek legnagyobb változatosságát, a zenélés legtisztább örömét. A műre erőteljes hatást gyakorolhattak a bécsi klasszikus minták, amint az a korai, divertimento-ihletésű Haydn-kvartettekre emlékeztető forma – a három saroktétellel váltakozó két menüett – követése mutatja, menüettek helyett persze scherzo jellegű tételekkel. Számomra rokonszenves volt, hogy a tipikusan a gyermekszobát idéző zsánerek – bohócjelenet, más humoros elemek vagy behemót állatok, medvék vagy elefántok megjelenése – Holloway-Nahum nem habozik az élet negatív oldalait, a hajszoltságot, a szorongást, sőt a gyászt is megjeleníteni; utóbbi a darab végső kicsengésében is szerepet játszik. Itt derült ki végleg az is, hogy ez az alkalmi fúvósötös egytől egyig milyen ragyogó művészekből áll: a fuvolistáról már szót ejtettem, de Milliken, Dumitrache és Kovalcsik is olyan zenész, aki méltán foglalhat helyet a pódiumon egy Lakatos György mellett.

Ami a koncert második felét illeti, az persze óhatatlanul afféle vizsgaelőadás képét vette föl. A nagy mű csak nehezen viseli a meghatározó elképzelés hiányát, és bizony a Gran partitának egyetlen menüettecskéje sem olyasmi, ami ne igényelne teljes odaadást és koncentrációt. A hat karmester közül ez többekben nem volt meg a kellő mértékben: az első Molto allegro valahogyan nem szárnyalt, az első menüett valamiképpen nehézkesnek, óvatoskodónak hatott, és így tovább. A nagy vesztesnek a csodálatos Adagio tétel bizonyult, amelyet a mentorált Toby Thatcher dirigált, csakhogy valahogyan erélytelenül: miután a basszus vésztjósló, alvilági erőket sejtető, szinkopált lüktetése valódi, markáns akcentusok híján levő, elmosódó hangokon szólalt meg, az egész tétel dinamikája vált semmivé. Jobb volt az átlagnál a Romance dirigense, a csiszolt mozdulatokkal vezénylő és a sfp effektust igen hatásosan alkalmazó Emilia Hoving. Ragyogó volt viszont a zárótételt vezénylő s már nemzetközileg is jegyzett, tajvani Szu-Han Jang, a másik mentorált dirigens. Hallatlanul világos, sziporkázóan szellemes vezénylése, a karakterek differenciált és erőteljes kézben tartása vérbeli karmestert sejtetett. Szívesen hallgattuk volna végig vele az egész darabot – de hát a hangversenylátogató igényei nem azonosak a pedagógia szempontjaival.

Az ÓDZ művészei mindent összevéve kitűnően ellátták feladatukat; a klarinétszólam talán valamivel az átlag alatt, a kürtösök és különösen az első oboista magasan az átlag fölött.