Szvetlana Alekszijevics: Secondhand / Örkény Színház
2018.10.14.

A Secondhand című előadás minden epizódja a dicstelenül kimúlt (?) Szovjetunióról szól, az előadás egésze azonban belőlünk, nem-szovjetekből épül és rólunk mesél. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.

"Az előadás legnagyobb erénye lényegében annyi, hogy különböző generációk egymást inspirálva frissíthették egy folyton megújulást kereső belvárosi színház repertoárját", írja kritikájában Kollár Zsuzsanna. Ez sem kevés, de valóban csak ennyi volna?

A különböző generációk - kétségtelen igazság, a kölcsönös inspiráció ugyancsak. A Bagossy László és Kovács D. Dániel rendezte produkcióban azonban más és több van ennél: a generációk közül a legidősebb tagjai ugyanis "zsigerből", egyidejű tapasztalatból ismerik, amiről beszélnek, a fiatalabbak pedig a szerepjátszás révén involválódnak, belesimulnak az emlékezethullámokba. Lehetne ez persze megjegyzésre sem érdemes praktikus színházi tény, de a Secondhandben mégis több: a tapasztalat szétterítése, megosztása. Nemcsak a tudás, hanem az érzés áthagyományozása.

Takács Nóra Diána
Takács Nóra Diána

A tapasztalat persze nem szó szerint értendő: az Örkény színészei Csernobilnak például a közelében sem jártak. De ez aztán tényleg nem érdekes.

Mi az a közössé vált halmaz, ami ezen az estén összekovácsolja ezt a valóban heterogén csapatot? "A kelet-európai emlékezetpolitika kis tükre: egyszerre van jelen benne amnézia, nosztalgia, és egy mitizált posztszovjet társadalomkép", írja Kollár Zsuzsanna - és a mondat első felében maradéktalanul egyet is értünk. Valóban a kelet-európai emlékezet (a politikát kihagynám most) kis tükre ez az előadás; a múlt átörökített, sejtekben továbbélő megtapasztalása, amely azonban történelmi léptékben nem válik tapasztalattá: nem tanul, nem okul belőle az elkövetkező nemzedékek sora.

Így aztán tényleg mintha amnézia ütné föl a fejét: a történelmi távlat okozta ítéletek és az egyidejű és egykorú alanyok távlat nélküli emlékezete közt feszülő ellentmondás okozza az amnézia látszatát. Ettől aztán legföljebb bennünk, nézőkben áll össze egy "mitizált posztszovjet társadalomkép" az előadás után, ott ugyanis egy fragmentált, de hangsúlyozottan egyéni és egyedi halmaz zúdul ránk. És nem annyira posztszovjet, mint amennyire egyre magyarabb...

De amiben igazán nem értettem egyet a kollégával, az a nosztalgia hangsúlyozása. Itt ugyanis muszáj különbséget tennünk az egy-egy szereplő szövegében, monológjában felbukkanó nosztalgia és az előadás egészére jellemző empátia közt. A megértés és megértetés színházi ambíciója egy-egy történetben a főszereplő iránt - legyen az akár egy csernobili likvidátor - alapfeltétele annak, hogy az előadás eljusson a nézőhöz; ezzel szemben a nosztalgia - mint a régmúltba való visszavágyódás - az előadást nem jellemzi.

Polgár Csaba
Polgár Csaba

Alekszijevics hangneme valóban szikárabb, szárazabb, mint az Örkény előadásáé; ami engem illet, ezt betudom műfaji jellegzetességnek. Gábor Sára dramaturg ráadásul jól egyensúlyozott az epizódok közt: itt ugyanis nem az érzelmesség (pláne nem érzelgősség) a cél, hanem az érzelmek felkeltése a nézőben. (Ráadásul jól emlékszem egy felolvasásra a Nők a tűzvonalban című könyvéből, amely ugyanolyan visszafogott tónusban beszél a tárgyáról, mint az Elhordott múltjaink vagy a Csernobili ima, és felolvasva, vagyis hangot és hangzást adva neki, mégis erősen működni kezdenek az érzelmi hatások.)

A díszlet - a rongyhegy, amely elemeire bontva el- és lehordott ruhák tömkelege - nemcsak tere és terepe, hanem kerete is az előadásnak. Abból indul és oda hull vissza: nincs kiemelkedés, nincs előrelépés. Ignjatovic Kristina ráadásul rengeteg valahai "szépruhát", becsben tartott darabot is kevert a halmazba, és mikor egy-egy pillanatra magukra rángatják a muszlint és a nejlont, hát az igazán szívfacsaró.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

A rendezők stabil cölöpöket vertek le a ruhahegyhez hasonlóan képlékeny állagú előadásba: néhány nagyjelenet és nagymonológ tartja biztosan az egészet. Amikor az apa valójában hősi halottnak neveli a fiait, akkor Epres Attila fullasztó konoksággal nem látja meg bennük a gyereket, az embert, csak a háborús alapanyagot. Polgár Csaba ejtett hangon, visszafogottan játssza a csernobili operatőrt, és mintegy mellékesen mutatja meg a lényeget: van, amikor le kell tenni a kamerát... Vagy amikor éppen egy ajtó az, amit nem lehet ott hagyni a mégoly sugárfertőzött Csernobilban - és azon hal meg kicsivel később a szintén sugárfertőzött kisgyerek; Csuja Imre nagymonológja a lélegzetvételt is elállította a színházteremben.

Anya és lánya a metróban: Bíró Kriszta és Zsigmond Emőke finom kettőse a brutálisan jelenidejű félelemről, a terrorizmusról. A modern menedzserasszony kiszáradt életét, a sikerré maszkolt csődöt Csákányi Eszter fülig érő mosollyal meséli el, ugyancsak megrendítően. És Znamenák István az anya szerepében, aki az Afganisztánban elesett fia sírjához tapadva, a halál közelségében éli látszatéletét - nos, ez sem csak ott és csak akkor érvényes.

Nem amnézia, még kevésbé nosztalgia árad az Örkény produkciójából; hagyom, hogy hasson, hogy rám nehezedjen a mély szomorúság, a reménytelenség, a fájdalom. Azért, ami volt, és azért, ami nem lesz. Sem ott, sem itt.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 
 
A cikk előzménye, Kollár Zsuzsanna írása itt olvasható. 
Szerző: Csáki Judit