A Trafó Galériában 2018. szeptember 7. és október 21. között fiatal, nemzetközi és magyar alkotók munkái által bizonyos spiritualitást sem mellőző, misztikus témák kerülnek előtérbe. Három magyar művész és egy-egy cseh, mexikói-osztrák és francia alkotó vesz részt ezen, a sötét feltárására törekvő csoportos kiállításon. A megtekinthető munkák sokfélék: bizonyos szerepek, illetve tárgyak új perspektívában és érzékiséggel lépnek színre (Borsos Lőrinc feat. Daniel Hüttler, Bolla Szilvia, Pauline Curnier Jardin), és naiv, regresszált módon ábrázolt szimbólumokat felsorakoztató, Matisse-t idéző falkárpitok is felbukkannak (Anežka Hošková). A kurátor maga az intézmény vezetője, Fenyvesi Áron.

Pauline Curnier Jardin egy Amszterdamban, illetve Berlinben élő marseille-i művész, aki egy fél órás videóval vesz részt a Trafó Galéria csoportos tárlatán, ez a munkája a 2017-es Velencei Biennálén is bemutatkozott. A francia performanszművész Grotta profunda (2011) című alkotása egyfajta szürreális eredetmonda, amelyben a dél-francia katolikus kegyhely, a lourdes-i látnok gyermekének, Soubirous – utóbb Szent – Bernadettnek a legendáját állítja a középpontba.  A lourdes-i fiatal lánynak 1858. február 11-én volt először víziója, ekkor jelent meg neki egy fényes, fehér ruhás mosolygó nőalak. Rövid időn belül többször is kapcsolatba lépett a lánnyal, megjelölve azt a helyet, ahol Soubirous Bernadett ásni kezdett csodaforrást fakasztva.

 

A sziklamélyedésnél, ahol a legenda szerint maga a Szeplőtelen Fogantatás jelent meg a gyermeknek, egy Szűz Mária-szobor áll és azóta is a világ egyik legjelentősebb katolikus zarándokhelye, jegyzett csodák és százezrek utolsó reményútjának színtere. A lourdes-i Madonna duplikátái a világ összes gyakorló katolikus hívőjének polcain fellelhető alapdarabok, Szent Bernadett teste pedig szintén a csoda részét képezi: üvegkoporsóban van kiállítva, romlatlanul, egy közeli kápolnában. 

 

Pauline Curnier Jardint e misztikus női alak foglalkoztatja: a fogékonysága, naiv tisztasága, a közvetítői szerep, a receptori státusz, ami neki adatott. Az alkotó számára a népi sorból érkező, hatalmas karriert befutott női alakok az igazi feminizmus megtestesítői. A misztikus női figura társadalmi helye visszatérő téma az alkotónál: Curnier Jeanne d’Arc-kal is foglalkozott, akinél a poliszemantikus szerep izgatta, az, hogy miként lett ez a „nő-férfi” ilyen széles spektrum hősévé, a háború és az ellenállás szimbólumává, vallási, meleg és fasiszta ikonná egyszerre. Érdekes csavar a Grotta profundában, hogy az egykori látnokot egy női ruhába bújtatott fiatal férfi jeleníti meg, és később egy vicces, fagyizós jelenetben Ádámot és Évát két férfi alakítja, a barlang pedig ezúttal az Édenkert.

 

A végig barlangban meg a bejárat körül játszódó alkotás eklektikus pillanatok fűzére: akad extázisban tobzódó meztelen nő, szavalókórus, és van, hogy rokokó parókás barlangszirének járják önfeledt táncukat Artemisz karaként. Teszik mindezt Straussra. Hatalmas kontrasztok, groteszk csavarok egy, a szemnek terhelő látványkörnyezetben, jellemzően vöröses fényben, rossz minőségű képkockákkal – nem tudni, hogy ez szándékos-e, vagy egyszerűen a performanszfilm itt nem a minőségre törekszik.

 

Filozofikus-költői gondolatoktól sem mentes az alkotás:„Láthatatlan voltam, de a gyermek meglátott” – Bernadett így látóvá válik a Szűz által, egyetlen groteszk szemmé egy hatalmas maszknak köszönhetően. „Mindig figyelni kell!” – int minket a hang, maga Curnier hangja, hiszen ő maga Szűz Máriát játssza. A sok misztika, a tematikus túlburjánzás ugyanakkor zavaros hangulatot teremt, nem teljesen világos, mi a cél, hová vezetnek a szálak, a Grotta profunda összességében egy enigmatikus, zsúfolt alkotás. 

 

A Borsos Lőrinc duó (Borsos János és Lőrinc Lilla) ezúttal egy harmadik művésszel, az osztrák származású mexikói Daniel Hüttlerrel kollaborál. Az itt látható öt installáció a Hermész kollekcióból való, közülük a leglátványosabb, legizgalmasabb darab a Herma (2018). A Herma eredetileg a görög tereken felállított szoboroszlop volt, amelyen az isteni hírnök, Hermész feje és nemi szerve volt kifaragva mindössze.  A fallosz a bőség, a termékenység szimbólumaként szerencsehozó erővel bírt, és ezt a szerepét a Borsos Lőrinc formáció is átörökítette az installációjába, ugyanakkor elhagyta a Hermész-fejet, cserébe hozzáadta a homunculus ideáját. A falloszban ugyanis egy második kisebb falloszt rejtettek el, ezzel utalva az egykor elterjedt vélekedésre, miszerint az ondósejtben egy kis homunculus rejlik, amely azután csak méretbeli fejlődésen megy át az anya testében, tehát minden előre elrendeltetett, minden férfiben ott rejlik egy újabb, kész kisember. A kiállított Hermát forradalmasították egy kis szado-mazo szereléssel is: az eredmény egyszerre üde és polgárpukkasztó.

 

Bolla Szilvia objektje egy izgalmas képződmény, amely több irányba tereli a befogadót: egyszerre esztétikus és nyugtalanító. Mintha hirtelen egy kémiai laborban burjánzó, extravagáns növényzetet látnánk, ám közelebbről nézve a fémállványon elhelyezkedő éles nyúlványok posztmodern tengeri szörnyet idéznek. A szobor mélytengeri lényként remek kapcsolódási pont lehet a kiállítás vezérfonalához (A sötét feltárása), e mélyből érkező szörny viszont nem fekete, ellenkezőleg: finom, pasztell köntöst kapott, így válik igazi dekoratív, rejtélyes objektummá. Az Exoskin elnevezés az eljárási technológiára, a folyadéknyomtatóra utalhat, amelynek segítségével a plexit nyomtatták. Bolla Szilvia eredetileg fotós, aki különböző technikákkal kísérletezik, így hozva létre látványos plexilényeit:„mondhatni áthajlok az installáció és a szobor területére, így a kép és az objektum közötti határok megnyílnak, ami egy nagyon felszabadító érzés. Ráadásul átlátszó plexiüveggel dolgozom, ami szerencsés természetéből adódva interakcióba lép a térrel és a befogadóval is” – nyilatkozta Bolla Szilvia egy korábbi, vele készült interjúban.

 

A kiállítás október 21-ig látogatható a Trafó Galériában.