„Miért tartott ilyen sokáig beleszeretnem Edward St. Aubyn zseniális regényeibe? Azt mondták, olyanok, mint Bret Easton Ellis regényei. Pedig jobbak.” Az Edward St.-et feldicsérő, Bret Eastont lekicsinylő Twitter-bölcselet ki mástól származna, mint magától B. E. Ellistől, és szépen summázza, hogyan jutott el a világ olvasó fele a kezdeti elutasítástól (túl ellises, tabutörő) a feltétlen rajongásig. Hasonló utat járt be az öt regényből forgott ötrészes minisorozat is (egyszerű a matek: egy könyv, egy epizód), amely sokakat elriasztott a trainspottingos felütésével, pedig a végére az év egyik legkielégítőbb sorozatélményévé érett.

 

St. Aubyn 20 éven át írta önéletrajzi kisregény-folyamát, amelyben öt stációt vázolt fel a roncsolt lelkű arisztokrata, Patrick Melrose életéből. Edwardot az apja rendszeresen megerőszakolta, amelynek traumáját előbb drogfüggéssel, majd írói karrierrel kezelte. Ultimátumot adott magának, hogy ha nem tud hiteles regényt írni az életéből, öngyilkos lesz. Törölközőbe csavarva, hogy leküzdje a folyamatos remegést, amit az emlékek felidézése okozott, végül megírta a Nincs bajt. Éleslátású, kegyetlenül humoros és precíz próza az övé, amely az angol arisztokrácia erkölcsi pusztulatát tárja fel. Egy olyan világot, ahol az unalom bűn, a siker pedig vulgáris dolog, ezért a gazdagok gúnyos aforizmákkal gyilkolják egymást elszúrt életük romjain, hogy kellemesebben teljen a rendelkezésükre álló, végtelen idő. Lelki horrorfilmet látunk, amelyben annyira retteg mindenki a nárcisztikus, nemi erőszakoló családfőtől, hogy félelmében maga is szörnnyé válik. Az anya is, aki túl gyenge és túl részeg ahhoz, hogy megóvja a gyerekét, és a kisfiú, aki felnőttként a gyűlölt apa tükörképévé torzul: egy elviselhetetlenül sznob, de legalább nem másokra, csak magára veszélyes romhalmazzá.

 

Kétségtelen, hogy ahhoz, hogy mindezt értékelni tudjuk, előbb le kell küzdenünk az ódzkodásunkat. Először azt, amit az önsorsrontó gazdagok szenvedéseivel szemben érzünk, aztán pedig, amit a drogfüggőséget túljátszó filmsztárok váltanak ki belőlünk. A (forgatókönyv)író David Nicholls (Egy nap) variált a sorrenden, elsőként a második regényt adaptálta, és a nyitóepizódban úgy nézzük végig egy idegen ember függőségi kálváriáját, hogy kívül rekedünk a világán. Csak utána ásunk vissza a gyerekkorba, és kapunk választ a miértekre. Logikus volt a döntés, mert nem kezdődhet egy sorozat a sztárja nélkül (a második részben Benedict Cumberbatchot nemigen, csak egy tehetséges gyerekszínészt látunk), de így kétszer kell nézni, a záró rész után újra műsorra tűzni, hogy igazán értékeljük a Baj vant, és Benedict Cumberbatch talán legjobb alakítását, amelyben még a túlzások is indokoltak.

 

Ebben most nem a szétesős, hason csúszós humor a pláne. Amit a drogburleszk aktuális csúcstartója, DiCaprio tud, azt tudja Cumberbatch is – meg annál egy kicsit többet. Azt, hogy egyszerre formálja kétségbeesetté és önteltté Patrickot, dühítővé és sajnálnivalóvá az önpusztítását – akár egyetlenegy gesztuson belül. Az arca, mint a lelkiállapota, nyúlóssá válik, a testtartása csálévá, mintha sehol se találná a helyét a világban. Izeg-mozog, minden térből kiesik, és a nyári New Yorkon is nagykabátban szánt keresztül. A maszkként viselt kabát frappáns írói ötlet, az viszont már Cumberbatch erénye, hogy a folyamatos fészkelődéssel nemcsak a speed hatását, hanem az egzisztenciális válságot is eljátssza. Nyúlánk termete, arisztokratikus, de megfelelő optikával szörnyszerűvé torzítható arca különösen alkalmassá teszi rá, hogy megragadja, és láthatóvá, vizuálissá tegye a belső sebeket.

 

A kollégák se maradnak el mögüle: Hugo Weaving a diktátor apa, Jennifer Jason Leigh a neurotikus, kába anya szerepében alakít nagyot. De akikre biztosan emlékezni fogunk, még ha a nevüket nem is jegyezzük meg, azok a gyerekszereplők. Angyali, bozontos fizimiskájukra, a csendes értelemmel figyelő szemeikre, ahogy magukba szívják a gyűlöletet, ami lecsöpög generációról generációra. Nem a függőség tragikomédiája, de még csak nem is az arisztokrácia morális nihilizmusa, hanem ez, a sebek továbbörökítése St. Aubyn regényeinek és Nicholls sorozatának valódi témája. Nem épp szubtilis, de méregerős a dráma, ahogy Patrick igyekszik elszakadni a készen kapott mintáktól, óvni a gyerekeit a saját démonaitól, de valahogy nem találja a hozzájuk vezető utat. A világot csak a traumái tükrében képes értelmezni, és ebbe kis híján belepusztul. Melodráma nincs, csak hiteles, megindító megváltástörténet.

 

Az adaptáció tökéletes, Nichollsnak sikerül az, ami általában lehetetlen: egy órába sűríteni egy regényt anélkül, hogy a lényege, stílusa csorbát szenvedne. Húsz éve határozta el, hogy adaptálja Aubynt, amikor még állástalan színészként dolgozott egy könyvesboltban, és leemelte a polcról a Nincs bajt. Az írás előtt hangoskönyvként biflázta be a regényeket, és ez látszik is az eredményen: a sorozatba a legjobb, legélesebb mondatok kerültek be. Az irónia gyilkos, és nagyobb függőséget jelent még a drogoknál is – ez Patrick talán legmeghatóbb vallomása a fináléban. Valahogy távolságot kell tartani az emlékektől, és ha tudatmódosítókkal nem lehet, iróniával javít a helyzetén. Nicholls kockázatos trükkje kifizetődik, a belső monológok, amelyek átszövik a regényeket, természetesnek hangzanak párbeszédként. Ezt a sorozatot már csak azért is színtiszta élvezet nézni, mert jobbnál jobb színészek dobálóznak jobbnál jobb aforizmákkal és poénokkal. (Egy kedvenc a sok közül: „Mit szeretnél?” „Heroint.” „Rendőr vagy?” „Tiltakozom. Angol vagyok.”)

 

A Patrick Melrose rengeteg színben játszik, felkavaró, dühítő, vicces és fájdalmas egyszerre. Konzekvenciát is erről a sokszínűségről von le, és azzal viaskodik, hogy még a szörnyetegekről sem lehet egyértelmű ítéletet hozni: nekik is megvannak a magántragédiákból fakadó motivációik. St. Aubyn sokat tud arról, milyen nehéz kitépni az embernek magát a rutinból, a drog- vagy akár a hatalomfüggőségből, és a maga összetettségében ábrázolja a gyógyulást, az odáig vezető zsákutcákat. A kíméletlen szembenézés pedig most is katartikus. Nem túlzás hát, ha csatlakozunk a sorozatot fogadó vastapshoz, és ebben a tévés túlkínálatban egyetértünk a kiállhatatlan apával, akinek az volt a szavajárása, hogy „A legjobbat, vagy semmit”. A Patrick Melrose ott van a legjobbak között. Még a presztízssorozatok aranykorában is.