Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A KOREAI NAGY GATSBY MEGÖLI A NŐDET, ÉS MOSOLYOG

Lee Chang-dong: Gyújtogatók / 15. Cinefest Miskolci Filmfesztivál
2018. okt. 3.
Borges szerint a művészeknek az feladata, hogy rejtélyek teremtésével még titokzatosabbá tegyék a világot. Lee Chang-dongnak sikerült. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.

Divatban van a homály, virágzik a fókuszpuller-költészet – hiszen a kortárs film egyik tendenciája az életlenség kifejezőerejét kutatja. Több olyan rendező is akad manapság, aki együgyű hőseinek korlátolt világérzékelését obskúrussá koszolt háttérrel közvetíti (mindenekelőtt a rövidlátás törhetetlen híve, Nemes László), mások egy elborult psziché titkait fürkészik a piszkos lencsék révén (lásd például Julian Schnabel idei filmjét Vincent Van Goghról), vagy épp a fókusztalan képek intim érzékiségét próbálják kihasználni (mint Josephine Decker az idei Cinefest egyik lenyűgözően egzaltált filmje, a Madeline’s Madeline esetében). 

Ritkábban lehet azonban találkozni olyan rendezővel, aki a klasszikus fogalmazásmód keretei között tudja inventíven fölhasználni a kiélesítés és a homályosítás évszázados eszközét. A dél-koreai mozi és a kifinomult történetmesélés józan tekintélye, a Cannes-tól Velencéig sok helyütt díjazott Lee Chang-Dong újdonatúj művében mindvégig tartózkodik a kétes kísérletezéstől vagy a hivalkodó rendezői gesztusoktól – ám a cselekmény egyik kulcsfontosságú pillanatában határozottan fölhívja magára a figyelmet, és a hősét életlenné teszi. 

Milyen gyönyörű pillanat ez! A főhős egy elhagyatott üvegház mellett áll, és a telefonjában feszült figyelemmel hallgatja hetekkel ezelőtt eltűnt plátói szerelme szuszogását, aki alighanem véletlenül hívta föl, és a hangok alapján éppen siet vagy menekül. A fiú elmerül a titokzatos zajokban, és feszült figyelemmel próbál rájönni, mit is jelentenek, ám a hívás hirtelen megszakad, és ekkor, a felocsúdás pillanatában valósággal elönti a hangsávot a szél és a háttérben látható fák lombjának zúgása. És a külvilág hangjainak kiélesedésével lassan a háttér is kiélesedik, miközben a hősünk egyre életlenebb, egyre homályosabb lesz – mintha a telefonhívás érzelmi eseménye kivonná őt a térből és kimosná a tájból. Ez az átélezés nem csupán azt a tapasztalatot ragadja meg, ahogyan a koncentrált figyelem feloldódása után megváltozik az érzékelés, hanem az idő és a világ kizökkenésének expresszív metaforáját adja: ez a szerelmes fiú ebben a pillanatban leválik a környezetéről, és idegenné lesz abban a térben, amelyben létezik. 

A Gyújtogatók című film nagyban éppen ezt az idegenséget dramatizálja. Lee Chang-dong lomha sodrású, de mindvégig feszült mozija az írói álmokat dédelgető későkamaszról, Lee Jong-suról (Yoo Ah-in) mesél, aki véletlenül újra találkozik a gyerekkorából ismert, álmodozó Hae-mivel (a korábban nem színészkedő, hibátlan Jong-seo Jeon), és elvállalja a macskája etetését a nyaralni induló lány lakásában – de közben apja letartóztatása miatt be kell költöznie a szülői házba. Ilyenformán ez a kissé bamba és magába forduló fiú idegen lakásokban és terekben tölti a cselekmény javát: hol állattenyésztő apja rendetlen, koszos világában próbál berendezkedni, hol a lány apró, de rendezett apartmanjában üldögél vagy maszturbál. (És Chang-dong mindig veszi a fáradtságot arra, hogy egy-egy lomha körsvenkkel bemutassa ezeket a tereket, vagy totálokkal hangsúlyozza a magányos fiú és a környezet viszonyát.) De Lee Jong-su sehol sem tűnik annyira idegennek, mint a nyaralásról hazatérő Hae-mi új szeretője, a már nevében is elegáns Ben (Steven Yeung) luxuslakásában, aki folyton elragadó bájvigyorral invitálja magához – hogy innentől napra nap erősítse a féltékenységet és a frusztrációt abban a szegény ex-egyetemistában, aki még mindmáig nem döntötte el, hogy miről akarja megírni a regényét, de egyre biztosabb abban, hogy Hae-mit szereti.  

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Van egy kevéssé látványos, de annál hatékonyabb rendezői truváj ebben a filmben: Chang-dong kivételes érzékkel tudja megteremteni egy hely és a tér valóságos érzetét. A szélesvásznú totálképek rendre gazdag tárgyi világot és több képsíkot fognak egybe, de a tér valóságosságát és telítettségét leginkább az aprólékosan rétegzett hangsáv szavatolja – amelyben éppúgy szerep jut a város ezerszínű zajának és az apa lakásába átszűrődő észak-koreai propaganda-adásnak, mint a hangfalakból kidübörgő basszusoknak Ben luxuskecójában. Milyen szép auditív mutatvány az, amikor az apa nagysvádájú ügyvédje hátradől a hosszú monológja után, és megnyikordul alatta a gyűrődő bőrfotel! (És ez a nyikorgás nem csak a hatalmi gőg metonímiája, de a hely érzetét megteremtő, evokatív, érzéki effektus). Chang-dong a terek ezen valóságos tapasztalatát állítja szembe egymással, hiszen a fényűző Ben felbukkanásával a film voltaképpen két lakás és két világ kontrasztját kezdi vizsgálni: egyik oldalon az apa mocskos kis közegét, az indulat és a szegénység örökségét látjuk (a fater azért kerül börtönbe, mert megütött egy hivatalnokot, és nem hajlandó bocsánatot kérni), a másikon pedig a sima bőrű yuppie problémátlan életét a gangnami palotában. A finoman brummogó Porschét egy sáros kisáruszállító követi a távolból.   

E két világ feszültségét Hae-mi eltűnése fokozza fel. A frusztráció atyai hagyományát folytató Lee Jong-su nyomozni kezd szerelme után, és az egyre gyanúsabban mosolygó Benre kezd gyanakodni – így hajnalban körutakat tesz a környéken, hogy leleplezze a gyújtogatással hencegő yuppie tetteit. De darab idő után már nehéz eldönteni, hogy akkor most egy borzalmas bűncselekmény fölfejtését látjuk, vagy inkább valamiféle megszállottság kibontakozását, amelyet a gondtalanok iránti düh, a szerelem vagy az osztályirigység tüzel. Vajon tényleg a mindig kedves Ben a rejtély oka és forrása, vagy inkább az örökké zavart Lee Jong-ju? Lehet, hogy a bűn csak az ő fejében és a néző fejében létezik? Vagy éppenhogy a bűn utáni nyomozás hozza létre a bűnt – valahogy úgy, ahogy egy korábbi jelenetben Hae-mi pantomimjátéka teremtett meg egy nem létező tárgyat (egy narancsot)? 

Lee Chang-dong és társírója, Oh Jungmi a harmadik felvonásban lényegében egy thrillernarratívát építenek föl a lány strukturális hiánya köré, ám végül szándékosan életlenné teszik az összképet – és a miértek megválaszolása helyett inkább a rejtély reflexióját és általánosítását kísérlik meg. (Ezzel egyébként hűek maradnak az inspirációt jelentő Haruki Murakami novella szelleméhez.) „Milyen regényt írsz?” – kérdezi Ben a főhőst a konyhájában. „Nem tudom. A világ nekem egy enigma” – így a válasz. És ez az enigma nem csupán az dolgok rendjében és az események megismerésében mutatkozik meg, hanem a főhős csodálatosan ambivalens karakterére is visszavezethető: Lee Jong-ju csendjére és zavarára, és arra a homályos idegenségre, amelyet a dél-koreai társadalom különböző tereiben él át. A Gyújtogatók regényszerűen gazdag és komplex, filozofikus kérdéseket búvároló mozi, amely nagyszabású társadalomképet fest és grandiózus víziót terít – de mégiscsak valami apró, intim tapasztalat van a mélyén: a fiatalkori idegenség élményét tudja megragadni és kitágítani. És talán ebből fakad a hosszan tartó érzelmi hatása is.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek