Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NEM BARBÁR, CSAK BARBARO

Ránki Fülöp, Hamar Zsolt és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertje
2018. okt. 3.
Az egyik zeneszerző óriást kismesternek nézték, a valódi óriástól mintha féltek volna, a kismestert viszont nagymesterként kezelték a Nemzeti Filharmonikusok koncertjén. Minden nagyszerűen szólt, de nem minden szólt annál jobban. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.
Öt éven belül Ligeti György születési centenáriumát ünnepeljük, és a szimfonikus zenekarok többsége bajban lesz majd, ha az életmű fontos darabjait akarják játszani. Néhányszor elhangzott ugyan a fővárosban a Le Grand Macabre, a szakma egy zeneakadémiai workshopon hallhatta a műveit, Ligeti nevét kapta a Zeneakadémia új épülete, s idén műsorra került a Zongoraverseny a Danubiánál. De egy sor érettkori művét nem ismeri a közönség, sőt idegenkedik tőle. A Román koncert (Concert românesc) című, ötvenes évek elején keletkezett alkotással viszont időnként összekerülhet a szorgalmas koncertlátogató: ez az a mű, amire Ligeti azt mondta, hogy „jó és rossz egyszerre”, és kis híján megakadályozta, hogy kiadják. Nem szerette volna, ha a nagyközönség erről a művéről ismeri meg, de végül nagyjából éppen ez történt.
 
Ránki Fülöp
Ránki Fülöp

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar is a Román koncertet tűzte szeptember 25-i évadnyitó hangversenyének műsorára a Müpában. Az első, lassú tétel meghitt, de bánatosan bukolikus hangja a fafúvósokkal teljesedett ki, majd meglehetősen borongós, szinte fenyegető atmoszférát teremtett. A második, gyors tánctétel helyenként ironikus ízzel szólt. A harmadik tétel kürtjei nyomokban tudták megidézni a havasi kürtök jellegzetes hangját, és még igézőbb volt a tétel zenei szövetének feszültségtartása, amelyből aztán kirobbanhattak a forték. A negyedik tétel virtuóz, vérbő muzsika volt, ragyogóan színes előadásban. Ez az a tétel, amelyen annak idején, 1951-ben fennakadtak a magyar cenzorok a szokatlan disszonanciák és aszimmetrikus ritmusok miatt. Akármennyire erős ennek a tételnek a sodrása, a hallgatónak jogosan van olyan érzése, hogy ez nem a zeneszerző saját hangja – csak részben született a független alkotói szellemből, másik részben viszont a román Enescu és a magyar Bartók örökségéből.

 
El is jutottunk Bartókig. A barbaro irányzat a 20. századi avantgárd egyik legizgalmasabb mozgalma volt, és jellegének kettősségét mi sem jelzi jobban, hogy finom, dallamos olasz szóval emlegetjük. Mert ez mégiscsak egy nagyon is sterilizált, stilizált barbarizmus, sőt, nem is zenei eredetű, hanem filozófiai – talán Nietzschéhez lehet köze. A szellem vadságát, az ebből eredő szabadságot akarja megidézni, amelyben a tragikum keveredhet az önfeledtséggel, a halál az életet adó energiával – akárcsak a Tavaszi áldozat című balett programjában. Bartók I. zongoraversenye is effajta szellemiség jegyében fogant, s innentől kezdve a kérdés az, hogy a versenymű szólistája közvetíteni tudja-e ezt az energiát.
 
Ránki Fülöp előadása viszont inkább volt barbaro, mint barbár. Inkább intellektuális, mint zsigeri. A zongoraszólam első H hangjegyei ugyan határozottan, robusztus erővel indultak, de nem teremtődött igazán hatásos dinamika, egységes sodrás. Egy-egy finom és kétségkívül fület gyönyörködtető hangsúly, idioszinkrázia boldogította az ínyenceket, de az egészet nem járta át a vadság. Viszont nagyszerűen épült fel az első tétel Allegro szakaszának első csúcspontja, amikor a zongora dübörgő negyedeit a zenekar fortissimo esztamja követi. Több szenvedély, több agitato fért volna meg az ütőkkel közös kadenciában. Azt hiszem, hogy itt kellett volna Ránkinak inkább elengedni azt a nyomasztó tényt, hogy Bartók a magyar zene – és az ő előadói iskolájának is – szent alakja. Az első tétel zárószakaszában viszont mintha kifejezetten fékezte volna valami a zenekart és a szólistát egyaránt, és így az ütem-egyre érkező nyolcad záróhang sem váltotta ki a szánt hatást.
 
Hamar Zsolt
Hamar Zsolt

Annál jobban szólt a második (Andante) tétel: élénk párbeszéd bontakozott ki a zongora és az ütősök között – nem is párbeszédet, hanem zsigeri, ösztönös reakciókat hallottunk a kimódoltság legcsekélyebb gyanúja nélkül. Rendkívüli erővel szólaltatta meg ezeket a notturno részeket Ránki Fülöp. S ahogy ennek lennie kell, ezzel remekül megágyazott a szünet nélkül következő Attacca feliratú tételnek is. Ebben a tételben már nem tapasztaltam az első tételben kifogásolt óvatosságot, sőt végre kidomborodott Ránki játékának az az erénye is, amelyet korábban körvonalakban megfigyeltem: a motívumfoszlányokból, „ős-sejtek kombinációjából” (Kroó) építkező tételben az apró elemek úgy jelentek meg, hogy közben felelevenítették az egészet. Egyszerűbben kifejezve: Ránki képes volt hihetetlenül gyorsan és hitelesen karaktereket váltani, itt kiemelni egy-egy dallamot, ott megfeszíteni a ritmikát. Ez hatalmas dolog egy 23 éves művésztől. Bravúrosan szólt ez a harmadik tétel, és ragyogóan eleven volt a zenekar is.

 
Valahogy nem szokás kimondani, hogy Dohnányi Ernő – a századforduló zenéjének csodagyereke, a magyar zenetörténet leglustább virtuóza – azért mégiscsak másodvonalbeli zeneszerző. Pedig ez a II. E-dúr szimfónián is hallatszik. Ezt játszotta ugyanis a Nemzeti Filharmonikus Zenekar a koncert második részében, de nem biztos, hogy a szimfónia „elvitte” a koncertfélidőt. Valljuk be, hogy az első tétele meglehetősen zavaros – alig nyomon követhető, ha van egyáltalán motívumfejlődés, és szimfonikus palettán kikevert színek sem túl változatosak. Szerencsére Dohnányi zeneszerzőként is túl szertelen volt ahhoz, hogy kiismerhető legyen, de épp ez a mű hátránya is. Hamar Zsolt egyébként az a karmester, aki szinte bármilyen kottába szenvedélyt tud lehelni, s talán ezért gondolta úgy, hogy ezzel a szimfóniával is megteheti. Részben igaza volt, mert a második tétel például egészen megkapó, a hallgató szinte már megenyhül a szimfónia iránt. Gyönyörűen, érzelmesen és virtusosan szól a klarinét, puhák a vonósok. A scherzo tétel szellemes, koncentrált, ez a bűvészinas nem is okoz annyi kalamajkát, mint az a másik Dukas művében, de azért nem is annyira izgalmas. A zárótétel valamelyest kárpótol, itt több valódi érzelmet kapunk, többek között a vonósok bensőséges, szabad játékának köszönhetően. A fúga nem öncélú – de hogy ki találta ki, hogy minden zárótételbe kell egy? Az utolsó percekben a pergődob ritmusára menetel egy kicsit a zenekar; 1944-ben keletkezett ez az alkotás, a szerző 1956-ban még átdolgozta. Menetelni akkor pont nem jelentett jót, ma meg már nem hisz az ember a haladásban. Hát hova menetelünk akkor? – tenném fel a kérdést, de akkor elsül a záróakkord, szól egy kicsit a taps. Magyaros műsort hallottunk.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek