Nézni a mocskot és gyönyörködni benne – ez a mozinézők egyik régi kiváltsága. A médium születése óta több milliónyi beparfümözött ember ment el egy sötét terembe, hogy megszemlélje a pöfögve fékező vonatokat a koszlott pályaudvarokon, az olasz nyomornegyedek mocskában izzadó, dögszagú férfiakat, meg az amerikai nagyvárosok bevándorlóktól (fúj!) zsúfolt, szemetes utcáit – szóval a modernitás megannyi rút látványosságát.  (Közben hervasztó belegondolni abba, hogy a mozik kiürülésével és az otthoni filmnézés elterjedésével vélhetően ápolatlanabbá vált a filmek közönsége.) Van művészeti forma, amely elevenebbé és esztétikusabbá tudja tenni a port, a szemetet és a szart, mint a film? Mutatott-e valaha jobban a nyomor, mint Vittorio de Sica, Tarr Béla vagy Pedro Costa filmjeinek képein? Mintha tényleg igaza lenne a német filmelmélet géniuszának, Siegfried Kracauernek: a mozi arra született, hogy megváltsa a fizikai valóságot, és hétköznapjaink sanyarú látványát esztétikai objektummá tegye. 

A mocsok efféle kizsákmányolásáért az angoloknak külön tisztelet jár. Raymond Durgnat írja, hogy a hatvanas-hetvenes évek angol filmjét a valóság piszkosságának érzete tünteti ki – amely éppúgy megragadható a díszletvilágban, mint a világ általános tapasztalatában, legyen szó a társadalmi struktúrák vagy az emberközi viszonyok mocskosságáról. Ez a többdimenziós mocsok volt az, amelyet a háború után megénekelt a Free Cinema mozgalma, és ami teljes fényében tündökölt az Egy csepp méz totálképein, majd amelyet újra fölmutatott Mike Leigh, Ken Loach, meg az angol művészfilm azóta is töretlen realista irálya. És most ez a mocsok tűnik föl újra a vásznon, méghozzá sajátosan intim alakváltozatban. Ezúttal a fotósként és festőként nevezetes Richard Billingham prezentálja az angol prolik szennyét és a thatcheri korszak mocskát – meg a legsajátabb élményeit a nyolcvanas évek és a húgyszagú blokklakások klausztrofób világáról. Merthogy a Ray és Liz nem csupán egy realista családi dráma a felnövésről, hanem lényegében egy gyermekkori életvilág aprólékos és performatív újrateremtése – amelyet ugyanabban a szutykos tömbházban alkottak meg és vettek föl, ahol a fotós-művész-rendező végignézhette anyja és apja szétrohadását, és ahol Ray nevetése címmel világhírű fotósorozatot készített róluk.

Két piás szülő, néhány bizarr rokon, gyönyörűen ocsmány tapéták, közönyös háziállatok, a szenny meg az unalom – nagyjából ebből áll a birminghami élet az újkonzervatív Anglia egyik elfeledett külvárosában. Ebben az érzékien rothadó közegben alig akadnak értelmes célok vagy céltudatos hősök, sőt, az időt sem tagolja munka vagy szokásrend, így aztán hagyományos történet sincs: inkább csak epizódokat látunk, amelyek egy-egy kisebb konfliktust skiccelnek föl, hogy aztán az elbeszélés rendre elhagyja őket. A fogyatékos nagybácsi (Tony Way) átjön látogatni, de aztán a szomszéd leitatja, és végül csúnyán megalázzák. Az unatkozó kölyök chilit szór a nyitott szájjal alvó apja szájába. A kisiskolás öcs hazafelé megijed a széltől és a félelmetes hangoktól, és inkább eltűnik. Nincs igazi drámai progresszió az epizódok sorában, de Billingham épphogy mindenfajta progresszió lehetetlenségét igyekszik dramatizálni – ekként pedig valamiféle becketti víziót fest fel az angol világvégéről. És a Ray és Lizben talán az az egyik legizgalmasabb mutatvány, hogy ez a proletár végállapot eleinte kifejezetten röhejesnek és szánalmasnak tűnik (az első epizód valamiféle hátborzongató nyomor-komédiát ígér), végül azonban egyre inkább megmutatkozik benne a mélyen emberi vágyakozás és veszteségtapasztalat – mintha Billingham a nevetségességig aljasodott lét méltóságát és a melankóliáját igyekezne föltárni. 

A Ray és Liz lefegyverzően undorító film, de egyúttal megejtően szép is. A nagybácsi lehányja a kanapét, a kutya levizeli a számlát, a borospalackokon rendre hatalmas legyek mászkálnak – ám máskor elbűvölve látjuk, ahogy a madarak átúsznak az ablak előtti égen, vagy ahogy a tűzijáték visszarobban önmagába, és Ray árnyéka az ajtóra vetül. Billingham filmjében az az igazán nagyszerű, hogy egészen kivételes érzékiséggel dolgozza föl ezt a mikrovilágot – méghozzá egy olyan gyermeki perspektívából, amely különös figyelmet szentel a tárgyaknak, a részleteknek és a különböző textúráknak (lásd például a 16 mm-es nyersanyag szinte tapintható textúráját). Ez a sajátosan fragmentált és a kockaszerű képkivágatot maximálisan kihasználó vizuális építkezés néhol az angol proletár-mozi legnagyobb tehetségét, Lynne Ramsayt idézi föl, de Billingham a tárgyi világ kiemelésével nem a karakterek érzéseihez keres metaforákat, hanem inkább egy érzéki világtapasztalatot igyekszik megragadni (és mintha a háztartási horror iszonyatélménye is csak az ábrázolás elevenségét szolgálná). A jeleneteket rendre megszakítják a különböző közelképek, amelyek háziállatok meddő küzdelmét, a legyek unalmát, a felnőttek bőrhibáit vagy a fali poszter közönyét mutatják, és ezek kiemelnek minket a narratívából, mintegy az idő mozdulatlanságát hangsúlyozva. És egyúttal rákérdeznek a tárgyi világ és az ember viszonyára – mintha Billingham egy társadalmi osztály és a kiüresedő kultúrája közötti kapcsolat drámáját festené meg. A Ray és Liz elbeszélője úgy néz szét ebben a világban, mintha egy kijárat nélküli kiállításon vagy egy állatkertben járna, ám a részletek iránti intenzív figyelmével éppúgy képes fölfedezni a rothadás líráját, mint megmutatni a céltalan életek sajátos ritmusát – és mély együttérzést ébreszteni egy letűnt kor néhány szépséges nyomorultja iránt. 

 

A film adatlapja a Magyar Filmadatbázisban itt található.