Interjú Silvia Calderonival
2018.09.29.

“Élünk. És bármennyire is próbáljuk megtanulni, hogyan tartsuk őket kordában, az érzelmeink mégis minden alkalommal képesek meglepni bennünket.” A Trafóba október 2-án érkező, különleges hangulatú és témájú MDLSX performerével, Silvia Calderonival beszélgettünk. FABACSOVICS LILI INTERJÚJA.

Revizor: Az olasz Motus társulat idén ünnepli 27 éves fennállását. Különleges látványvilág és beszédmód, a kortárs problémákra, témafelvetésekre reflektáló előadások jellemzik a csapatot. Nem csak Olaszországban, de Európa-, sőt talán nem túlzás azt mondani, hogy világszerte ismertek egyedi stílusukról. Te hogyan kerültél kapcsolatba a Motusszal?

Silvia Calderoni az előadásból
Silvia Calderoni az előadásból

Silvia Calderoni: Enricóval és Danielával (Enrico Casagrande és Daniela Nicoló, a Motus két alapítója, az előadás rendezői) több mint tizennégy évvel ezelőtt találkoztam. Kezdetben nagy rajongójuk voltam, követtem a munkásságukat, eljártam megnézni az előadásaikat. Aztán részt vettem néhány meghallgatásukon, míg végül felajánlották, hogy vegyek részt az egyik videós munkájukban.

R: Az MDLSX zavarbaejtően személyes hangvételű előadás. Ez a kezdetektől célod, célotok volt?

SC: Tíz évnyi, Danielával és Enricóval közös munka után úgy éreztem, hogy szeretnék velük csinálni egy olyan szólót, ami valamilyen módon kapcsolódik az én élettörténetemhez. Daniela azonnal ajánlotta, hogy dolgozzunk párhuzamosan Jeffrey Eugenides Middlesex című regényével, nem annyira annak a dramaturgiáját alapul véve, hanem inkább mintegy vázként, vezérfonalként, inspirációként használva. A regény nagyon jó kiindulópont volt ahhoz, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre kerüljünk az intimitás és az univerzális témák terén egyszerre. Daniela válogatott olyan részleteket, amik rezonáltak az én történetemre és megjelenésemre – ez azért működhetett, mivel már több mint tíz éve dolgoztunk akkor együtt, olyan jól ismert engem, mint rajta kívül csak nagyon kevesek. Többet tud rólam, mint én magam, mert látta azokat a sötét vagy éppen hihetetlenül színes oldalaimat is, amik csak a színpadon, vagy improvizáció közben mutatkoznak meg. A regényrészletek mellé idővel további szerzők, filozófusok és írók kerültek az anyagba (köztük rengeteg Preciado és Pasolini), de mindig azt figyelembe véve, hogy párhuzamba hozhatóak legyenek az életrajzom bizonyos elemeivel. Olyan szövegeket választottunk, amiknek volt valamiféle “kémiája” velem, illetve azzal kapcsolatban, aki vagyok.

R: Előadás közben rengetegszer elbizonytalanodtam, hogy vajon most magadról vagy a regény Calliopéjáról beszélsz.

SC: Szeretjük ezt a munkát poszt-biografikusként definiálni. A határ az én életrajzom és Calliope életrajza között vékony, homályos, zavaros. Az átírás, amit csináltunk, éppen ezzel játszik. A közönség úgy hagyja el a színházat, hogy azt találgatja, vajon mennyi a fikció és mennyi a valóság. És mi szeretjük hagyni, hogy a közönség megoldásokat találjon ki, elhiggyen valamit, vagy túlgondoljon dolgokat. Az én történetem is benne van az anyagban, megtámogatva néhány videóval a gyerek- és kamaszkoromból, meg persze zenékkel.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból

R: A zenéket hogyan választottátok?

SC: Enricóval, aki a hangot és a zenét felügyelte, sok olyan számot gyűjtöttünk össze, amik valamilyen módon nyomot hagytak bennem életem során, míg végül elérkeztünk egy olyan válogatáshoz, ami jól összefonódott az előadás élőben elhangzó szövegével. A zene más szintekre emeli a szöveg jelentését, és így a nézői olvasatot is. Még a dalok szövegei sem véletlenszerűek, igyekeztünk olyan pillanatokban használni őket, amikor valamilyen különleges érzéshez, érzelemhez társulhatnak.

R: Az előadás során komoly technikai apparátust működtetsz.

SC: A Motus mindig keveri a színpadi formákat, használ különböző technikai eszközöket és ez a forma sosem dekorációként, látványosságként funkcionál, hanem az előadás szerves része.

R: Azt olvastam, hogy az előadáson kívül is szoktál DJ-zni.

SC: Igen, nem hivatásszerűen, de néha szeretem csinálni, olyan alkalmakkor, amiket támogatni akarok. A legutóbbi DJ-szett, amit csináltam, Rigában, a Homo Novus Fesztiválon volt, szeptember elején.

R: Nagyon sokfelé vittétek már az előadást. Van különbség a nézők reakcióiban?

SC: Rengeteg országban jártunk, Kanadától az Egyesült Államokon át Brazíliáig, Ausztráliában, Hong Kongban, Taipeiben és egész Európában. Minden helyszínen, ahová az elmúlt két év során vittük az MDLSX-et, a közönség meleg szívvel fogadott bennünket és nyitottak voltak arra, hogy meghallgassanak. Voltak olyan távoli városok, mint például Moszkva, Taipei vagy New York, ahol nagyszerű érzés volt játszani, de el sem tudtam képzelni, hogyan reagál a közönség, milyen visszajelzéseket kapunk tőlük. De a közelebbi városok is nagyon izgalmasak számomra, talán éppen azért, mert ezek a helyek szerepelnek az MDLSX-ben.

A képek forrása: MOTUS
A képek forrása: MOTUS

R: Személyességében változott az előadás az elmúlt két év során?

SC: Vannak olyan napok, amikor még az ágyból is borzasztó nehéz felkelni, más reggeleken meg felpattan a szemed, és tele energiával sétálsz az utcán. Élünk. És bármennyire is próbáljuk megtanulni, hogyan tartsuk őket kordában, az érzelmeink mégis minden alkalommal képesek meglepni bennünket. Vadállatok, amiket próbálunk megszelidíteni. Máskor viszont éppen azt várjuk tőlük, hogy engedjék szabadon állati vadságukat, elérjük, hogy üvöltsenek, addig hajtjuk őket, míg meg nem csinálják a halálszaltót, vagy át nem ugranak a tüzes karikán. A performerek bátor szelídítői ezeknek az érzelmeknek.

R: A “civil” életben is ilyen könnyen beszélsz az előadásban felbukkanó témákról? A kamaszkori énkeresésről, a másság, a kitaszítottság érzéséről...

SC: Sosem volt könnyű ezekről beszélni, és most sem az. Igazából nem is teszem, nem beszélek róla, jobban szeretek egy művészeti projekt formájában foglalkozni ezekkel a témákkal.

R: Miért volt fontos számodra elmondani ezt a történetet?

SC: Azért, hogy olyan nézőpontokat adjak a nyilvánosságnak, amik megbolygatják mások definiálásának egyszerűségét. Az identitás, ami az előadás egyik fő témája, olyasmi, mint a rassz vagy a szülőföld, nem szabad arra használni, hogy falakat és akadályokat építsünk belőle. Vagyok, aki vagyok, és ez egy folyékony, változékony dolog. Szabadon definiálhatom magamat, de közben szabad is akarok maradni, képes lenni arra, hogy átváltsak egyik definícióból a másikra, egyik országból a másikba, egyik nemből a másikba folyékony, állandóan változó módon. 

Hiszek abban, hogy az MDLSX minden más munkánál jobban képes önmagáért beszélni, ezért nagyon nehéz szavakba öntenem. Egy olyan munka, ami próbál egyszerűsíteni, de egyáltalán nem leegyszerűsíteni, ami próbál megmozdítani, de nem akar meggyőzni. És ez azért lehetséges, mert sok különböző, folyamatosan fejlődő szintje van.

Azt remélem, hogy ez az utazás minden nézőben elindítja a vágyat, hogy felfedezze és megismerje önmagát, teljes szabadságban és őszinteségben, mindenféle korlát nélkül. Nem gondolom, hogy egyik egyéniség ugyanolyan tudna lenni, mint egy másik. Egyediek vagyunk! És ezért semmi értelme az olyan címkéknek, mint rasszok és nemek... Számomra hétmilliárd rassz és nem létezik, épp annyi, amekkora a Föld népessége. Azt szeretném, ha ez az üzenet eljutna a nézőkhöz, és azt el is tudnák fogadni, önmagukra és másokra nézve egyaránt.