A BFZ koncertje / Európai Hidak
2018.09.27.

Az észt zeneszerző jelenlétében muzsikált a Budapesti Fesztiválzenekar az Európai Hidak nagykoncertjén. A műsorban szereplő művek végén akár ott állhatna a mozaikszó: SDG. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Felfedezheti-e a lélek azon mélységét a koncertteremben, formális keretek között egy zenekar, amelyet Arvo Pärt zenéje felfedez? Megidézheti-e az Istent, legyen a világ legkiválóbb szimfonikus együttesei közül is egy, ha egyre kevesebb az olyan alkotó, és egyre kevesebb az olyan hallgató, aki ezt várja egy zeneműtől? A Budapesti Fesztiválzenekar szeptember 21-i koncertjén egy Čiurlionis-, egy Vasks-, illetve két Pärt-művet hallottunk; tehát két opuszt is egy olyan zeneszerzőtől, aki a hetvenes évek óta szinte kizárólag szakrális műveket ír, zenei nyelvét legalább annyira, ha nem jobban alakítja a szakrális metafizika, mint a zeneelméleti kérdések. SDG, azaz Soli Deo Gloria – állhatna akár az ő kottái végén is ez a három betű, ahogy Bachnál. Innentől kezdve a Fesztiválzenekar feladata sem annyi csupán, hogy makulátlanul szóljon: ahogy egy-egy Csajkovszkij-darabban a cél a végtelen mélységű fájdalom megjelenítése, úgy feladata itt a zenekarnak az isteni kinyilatkoztatás tolmácsolása, hiszen Pärt is annak tartja zenéjét.
 
Fischer Iván
Fischer Iván
De nem ugrok előre: a Fischer Iván által vezényelt együttes Mikalojus Konstantinas Čiurlionis (1875-1911) litván zeneszerző művével, Az erdőben (Miške) című szimfonikus költeményével kezdte a hangversenyt. Čiurlionis festő is volt, és ezért döntött úgy Fischer Iván és a Fesztiválzenekar, hogy festmények vetítésével hozza közelebb a zenéjét. Ez a muzsika azonban túlságosan magával ragadó és túlcsorduló volt ahhoz, hogy a kettőt maradéktalanul be lehessen fogadni, én a magam részéről tehát maradtam a zenénél.
 
A Fesztiválzenekar játékának nagy erénye a Čiurlionis-műben az volt, hogy hibátlan arányérzékkel mutatták meg a szimfonikus költemény szimmetrikusságát, kerekségét. De nem csak a szerkezet folytán, hanem a többrétegű, telt hangzást hallva is jóleső teljességérzete lehetett a hallgatónak. A mű hangszerelését hallgatva valami olyasféle érzésünk támad, mint a festményeit nézve: a zenekari színek nem egymásután, hanem egymáson jelennek meg, s ha valaki a zeneszerzőhöz hasonlóan hajlamos a szinesztéziára, könnyedén átélheti, hogy egy-egy hangszercsoport egy-egy színben pompázva szólal meg.
 
A következő zenemű előadásához Sylvia Schwartz lépett a színpadra. Arvo Pärt Como la cierva sedienta (Mint szomjúhozó szarvas) című, szopránhangra és zenekarra írott kantátája egy hosszan kibontakozó fohász, amelyben azonban nyoma sincs a zeneszerzőre jellemző meditatív hangnak. Izgalmasan, patikamérlegen kimérve bomlottak ki a Fesztiválzenekar előadásában a rezek, ütősök és hegedűk hangjából finoman szőtt szövetek. Sylvia Schwartz a mély tartományokban nem mindig volt meggyőző – úgy hallottam, hangszálproblémákkal küzdött –, de ahogy a mű kiteljesedett, úgy érte el a drámaiság csúcsait.
 
Sylvia Schwartz
Sylvia Schwartz
Pēteris Vasks Epifania című darabja hasonló eszmeiséget képvisel, mint Arvo Pärt zenéje. A lett zeneszerző (1946-) szerint kétfajta karakter jellemzi a zenéjét, „a gyors szakaszok mindig az agresszivitást, a brutalitást, az emberiség sötét oldalát jelképezik (…) az Ideális lassan, piano érkezik, mint egy ének” – olvasom a műsorfüzetben. Az Epifaniában mintha csak ez utóbbi, az „Ideális” jelenne meg. A darab egy egyszerű, de annál makacsabb főtéma manifesztációja, és a mű ereje a vonósok helyenként visszafogott, con sordino, másutt expresszív, telt hangzásában – ezek egyensúlyában – rejlett. A mű nagyjából az aranymetszés szabályai szerint kicsivel a kétharmada előtt ér a csúcspontjára, hogy aztán egy pizzicatós átvezetés után újra kibontakozotton a főtéma – ezúttal csendesebben, „újjászületve”.
 
A koncert minden tekintetben Pärt Te Deumával ért a csúcsára. Az ambroziánus himnusz eme feldolgozása az észt zeneszerző minimalista esztétikájának, illetve a tintinnabuli-technikának is kiváló példája: a Te Deum vonószenekarral, szélhárfával, preparált zongorával, illetve férfi-, női- és vegyeskarral szólal meg. A mű harmóniai bázisát a D hang jelenti, ezenkívül egy sűrűn visszatérő ritmikus mintázat teremt koherenciát a mintegy 35 percen át szabadon áramló szakrális alkotásban. A helyenként többfelé osztott vonósok játékában ezúttal sok múlott a muzsikusok egyéni kiválóságában – különösen ami a brácsákat és a csellókat illeti –, az előadás nagyszerűségének garanciája viszont Fischer Iván volt. Kifejező, impulzív instrukciókat kapott tőle a Cantemus Vegyeskar (karigazgató: Szabó Soma), akik a csúcspontokon – akár a férfi-, akár a női kar csúcspontjain – lenyűgöző tisztasággal és erővel szóltak (például a „Tu ad dexteram” szövegrésznél).
 
A végén Arvo Pärtet is színpadra szólították. Ő legtöbbször csukott szemmel hallgatta a saját művét, mintha nem is a sajátja volna. Így fogadta a neki járó ünneplést is.
Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2018. szeptember 21.