Beszélgetés Sztarenki Pállal
2018.10.29.

Sztarenki Pál nyolc évig volt a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház művészeti vezetője. Nyáron jelent meg a hír, hogy eljött a színháztól, kollégáinak címzett köszönőlevelében ezt írta: „Emelt fővel érkeztem Zalaegerszegre, a Hevesi Sándor Színházba mint művészeti vezető, és emelt fővel is távozom a Hevesi Sándor Színházból. Tudomásul veszem, hogy Zalaegerszeg város vezetésének a jelenlegi színházigazgató munkája, műsorpolitikája felel meg, amibe én nem illek bele. Marad az emelt fő.” VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Az azért kiderült, hogy nem önszántadból költöztél vissza Budapestre. 
 
Sztarenki Pál: Röviden annyi a történet, hogy Besenczi Árpád, a jelenlegi igazgató - visszaélve felhatalmazott jogával - a színház nyári szünetében telefonon közölte, hogy azonnali hatállyal kirúg a színházából (sic!). Ha ezt elfogadom, kaphatok némi végkielégítést, ellenkező esetben pereskedhetek éveken át. Se pénzem, se kedvem nem volt évekig tartó procedúrához, méltatlannak is tartottam, hogy nekem kelljen harcolni az igazgató úr és körének döntése ellen, amit állítása szerint ugyan egyeztetett a város vezetőivel, bár ennek én épp az ellenkezőjét tudom.
 
R: Csak hogy értsük: mi volt a dolgod művészeti vezetőként? 
 
SzP: Összeállítani az évad műsortervét, szereposztást, rendezőket egyeztetni, ügyelni a színház művészi arculatára, minőségére, adott esetben új tagokat szerződtetni, gondozni az előadásokat, hogy ne erodálódjon a minőségük, hogy ne kopjanak el. Kaposvári kifejezéssel élve: „a koptatás tilos”. Figyeltem a pályázatokat, Madák Zsuzsanna dramaturggal pedig törekedtünk az innovativitásra, próbáltuk a játszóhelyeket bővíteni, rengeteg napi operatív munkát végeztünk és sok kudarcot éltünk meg közben. Például nagyon komolyan gondoltam és szerettem volna, ha a 2016-os évadban a Hevesi Sándor Színházban rendezett volna Alföldi Róbert, Jordán Tamás, Vidnyánszky Attila, Csiszár Imre. Négy, Nemzeti Színházat is vezető, nagyszerű rendező, akik erősen meghatározták az elmúlt harminc év színházi arculatát és színháztörténetét. De ezt sem sikerült például összekalapálnom…
 
R: Ha már szóba került Kaposvár, ott szocializálódtál színészként, miközben a korszak legjelentősebb rendezőivel dolgoztál, többek között Ács Jánossal, Ruszt Józseffel, Mohácsi Jánossal, Babarczy Lászlóval, Ascher Tamással, Mácsai Pállal. 
 
Sztarenki Pál a Pokémon go című előadásban. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
Sztarenki Pál a Pokémon go című előadásban. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
SzP: Meghatározó időszak volt az életemben Kaposvár, azóta is azt a szellemiséget képviselem, vagy legalábbis szeretném ezt hinni. Azt, hogy nem szabad a színpadon hazudni, nem lehet ócskának, vacaknak lenni, nem szabad az első megoldást elfogadni, a nézők uszályába kerülni. Egy színháznak kutya kötelessége egy lépéssel a nézők előtt járni. Kaposvár ebben kegyetlenül pontos és következetes volt, csak a színház igazsága érdekelt mindenkit.
 
R: Mégis eljöttél.
 
SzP: Ez bonyolult ügy. Elindult egy furcsa folyamat, amelynek hatására olyan emberek távoztak a társulatból, mint Ács János, Jordán Tamás, Lázár Kati vagy Koltai Róbert. Mindez erősen megzavarta azt a közeget, amiben addig biztonságosan létezett a színház. Babarczy László pedig ezt valamiért nem akarta kezelni, vagy inkább hagyta, hogy így legyen. Úgy éreztem, nekem is váltanom kell, de a mai napig Kaposvár az anyaszínházam. Közben az a színház már sajnos nem létezik, de talán a szellemisége megmaradt. Amikor volt lehetőségem, hívtam Babarczyt is dolgozni Zalaegerszegre, Szálinger Balázs Köztársaság című darabját rendezte meg nagy sikerrel. Más kérdés, hogy utána azonnal elhangzott az a kérdés, hogy mit keres itt egy SZDSZ-es. Akkor már a párt régóta nem is létezett. De nehezteltek rám Alföldi Róbert, Vidovszky György, Lukáts Andor és Verebes István meghívása miatt is, pedig rendkívül hiteles és sikeres előadásokat hoztak létre. Zavaros, titokzatos ügyek ezek, de főleg maszatosak. A város vezetősége például informálisan tájékoztatott arról is, kik azok, akiket ab ovo nem kérhetek fel rendezni Zalaegerszegen.
 
R: Milyen volt Kaposvárról Pestre jönni?
 
SzP: Először az Arany János Színházhoz kerültem, ahol izgalmas társulat kezdett kialakulni Ács János művészeti vezetésével és Meczner János igazgatásával. Nagyon el voltam keseredve, amikor szétrobbantották az egészet. Szerencsére Székely Gábor átvett néhányunkat az akkor induló Új Színházba. Az a remek színház végképp nem érdemelte meg mindazt, amit rázúdított az akkori hatalom, vagy a fene tudja kicsoda, a sandaság, a politikai tehetségtelenség, de leginkább valami fortélyos aljasság. Utána Ruszt József áthívott a Budapesti Kamaraszínházba a III. Richárd címszerepére, amire – utólag be kell, hogy valljam – nem voltam még elég érett színészileg. Nagyon zavart az is, hogy nem lehetett havonta egyszer vagy kétszer játszani az előadást, inkább visszaadtam a szerepet és távoztam. Aztán jött a József Attila Színház Léner Péter hívására, ahol Spiró Vircsaftjával debütáltam a társulatban. Egy délutáni előadáson botrány tört ki, a nézők nem tolerálták a darab trágár szövegét, de az is lehet, hogy nehezükre esett szembesülni azzal, ami a darabban történt. Az előadást le kellett állítani. Kimentem a függöny elé, elmondtam a nézőknek, hogy lehet ezt nem szeretni, de nekünk akkor is kutya kötelességünk eljátszani az előadást. Szó szót követett, kialakult egy polémia a nézők és köztem. A vége az lett, hogy egy hölgy magából kikelve üvöltözte, hogy – és muszáj pontosan idéznem, bocsánat – „mi az isten kibaszott faszáért kell ilyen csúnyán beszélni a színházban? Mi nem ezért jöttünk”. Végül tartottunk egy szünetet, akik akartak, elmentek, mi pedig folytattuk az előadást, a színészekben pedig elkezdett működni az öncenzúra, és a csúnya szavak helyett olyanokat mondtunk, hogy „a macska rúgja meg” vagy „a kutyafáját”, aminek persze semmi értelme nem volt, viszont nagy siker lett, hatalmas ovációval a tapsrendnél. Mindenki értette az öncenzúra titokzatos báját.
 
A Diplomácia című előadás olvasópróbáján. Fotó: Gordon Eszter
A Diplomácia című előadás olvasópróbáján. Fotó: Gordon Eszter
Végül a József Attila Színházban maradtam, játszottam keveset nagyszínpadon is, de legfőképp megkaptam az alagsori színháztermet, és ott rendezhettem O’Neill, Csehov, Mrożek, Jon Fosse, Giannina Cărbunariu, Székely János, Terry Johnson darabokat. Aztán Besenczi Árpád egyszer megsúgta, hogy megkapta a zalaegerszegi színházat, és hívott művészeti vezetőnek. Egy kikötésem volt, hogy nem politizálunk, csak a tehetség számít. A tehetség, este héttől tízig. Akkor ő is így gondolta, néhány évig így is működött, működtünk.
 
R: Mindenben ott van már a politika, a darabválasztásban is.
 
SzP: Igen, az esztétikummal is lehet politizálni, ha valaminek a szépségét vagy annak hiányát mutatom meg. Ugyanez igaz a szabadságra, a szolidaritásra, vagy ennek hiányára. Lehetne még sorolni. Csak ezt nem valami huncut husánggal a kézben kell megtenni, hanem színházi eszközökkel. Komolyan kellene venni azt a világot, amiben élünk, és képviselni mindazt, amit ígértek nekünk: a szabadságot, a demokráciát, az emberi értékeket. Ez a színház mindenkori feladata. 
 
R: Zalaegerszegen marsallbotot kaptál a kezedbe?
 
SzP: Egy fenét! Felelősséget kaptam a kezembe. Én azért vállaltam el ezt a munkát, mert a színházcsinálásnak minden szintje, szegmense izgatott. Másrészt úgy gondoltam és úgy gondolom a mai napig, hogy nekem az volt a felelősségem művészeti vezetőként, hogy helyzetbe hozzam a kollégáimat, akikkel persze voltak konfliktusaim, éppen amiatt, mert próbáltam őket kimozdítani a komfortzónájukból. Néhányukat sikeresen, néhányukat sikertelenül, bár ez utóbbi már nyilván az én szakmai sikertelenségem.
 
A színház csak egy játszóhellyel rendelkezett, úgyhogy mániákusan mászkáltam a városban, néztem, hol lehetne játszani, de kevés volt a mozgástér. Csináltunk színházat diszkóban, a próbateremben, a stúdióban, és elindult a Tantermi Deszka sorozat Madák Zsuzsanna vezetésével, több mint száz előadást tartottunk egy évadon belül rengeteg iskolában, remek eredménnyel: esemény volt a város életében, minden fiatal lány dramaturg akart lenni. Az elmúlt évad végén egyébként Madák Zsuzsanna is távozott önként a színházból.
 
Jelenet a Prah című előadásból a zalaegerszegi Lakásszínházban.
Jelenet a Prah című előadásból a zalaegerszegi Lakásszínházban.
Az is cél volt, hogy ezeket a színházi formákat később be tudjuk emelni a nagyszínpadra, ez meg is történt (Kövek, A széttört tál), bár ebben az évadban már más hangvételű úgynevezett ifjúsági darabokat mutatnak be inkább (Advent a Hargitán, Isten pénze, Abigél).  Csináltunk lakásszínházat is, az első előadásunk Spiró Prahja volt, amit egy konyhában játszottunk. Remek előadások születtek itt, majd egyszer csak megszüntették anélkül, hogy erről nekem szóltak volna. Egyre több furcsa dolog kezdett körülvenni, szóvá tettem többször, és nyilván ezeket a vitákat próbálta úgy lezárni az igazgató úr, hogy a nyári szünetben telefonon keresztül kirúgott.

Most Zalaegerszegen, ahogy mások is fogalmaznak, a jelenlegi igazgatónak ugyan van saját színháza, de a Hevesi Sándor Színháznak nincs igazgatója. Megnyugtató viszont, hogy a következő évad öt bemutatójának egyikében a rendezés terheit is magára vállalja a direktor úr, illetve három bemutatóban, mint vendégművész, önmaga művészetével ajándékozza meg az általa igazgatott színházat, nyilván a város vezetőivel egyeztetve. A kialakult hektikus állapot hozadékaként mostanra az egy négyzetméterre eső önjelölt színházigazgatók populációja egészségtelenül megnövekedett.
 
R: Nemrégen fejeződött be a Vidéki Színházak Fesztiválja, ahova meghívták az általad rendezett Caligula helytartóját.
 
SzP: Ez volt a zalaegerszegi hattyúdalom. Nagyon büszke vagyok rá, hogy meghívták, hogy Balogh Tamás megkapta a legjobb férfi alakítás díját, méltán, sokat dolgoztunk együtt, nagyon jó formában van. Tavaly a legjobb előadás díját kaptuk meg Az ötödik pecséttel, amiben játszhattam, azelőtt szintén, a Közellenséggel, amit rendeztem. Jó szériát futottunk, ami visszaigazolás nekem és a társulatnak, hogy annyira mégsem dolgozhattam rosszul Zalaegerszegen.