Csuklyások - BlacKkKlansman
2018.09.26.

Ismerjük azt a viccet, amiben egy fekete srác beépül a Ku Klux Klánba? Nem? Akkor Spike Lee elmeséli – de úgy, hogy garantáltan torkunkon akad a röhögés. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

A vicc persze halálosan komoly, amennyiben megtörtént eseményeken alapul. Egy Ron Stallworth nevű fekete rendőrt valóban felvettek a Ku Klux Klánba, és mivel személyesen mégsem jelenhetett meg a gyűléseken, egy fehér kollégáját küldte maga helyett. És igen, a klántagoknak tényleg nem tűnt fel, hogy egy fekete rendőrrel beszélgetnek telefonon, és igen, Stallworth tényleg magával a klán fejesével, az ún. Nagy Varázslóval alakított ki közvetlen telefonkapcsolatot.

Spike Lee persze kiszínezi, amit egy hollywoodi filmben ki kell – a Csuklyások épp ettől lesz gyomorszorítóan hatásos. Amit látunk, az végtelenül profin kivitelezett szatíra első körben – és egy echte zsarufilm a másodikban. Van itt kémkedés, terroristatámadás, és még valami olyasmi is, ami távolról egy lövöldözésre emlékeztet. A 70-es években járunk, szóval a tempó komótos, a krimi egyszerű, és a celluloidra rögzített tájakat csodálatosan lassú zoomok ölelik magukhoz. A feszültség is lassabban gerjed, vagy talán meg sem születik, de ez amúgy sem A belső ember. Ezt a sztorit nem a suspense, hanem a jól eltalált karikatúrák hajtják előre, meg persze a parádés alakítások, köztük Adam Driveré és John David Washingtoné, Denzel Washington fiáé, akiben tényleg az apja vére csörgedezik.

Spike Lee alacsonyra céloz, amikor botladozó idiótáknak mutatja a klántagokat, hiszen a fajgyűlöletet és az intelligenciahiányt közös nevezőre hozni aligha újszerű komikusi lelemény, de azért rendre beletrafál a céltábla közepébe. Kifigurázza a rasszizmust negédes udvariasságba csomagoló politikust, a hithű, véresszájú rasszistát, és persze az elbutult alkeszt, aki úgy motyog, mintha valami áthatolhatatlan homályt próbálna lekaparni az elméjéről. Annyi a jól elsütött vicc, a tanítani valóan lecsapott magaslabda, hogy Lee észrevétlenül röppenti el ezt a két és negyed órát. És közben észrevétlenül abba a hitbe ringat minket, hogy a rasszizmust hatástalanítani lehet azzal, ha kinevetjük. Lee altat ezzel a nevetéssel, ahogy altat a simára csiszolt, hollywoodi fogalmazásmóddal és a csinosan elvarrt happy enddel is. Mert az a paródiába hajló zárlat valóban az: paródia, amely a hamis biztonságérzetünket figurázza ki, ami a moziban hajlamos ellepni az embert, miután minden olyan könnyen megoldódott. A rosszfiúkat letartóztatják, de attól még a társadalmi feszültség, amely a konfliktust szülte, nem oldódott meg, és ezt Spike Lee óriási erővel robbantja az arcunkba a film végén.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Ebben a robbantásban pedig még csak nem is az az érdekes, hogy az addig is direkt utalgatások arra, hogyan cseng össze a Ku Klux Klán és a manapság felerősödött szélsőjobb, konkrétabban pedig Donald Trump gondolatvilága, még nyilvánvalóbbá válnak, hanem hogy arra figyelmeztet: humorral nem lehet megváltani a világot. Hiába húzza ki az irónia a rasszizmus méregfogát, az attól még nem kopik ki a közbeszédből. A faji alapú megkülönböztetés épp akkor izmosodhat meg újra, ha nem vesszük komolyan, és félresöpörjük, mint valami képtelenséget, amit már rég meghaladtunk. Ezt Spike Lee a maga direkt modorában szögezi le, pont olyan méretes kalapáccsal, amilyet a Malcolm X elején is használt, amikor az aktuális botrányt, Rodney King megverését vágta be a főcím alá.

Csak innen, a finálé utáni jelenetből válik nyilvánvalóvá, milyen ravasz volt Lee stratégiája, amikor egy pofátlanul mainstream filmet faragott ebből a sztoriból. Ravasz, mert ehhez az irreálisnak tűnő történethez tökéletesen passzol a valóságtól messzire rugaszkodó amerikai filmnyelv, ami ugyanakkor a lehető legszélesebb közönséghez is eljuttatja, amit a rendező a világról és – ez különösen hangsúlyos – a moziról gondol. Spike Lee, akit mindig is világváltó hevület fűtött, már a főiskolán leforgatta a maga riposztját az amerikai filmtörténet egyik leghíresebb, egyben legrasszistább alapművére, az Egy nemzet születésére – ki is csapták érte majdnem. Ha úgy tetszik, a Csuklyások is egy válasz Griffith filmjére, amely az ártatlan, fehér nőket megmentő, a nemi erőszakoló, állatias feketéket legyőző hősöknek mutatta a Klán-tagokat. Egy ponton még előadást is tartanak a Csuklyásokban arról, hogyan revitalizálta az Egy nemzet születése a Ku Klux Klánt, és követték a filmpremiert újabb, faji alapú lincselések. De szóba kerülnek a fekete öntudatot (egyesek szerint ártalmas) fekete sztereotípiákkal építő blaxploitation-filmek, és az Elfújta a szél is, amelynek ikonikus képsorai nyitják a Csuklyásokat.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Spike Lee mélyen beleágyazza filmjét az amerikai filmtörténetbe. Nem (csak) azért, hogy elítélje a dél-amerikai múltat hamis pátoszba vonó elődöket, hanem hogy áthidalja az ellentéteket. Már rögtön az alapötlettel, hogy a zsidó rendőr kereszténynek, a fekete pedig fehérnek adja ki magát, hiszen különbség úgyis csak a bőrszínükben van. De a járható középutat keresi akkor is, amikor két gyűlést kopíroz egymásra: a Klánét és a fekete egyetemistákét. Az egyik bizarr és nevetséges, ahogy egy százéves némafilmen kurjongatnak elismerően, a másik tragikus és szívszorító, ahogy egy századeleji lincselés történetét elevenítik fel. A vége viszont mindkettőnek rémisztő: a kontrollálatlanul üvöltött White Power/Black Power-szlogenek, a másik oldalt szemellenzős rasszistának feltüntető elfogultság csak erőszakhoz vezethet – és mivel egy krimiben járunk, valóban el is vezet odáig.

Lehet, hogy amit Spike Lee kirekesztésről, toleranciáról, fekete öntudatról megfogalmaz, az didaktikus, de filmjeinek ereje épp ebben a kendőzetlen szókimondásban rejlik, ami a felgyűlt konfliktusokat elemi erővel zúdítja rá a nézőre. Ehhez pedig most a tökéletes sztorit és a tökéletes hangvételt is megtalálta, amikor az abszurddal előbb elterelte a figyelmet arról, milyen húsba vágó dolgokkal viccel, hogy annál nagyobb lendülettel törölje le a mosolyt az arcunkról a filmje végén. Lee nem véletlenül nyerte meg a cannes-i zsűri nagydíja mellett a multiplexek közönségét is: se ilyen jó, se ennyire fontos filmet nem rendezett alapműve, a ’89-es Szemet szemért óta.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2018