Utøya, július 22.
2018.09.26.

Norvégia újkori történetének talán legnagyobb nemzeti tragédiája Utøya szigetén következett be. 2011. július 22-én a szélsőjobbos nézeteket valló Anders Behring Breivik 69 embert mészárolt le a Munkáspárt nyári táborában. Az áldozatok 11 és 25 év közötti fiatalok voltak. Róluk szól az Utøya, július 22. című film. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Míg Velence fesztiválközönsége után októberben a Netflixen mi is láthatjuk, mit gondol a norvég tragédiáról Paul Greengrass (a Július 22. című filmről írott kritikánkat ld. itt  – a szerk.), akit olyan mozik után, mint a Véres vasárnap vagy a United 93-as, nyugodtan tekinthetünk a nagy visszhangot kiváltó, fájdalmas történelmi események szakavatott tolmácsának, addig a norvég Erik Poppe filmje megidézi, mi történt azon a kollektív tudattalunkba örökre beégő tragikus nyári napon. 

Krónikásként Poppe a realista-dokumentarista megközelítésre szavaz – főszereplőnk, Kaja (Andrea Berntzen) útját követjük végig a szigeten, ahogy egyik helyről a másikra menekül, hol egyedül, hol egy kisebb bujkáló társasághoz csatlakozva. A kézikamerás megoldás természetesen adja magát: Kaja zaklatottságát, az instabil, félelemmel teli állapotot formai szempontból a legjobban és a legpontosabban így lehet kifejezni. Ha a kamera nem épp Kaja nyomában rohan, az ő szemszögéből pásztázza a tájat menedék és társak után kutatva. 

Mindez igen intenzív, intim megközelítést jelent: a néző úgy érzi, az események sűrűjébe került. Szintén a valós idő érzetét kelti, hogy egyetlen hosszú snittet látunk (legalábbis így érzékeljük, bár természetesen vannak a filmben rejtett vágások). És értsük most a valós időn tényleg a valós időt: Breivik tömegmészárlása, akárcsak a film, 72 percen át tartott. Egyszóval Erik Poppe formai szempontból tényleg mindent „bedob” (és akkor még meg sem említettük a rengeteg közeli képet és a profin kivitelezett „vége csavart”). 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Talán épp a techné az, ami miatt a film csak félig-meddig működik. Hatásos, de főként a szaktudás tekintetében, egy ilyen téma feldolgozásánál pedig nem biztos, hogy az a legjobb nézői reakció, ha egy-egy jelenetet nézve elismeréssel adózunk annak, milyen ügyesen oldotta meg azt a rendező. Pedig ez már az első pillanattól fogva tetten érhető: amikor Kaját először meglátjuk a film elején, úgy fest, hogy a lány „kiszól a nézőhöz”, majd észrevesszük, ahogy kicsit oldalról is megmutatja a kamera, hogy valójában az anyjával beszél telefonon – az egyik fülében végig ott volt egy fülhallgató, amit a kameraállás miatt nem láthattunk. 

A telefonálgatással amúgy is csak végig gond van a filmben. Egyrészt nem egészen világos, hogy a mobillal felszerelt Kaja, amikor többször hívja az anyját, miért nem kéri meg egyszer sem, hogy értesítse a rendőrséget, másrészt igen hatásvadász jelenetek szerveződnek a technikai eszköz köré. A magára hagyott, rezgésre állított telefonok drámaian jelzik, hogy a tulajdonosuk már nem él, jobb esetben a külvilágtól elvágva bujkál valahol a szigeten. Egy tinilány mellkasán ott pihen a telefon – a kijelzőn pár másodperccel azután, hogy a lány meghal, megjelenik a Mama felirat. De ugyanilyen hatásvadászatnak tűnik a sárga pulóver és esőkabát szerepeltetése is (à la Schindler listája piros kabátos kislány), vagy amikor Kaja belekezd Cindy Lauper True Colors című számába, miközben az egyik sziklamélyedésben bujkál a férfi főszereplő Magnusszal (Aleksander Holmen).

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A vége főcímből megtudjuk, hogy Kaja tulajdonképpen kitalált figura, igaz, a filmet a túlélők elbeszélései ihlették. Ha viszont a rendező emléket akart állítani az áldozatoknak, miért kellett ehhez egy kitalált figura kitalált története? És ugyanez a dilemma fennáll abban az esetben is, ha az volt a célja, hogy egy „túlélő filmet” rendezzen. Minden vitathatatlan jószándék ellenére ugyanis az a szemszög, azok a formai megoldások, az az építkezés, amikkel a stáb él (újabb példaként: a gyilkosnak végig csak a sziluettjét látjuk, a közeledő távolodó lépteit vagy a közelben és a távolabb elsütött puska hangát halljuk) az Utøya, július 22.-t leginkább a „túlélő filmekhez” teszi hasonlatossá. A zsánerkoncepciót a „vége csavar” ráadásul még idézőjelbe is teszi – anélkül, hogy lelőnénk a poént, annyit elmondhatunk, hogy Poppe ismét csak egy ügyes formai megoldást választ, aminek elismeréssel adózunk, vagyis újra előbukkan a filmet végig kísérő dilemma: nem az volna inkább a célszerű, hogy megrendüljünk?

Az Utøya, július 22. legfőbb problémája, hogy a profizmus és a stáb technikai tudása minduntalan felülírja az nézői azonosulást. Így a vége főcím után tényleg csak a kínzó kérdés marad: jó, de mi volt a célja ennek a mozinak? 

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Címkék: Mozipremierek 2018