Benczúr Emese: Let it be című kiállítása / MODEM, Debrecen
2018.09.18.

Benczúr Emese a kiállított installációkkal különböző kulturális toposzokat modellez: a szépségipar és közösségi oldalak által követelt ragyogás csillámporos szlogenjeiből, a személyiségfejlesztésre szánt (ál)bölcsességek mantrázásából, a politikai és marketing hangzatok megtévesztéseiből, a különféle hitrendszerek egyéneket felszabadító látszólagosságaiból stb. kettős helyzeteket teremt: állít, felszólít, de parancsoló attitűd nélkül. TÓTH DITTA ÍRÁSA.

Akik kedvelik Benczúr Emese művészetét, azok a debreceni MODEM-ben kiállított anyaga kapcsán sem csalódhatnak. A jórészt 2010 után készült teoretikus művek is hordozzák a benczúri kétértelműség jellegzetes karaktereit, és az alkotások által megidézett kulturális képzetek művészi megvalósításai mind anyaghasználatukban, mind munkamódszerükben szervesen illeszkednek az eddigi koncepcióhoz, mégis fel tudták mutatni annak tágítási lehetőségeit is. A hímzések fonalai elektromos dróthálózatra cserélődnek és az anyagként megjelenő fény egy ambivalens miszticizmus vonatkozási rendszerét rendelik a műértelmezéshez. A kiállított installációk így már a posztmodern ember mágikus varázsigéi és az (ön)megvilágosodás útjának polarizált felszólításaiként fénylenek.
 

Az emberben lévő alkotási vágy mindig célba vette a körülötte lévő világot, öntudatlanul kifejezve ezzel, hogy miként vélekedik róla. A festett, faragott, vésett képek és szobrok megértése minden kultúra megértésének alapját jelenti, mert ezek az alkotások közvetlenül beszélnek arról a közegről, amelyben megszülettek. Kortárs alkotóink a mi életünk autentikus töredékeit tárják elénk, szembesítve minket az aktuálisan feldolgozott társadalmi jelenségekről, vagy személyes történésekről megalkotott saját képzeteinkkel is, vagyis felvállalják ezzel a mű és befogadója közötti reflexiós viszony létrehozását. Duchamp óta már nem lepődünk meg a mindennapi tárgyak művészeti mezőbe történő beemelésétől sem, sőt, befogadóként igényünk van a hasznosságuktól megfosztott tárgyak formai impulzusainak és jelentésképző funkcióinak érvényességet adni. Játékba hozzák asszociációs képességeinket. 
 
Benczúr Emese a kiválasztott anyagokat a művek koncepciós sémáihoz igazítja. Összegyűjti a leghétköznapibb tárgyakat és szavakat, majd nagyon sokszor ismétli és újrahasznosítja őket. A sörnyitók, fülbevalók, kínai kitűzők, használt cukorkapapírok, ledes vészvillogók stb. a rájuk tapadt használati értékükkel aktiválják a különféle viszonyulási rendszereket, így polarizálva az értelmezést. Egyszerre látjuk a kész művet, amelybe tárgyak kerültek, illetve a tárgyakat, amelyek művön kívüli realitásokként, ugyanakkor mégis művészeti formákként hangsúlyozódnak. Az eltárgyiasítás gesztusával a falra akasztott képből képződmény lesz és bár taktilis jellege erős nyomatékot nyer, mégsem tisztán a materializmus értelmezési folyamatai kezdenek kapcsolódni hozzá. Az anyaghasználatban ugyanis megjelenik a fény mint anyag, szintén ambivalens szerephez jutva, hiszen lényegi tulajdonságából adódóan a többi anyagot elanyagtalanítja, ugyanakkor saját magát anyagiasítja. Kulturálisan valami természetfeletti, transzcendens létezőt szimbolizál, számos eredetmítosz alapminőségével és az abszolút tisztaság képzetével társítják. Fényforráshoz kötődve pedig ipari, mesterséges jellege sem mellőzhető és az isten nélkül maradt emberiség profán, fény utáni sóvárgásával szokás analógiába hozni. A fény tehát ebben a kiállítási anyagban is egyszerre mozgósítja a fenséges és a közönséges jelentéstartományait a befogadás során, a nézőre bízva ezek egyensúlyát.
 

Benczúr Emese a kiállított installációkkal különböző kulturális toposzokat modellez: a szépségipar és közösségi oldalak által követelt ragyogás csillámporos szlogenjeiből, a személyiségfejlesztésre szánt (ál)bölcsességek  mantrázásából, a politikai és marketing hangzatok megtévesztéseiből, a különféle hitrendszerek egyéneket felszabadító látszólagosságaiból stb.  kettős helyzeteket teremt: állít, felszólít, de parancsoló attitűd nélkül. Művészeti retorikájában úgy használja a logoszt, a szó kimondott erejét, hogy közben nem rendel hozzá sem érzelgősséget, sem erkölcsi felhangokat. A szó, a beszéd inkább ismétlődő motívumként egyrészt sajátos ritmust teremt, másrészt „színeiben” hozzáigazodik ahhoz a kulturális közeghez, amelyben megidézték. A felmerült témák változó, ugyanakkor alapjaikban mégis változtathatatlan tulajdonságait emelik ki. 
 
Benczúr Emese a megjelenített szavakhoz többször visszanyúl, vagy monoton módon ismétli őket, vagy más nézőpontból mutat ismét rájuk. Foucault szerint a nyugati írás mozzanata már eleve egy ismétlési gesztus, egy megkettőződés, mert nem magát a dolgot vagy fogalmat ábrázolja, hanem csak a szavak fonetikai elemeit. (Csak az ideagramma alkalmas a közvetlen ábrázolásra). Ebből a gondolatiságból kiindulva a kiállított installációkon szereplő írásjegyek is csak a beszédet reprezentálják, viszont a dologi kiegészítőkkel a művek mégis sajátos jelekké, kortárs világunk érzet-hieroglifáivá válnak. Kép és kommentárja egyben. A fülbevalótüskékből kiolvasható (és kitapintható) NOT felirat nem csak egy szó fonetikai reprezentációja, hanem támadó és megsebzésre alkalmas elutasítás, tagadás. A felirat folytatásaként szereplő ALL IS GOLD szavak pedig üres foglalatú, aranyozott fülbevalókból állnak, vagyis az olcsó tucatáru jelleg bipoláris képzettársításokat kapcsol ehhez a népi bölcsességhez, így alakítva ki a jelölt fogalmiság gazdagabb írásképét. 
 
Fotók: MODEM
Fotók: Dankó Imre. MODEM
A munkafázisok valamennyi szakaszában jelen lévő haptikusság alapminőséget képvisel a benczúri életműben. Benczúr Emese aprólékos, türelmes alkotó: gyűjt, újrahasznosít, barkácsol, szerel, hímez, ragaszt. Az alkotói folyamat végére érintéssel telített felületek jönnek létre, a hozzájuk vezető részműveletek különféleképpen őrzik tapintási karakterüket. Az újrahasznosítás mozzanata már eleve használt és mások által összetapogatott tárgyakkal dolgozik. A dobozos sörök nyitófülei a hozzájuk nyúlt ujjak sokaságának képzetét is a belőlük készült műtárgyhoz illeszti, a kirajzolódó open felszólítással ez a taktilis jelleg még nagyobb nyomatékot kap. A használt cukorkapapírok ujjnyomok ezreit, sőt szájakról, fogakról rájuk tapadt nyálnyomok képzetét hordozzák. Továbbá az anyagok, tárgyak gyűjtése is a taktilitáshoz rendelődik, hiszen a gyűjtő megszerzi, rendezi, kezeli a gyűjteményeit.  A befogadói oldal is érintett a kérdésben, egyrészt, mert a megjelenített, kivilágított táblák érintésre hívogatnak, és legtöbbször látás nélkül is olvashatóak a betűk kitapogatása által. Másrészt pedig, mivel mindannyiunkat érintő témákat taglalnak, ezért bennünk is megvannak ezek szubjektív lenyomatai. 
 
Ehhez a kortárs kulturális identitás felől meghatározott nyelvezethez még kvázi vallásos/misztikus jelentés-síkok is keverednek, tovább növelve ezt az eleve is izgalmas ambivalenciát. A transzcendencia mellékérzetét leginkább a fény szimbolikájából adódó mozgás hozza be, de az alkotó egyéb eszközöket is alkalmaz a hatás eléréséért.  A művek ebből a megközelítésből azt hivatottak bemutatni miként sajátította ki a tömegkultúra a vallási áhitat különböző sémáit. A hangzatos frázisok és életvezetésül szolgáló felszólítások szentenciákként, a tökéletesség útjának jelmondataiként hatnak, amelyek az anyagba merülten, a túlhasználódás hangján szólnak. Az arannyal borított, pompázatos, fénnyel elárasztott templombelsők szent monumentalitását a csillámporos, aranyozott, kegytárgyakkal halmozott, fényvisszaverő felületek, liturgikus kellékeket imitáló kidolgozások és a spiritualitásra vágyakozó egyén drótgubancos oltárainak (ön)mantrái váltják. A kialakításuk mégsem veszik el ezek hatékonyságába vetett hitünket, mert aprólékos elkészítésük egyfajta meditatív tevékenységként és így önterápiaként is felfogható, és mert nem tartalmaznak kritikai elemeket. Dekoratív illusztrációi csupán a személyiségépítés útjának.

Benczúr Emese Let it be című kiállítása a Modemben (4026 Debrecen, Baltazár Dezső tér 1) október 28-ig látható. Kurátor: Áfra János. 
Szerző: Tóth Ditta