Fejérvári János, Fejérvári Zoltán és Varga Gábor koncertje
2018.09.18.

A Magyar Rádió Márványtermében szeptember 11-én rendezett kamaraestnek már a műsorösszeállítása tiszta költészet volt. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

A Rádiózenekar szólistáinak hangversenyén Varga Gábor (klarinét), Fejérvári János (brácsa) és Fejérvári Zoltán (zongora) adta elő előbb Mozart K 498-as Esz-dúr („Kegelstatt”) trióját, majd Schumann-műveket: az op. 82-es Waldszenent és az adott hangszerek különböző kombinációira komponált darabokat, az op. 73-as Fantasiestückét, az op. 113-as Märchenbildert és az op. 132-es Märchenerzählungent. A Schumann utolsó öt aktív évében keletkezett kompozíciókat nem csupán a kezdő- és a zárószám azonos hangszerösszeállítása kapcsolja össze a nyitó Mozart-trióval, hanem a közös, mindent átitató melankolikus hang és a Mozart-mű egy-két meglepően schumannos pillanata is.

Fejérvári János
Fejérvári János

Érdemes talán külön foglalkozni az est folyamán felhangzó kamarakompozíciókkal és külön a Fejérvári Zoltán által előadott, szólózongorára írott Waldszenennel.

Már a Kegelstatt-trió alatt pontosan kirajzolódott a hangverseny előadói karaktere, a kamarazenélés minősége. Röviden szólva: a három művész a legmagasabb rendű kamarazenélésből adott ízelítőt hallgatóságának. Ehhez a zenei anyag lehető legprecízebb és maximálisan kontrollált megszólaltatása csupán a kiindulópontot jelentette: lényege a teljes zenei szövet mindenkori birtoklása, a megszólaltatás finomságainak – egy felelgető szakasz feszes, egy vonalat alkotó megformálásának, az artikulációnak és az agogikai folyamatoknak – a tökéletes harmóniája és egységessége. Mindehhez a zongorista még hozzátett valami sajátosat: egy bizonyos varázslatos nyugalmat, amely egyszersmind a mélyben meghúzódó félelmes erőket, a mindenkor ugrásra kész intenzitást is jelentette, mely utóbbi azután a Waldszenenben teljesedett ki igazán.

Fejérvári Jánosról a fentieken kívül feltétlenül említést érdemel képessége a könnyed játékra, így a Mozart-trió középső tételének hangzatfelbontásaiban; a dallamívek formálásának-tagolásának hallatlan biztonsága és az artikuláció különleges gazdagsága. Remek színérzéke jól érvényesült a Märchenbilderben, így a „Lebhaft” tétel villódzásaiban; ebben és a másik gyors tételben játéka erőteljességet is sugárzott, ellensúlyozva más tételekben néha erőtlennek ható – és talán hangszerének lehetőségeit tükröző – hangját.

Varga Gábornak az elementárisan szép, gömbölyű és intenzív hang az egyik fő erőssége. Talán hajszállal kevesebb szín van a palettáján, mint vonós partnerének, hangindításai viszont legalább ugyanolyan változatosak, vonalérzéke pedig lenyűgöző. S akkor még nem hangsúlyoztam az instrumentuma teljes hangterjedelmében kivételesen kiegyenlített és egységes hangját és mindig kristálytiszta intonációját.

Mozart és Schumann kamaraművei tehát a lehető legérzékenyebb, letisztult, ragyogó előadásban szólaltak meg ezen az estén. Az a Waldszenen azonban, amelyet Fejérvári Zoltántól hallottunk, valami ennél is többel, egészen kivételes élménnyel szolgált. Ilyen pillanatokban érezzük legerősebben a több mint húsz évvel elhunyt Kroó György fájó hiányát. Ő biztosan ott lett volna, s biztosan meg tudná fogalmazni – és talán egyedül ő lenne képes ezt a lényeg leglényegéig hatolva, hajszálpontosan és mégis közérthetően és az evidencia erejével kifejezni –, mi teszi Fejérvári játékát olyan jelentékennyé.

Fejérvári Zoltán
Fejérvári Zoltán

Pár dolog nyilvánvaló, persze. Az első pillanatban világossá vált, ahogy Fejérvári a billentyűkhöz ért, hogy a hangban koncentrálódó erő, magvasság, intenzitás egészen kivételes; s az is, hogy ezekből az acélhangokból mégis a lehető leghajlékonyabb, rugalmas és a legfinomabban megformált vonalakat építi fel. Sokszor az volt az érzésem, hogy nem az egyes hangok pillanatnyi jelen idején lépdel előre, hanem mintha madártávlatból nézne le a tételre, az egész lefolyását tekintetébe fogva, ahogy Mozart írja egy híres levelében; innen a dallamívek időtlen nyugalma és távlatossága. Föltűnő volt az is, hogy milyen hallatlanul differenciáltan és áttetsző plaszticitással szólaltat meg Fejérvári komplex textúrákat, például a ciklus „Abschied” tételében; és hát azok a karakterek! A „Jäger auf der Lauer” izgatott, már-már avantgárd hatást keltő villódzása, a „Vogel als Prophet” himnikus tetőpontja, a „Jagdlied” tűéles ritmusai!

A titok, amelynek fölfejtéséhez minden bizonnyal Kroó György értett a legjobban, abban áll, hogy vajon hol, melyik ponton áll össze mindez költészetté, mégpedig ilyen kivételes erejű, sőt kongeniális költészetté. Mert akárhány fontos részerényt tudunk is azonosítani és elemezni, az, hogy az egész miért olyan elementáris hatású, mint Fejérvári játéka, mégiscsak titok marad. A legnagyobbak titka.

Szerző: Malina János