A filmtörténeti köztudat szerint a western úgy szilárdult műfajjá a múlt század húszas éveiben, hogy megannyi alapelemét epikus keretbe foglalta egy nagyszabású remekmű. A Vasparipa című John Ford-mozi enciklopédikus összegzése volt annak, amit a zsáner addig felmutatott, hiszen sokszínű kollekcióba rendezte a vadnyugati látványosságok legismertebb formáit – a vonatrablásoktól kezdve a túszejtésen át egészen a kocsma előtti párbajig. 

Nagyjából efféle western-kollekciót láthatunk most a Coen-testvérek legújabb filmjében, akik ezúttal (talán azért, mert eredetileg tévésorozatnak szánták ezt a Netflixnek készített művet) nagy lendülettel sutba dobták a mai játékfilmek hagyományos elbeszélőformáját, és mintegy visszanyúltak a Vasparipa elé és a zsáner őskorához. A posztmodern műfajjáték örökbecsű mesterei ugyanis hat önálló látványosságnak is beillő kisfilmet állítottak egymás mellé – lefegyverző alapossággal elősorolva a western alapelemeit, egyúttal lelkesen megidézve az antológiafilmek dicső és poros hagyományát.

A Buster Scruggs balladája – ami a legjobb forgatókönyv díját nyerte el Velencében – egy igazán régimódi, gazdag válogatás: vadnyugati skiccek elegáns gyűjteménye és alzsánerek takaros lajstroma. Van benne éneklő cowboy, előfordul bankrablás és lincselés, de az aranyásók meg a pionírok alműfaja is kiérdemli a maga epizódját, hogy aztán a fináléban a Hatosfogatot idéző útifilm zárja ezt az önkényes (és az önkényességében igencsak felszabadult) kisfilm-sorozatot. Amely sorozat egyébként egy fiktív könyv korhadt lapjairól bontakozik elő, ám ez az epizódok elején mindig felbukkanó kötet kevéssé látszik egységes hangfekvésű munkának – elvégre a nyitány önreflektív bohóckodását alig-alig lehet közös nevezőre hozni az aranyrögöt kutató Tom Waits szívszorító küzdelmével, vagy a jövőt tervező pionírok tragikomédiájával. (A magára maradt telepeslány és szekérkaravánt vezető férfi románca az egész film leginkább megindító részét és érzelmi középpontját jelenti). Ha van egyáltalán közös nevező a különböző regiszterek és részek között, akkor az alighanem a Coenek lankadatlanul cinikus világlátása – amely a legvadabb revizionista westernekhez hasonlóan írja fölül a határvidék hősies hagyományait, miközben valahogy azért mégiscsak fenn tudja tartani a Vadnyugat pátoszát.

Jelenetek a filmből

A gúnyosan kegyetlen sors és a kifürkészhetetlen halál – ez a két főtémája Coenék vicces és borongós vadnyugati szkeccsének. Egy olyan világot panorámáz körül ez a míves műfaj-hommázs, amelyben a kötél újra és újra fölkerül az ember nyakára, a diadalt ünneplőket simán hátba lövik, és ahol a sérthetetlennek vélt pisztolyhős bármikor golyólyukat találhat a kalapja és a homloka közepén. Ez a koromsötét fatalizmus egészen nyugtalanító módon színezi át Amerika alapító mítoszát, hiszen némi groteszk horrort és valamiféle szorongató röhejességet ismer föl benne (lásd a finálé erőteljesen stilizált rémálmát a hatosfogat utasairól, vagy Liam Neeson epizódját, amelyben egy bazári majomként mutogatott nyomorékot egy tehetséges csirkére akarnak cserélni). Másfelől ez a kérlelhetetlen sors rendkívüli meglepetésekkel képes megcsavarni az egyes cselekményeket – határozottan emlékeztetve minket arra, hogy Coenék szadizmusa (ami korábban számtalanszor megmutatkozott a balfék-hősök bukdácsolását cizelláló mesékben a Barton Finktól az Egy komoly emberig) lényegében a kreativitás formája: ebben a szerzői világban a történetvezetési furfangot az ötletes kegyetlenség jelenti.

De Buster Scruggs kegyetlen és komor balladái mégiscsak teli vannak örömökkel. Merthogy Coenék láthatóan nem csupán a konvenciók gúnyos kifordításában vagy a bizakodó figurák elgáncsolásában lelik kedvüket, hanem az elegáns, precíz elbeszélésben is – amely rendre kéjes részletgazdagsággal dolgozza föl az ismerős helyzeteket. Vajon hogy hogyan lehet látni és hallani a világot egy gitár belsejéből? És vajon hogy fest egy vadnyugati vállalkozó körme? És miként mesélhető el az aranyrög és a magányos aranyásó szerelmi drámája az idilli természetben? Ezekre a kérdésekre pontos és felettébb kielégítő válaszokat kapunk. 

Coenék a nagy gonddal mesélő epizódokban éppúgy számot adnak a tájak, a totálképek és a karakterek iránti érzékükről, mint arról, hogy a kortárs amerikai filmben talán senkinek sincs jobb füle a mondatok dallamához. („Az emberi hang vigaszt nyújt” – mondja az egyik karakter, és tényleg: ebben a filmben szinte minden színészi beszéd, minden recsegő monológ zeneként kényezteti a befogadót.) Szóval a Buster Scruggs… epizódjait igazán jó hallgatni és nézni – és ezeknek a részeknek és részszépségeknek talán éppen az értékeli föl a gazdagságát, hogy egy konokul mellérendelő szerkezetben kapnak helyet. Lehet, hogy ezek a különálló elemek kevéssé állnak össze egy nagyobb egésszé, és ekként a Buster Scruggs… nagy eséllyel másodrendű darabként lesz elkönyvelve ebben a jelentős életműben, de Coenék antológiája éppenséggel a mellékes apróságok, a mellékkarakterek és a másodrendű örömök dicsőségét zengi: ezen a groteszk vadnyugaton a formátumos figurák helyett csak a nagy tájban elvesző kisemberek hordozzák az elveszett méltóságot.