The Predator – A ragadozó
2018.09.12.

A ragadozó Predator-filmként néha döcög, Shane Black poénjaként viszont lehengerlően szórakoztató. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Az új Predator az első Predator, amely képes kilépni Schwarzenegger bicepszének árnyékából. Az 1987-es, kultikus tiszteletnek örvendő akciómozit eddig csak elvetélt (Ragadozó Los Angelesben, Alien vs. Predator) vagy felejthetően hagyománytisztelő (Antal Nimród és a Ragadozók) folytatások követték, Shane Blacknek viszont eszében sincs harmadszor is újrajátszatni a dzsungeles húsdarálót. Ő inkább poénosra veszi a figurát, meg a rovarpofájú űrlényeket, akik szórakozásból vadásznak az emberekre, és valami teljesen mást hoz ki belőlük, mint amit egy predátoros akciózástól megszokhattunk.

Egészen konkrétan egy ízig-vérig Shane Black-filmet. Black a modern akciófilm keresztapja, aki a gyorsan tüzelő, ironikus párbeszédeivel, kikacsintós humorával, meg az eszetlenül cool (és véres) filmjeivel megelőlegezte Tarantino eljövetelét, és pár évre mindennél menőbbé tette Hollywoodban az össze nem illő, civakodó zsernyákokat, akik a golyózáporban is humorosan oltják egymást. Ő írta a Halálos fegyvert, Az utolsó cserkészt, rendezte a Durr, durr és csókot meg a nettó zseniális Rendes fickókat. Csinált már sikeres blockbustert is (Vasember 3), de nem csak ezért volt kézenfekvő választás a tetszhalott franchise újragenerálozására. Pályakezdő filmesként játszott az eredeti Predatorban, méghozzá Hawkinsot, a bűnrossz, pinás vicceket mesélő katonát, akinek mindig el kellett magyaráznia a csattanót, szóval képben volt az előzményeket illetően.

Ennek ellenére A ragadozóból is azt faragta ki, amit mindenből szokott: egy szatírába hajló, önmagával viccelődő filmet, ami magasról tojik a szabályokra. Kérdés, hogy ez mennyire passzol egy akcióhorrorhoz, amitől nem várunk mást, csak brutális, belezős embervadászatot egy izzasztó őserdő közepén, de az biztos, hogy Blacknek még mindig jól állnak a mániái. Hiába süti el tizedszerre, szeretjük a tömör és frappáns aranyköpéseit, a kiégett, nagydumás cinikusait, akik valamilyen mély sebet rejtenek az iróniájuk mögé, meg a koraérett, okostojás gyerkőceit is – itt épp egy autista kisfiút, akit A szobából ismert Jacob Tremblay alakít, megint csak remekül.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Black most nem poénkodta el magát az örökkévalóságig, mint Az utolsó cserkésszel vagy a Rendes fickókkal, de öröm nézni, milyen lenyűgöző magabiztossággal lavíroz az amerikai közbeszéd kényes témái között. Kétszer is levetkőzteti Olivia Munnt, de sosem sérti a #metoo-t (a dramaturgiailag indokolt meztelenkedés esete forog fenn), és Donald Trump elnökségének első, elesettekkel szimpatizáló akciófilmjét is megformázza, amelyben a földönkívüliek mellett ráadásul az amerikai kormány is antihőseink életére tör. Bicepszpattogtató macsók helyett Black ugyanis leszázalékolt katonákból, olyan sérült emberekből szervezi meg a zsoldos csapatát, akiket az amerikai elnök előszeretettel szokott kigúnyolni. Tiszteletlen humorát is ebből az alieneset játszó Piszkos 12-ből meríti: a PTSD-ben szenvedő, öngyilkos hajlamú, vagy szimplán csak kattant fickókat nem érdekli a politikai korrektség, így bármivel gátlástalanul viccelődnek. A South Park óta persze nem túl eredeti húzás Tourette-szindrómás figurával káromkodni, de Black afféle trójai falóként küldi be a moziterembe a katonát, aki nem tud lakatot tenni a szájára, hogy utána már a neccesebb poénokat is elfogadjuk tőlük, és még egy meghökkentő niggerezésből is viccesen jöjjenek ki.

A ragadozónak épp ezt szokás felróni: hogy akkor is viccel, amikor nem kéne. Létezik olyan, hogy túl vicces film, mert a The Predator bár brutálisnak valóban brutális, és repkednek benne az agy-, gerinc- és egyéb velők, de közben egy pillanatra sem félünk. Nem félünk, mert nincs mitől: barátságos a hangulat, a ragadozók inkább egymásra vadásznak, és ha predátorkutyákat küldenek az emberekre, azok is csak ugatnak, de nem harapnak. Ez a kispályás kutyapárbaj úgy, ahogy van, érthetetlen, de a jócskán piros karikás történet nem csak itt hány logikai bukfenceket. A tesztvetítések után újraforgatott finálé, amelynek erdőbeli predátor-vadászatával a régi rajongókat kívánták lekenyerezni, meglehetősen kuszán van vágva, benne teret és időt ugranak karakterek, a kisfiú autizmusa pedig csak akkor jön elő, ha arra a rendezőnek éppen szüksége van. És hát az is zavaró, hogy ha már mindenből, még a predátorok elnevezéséből (hiszen inkább sportvadászok, mint ragadozók) és kinézetéből is viccet csinálnak (végre szóvá teszik, miért van afrofrizurája egy űrlénynek), miért nem írtak az új film kliséire, például a tökös akcióhőssé mindenféle előképzettség nélkül átvedlő biológusnőre is egy-egy geget.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Hasonló érvekkel persze bármelyik Predatorra rá lehetne húzni a vizes lepedőt. Igen, még a ’87-es eredetire is, amelyben ész nélkül gépfegyvereztek, és a slasher szabályai szerint egyesével kódorogtak és haláloztak el a kommandósok, egy kis sárral pedig nemcsak az emberi, de a földöntúlira pumpált Schwarzenegger-test teljes hőkisugárzását el lehetett fedni. Az új Ragadozó viszont a bakijaival együtt is felettébb szórakoztató moziélmény: olyasmi, amit okosan buta filmnek nevezhetünk. Bár a történet bonyolításában alapvető logikai hibákat vét, a mítoszépítése kifejezetten ambiciózus, és szellemesen eredeti gondolatmenetet vezet le az első Predator öncélú macsóságaiból. Kiderül, hogy nem véletlenül zajlott eddig az embervadászat dzsungelekben, és a ragadozók gerinckitépése, ez a melldöngető győzelmi gesztus olyan magyarázatot rejt, ami itt a sztori mozgatórugójává lép elő.

Black ezzel pedig nem csupán áthangolta, de újra is gondolta a franchise-t. Ha a ’87-es Predatorban Ronald Reagan rémálma elevenedett meg, amelyben a fegyverkezési versenyt újra felpörgető Egyesült Államok saját képmásával, egy még fejlettebb technológiát használó gyilkológéppel találta szembe magát, akkor A ragadozó a magát lassan, de biztosan elpusztító emberiség lidércnyomása. Egy végstádiumát élő fajé, amely saját bolygóját és saját tagjait falja fel, és amelyre már nem is a messzi-messzi galaxisból érkezett predátor, hanem a saját beosztottjaikat likvidáló vezetők jelentik a legnagyobb veszélyt. Ha pedig innen nézzük, ez a sztori sokkal, de sokkal félelmetesebb, mint egy fára mászó, rasztafári alien, aki pusztán hobbiból gyilkol embereket.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2018