Babiczky Tibor: Félbehagyott költemények
2018.10.09.

"Be lehet-e fejezni egy költeményt, vagy csak abbahagyni lehet és az olvasó fejezi be magának, minden egyes olvasással újra és újra máshogy?" TOROCZKAY ANDRÁS RECENZIÓJA.

Talán félrevezető az amúgy nagyon erős borító (Baranyai B. András munkája). Talán a halálfej felsejlése, a vörös, fekete, fehér színek, és a temetőfalakra emlékeztető téglafal így együtt a címet (vagy műfaji megjelölést?) eltérítik. Mindenesetre ezekből kiindulva máris a halál miatt félbehagyott versekre asszociálunk. Vagyis, bocsánat, költeményekre. Miért nem versek? Ez is gyanús...
Gyanús, mert a „költemény” szó olyan kimódolt, ósdi (és persze másfelől ünnepi és patinás) szó. Mindenesetre ha visszavágjuk a tövéig, akkor a költ szót kapjuk. Költeni valamit, vagy valakit, vagyis ébreszteni, talán feltámasztani... Költeni, mint teremteni, vagy akár feltámasztani. Ezt az egészet aztán, ha hozzátesszük a félbehagyás, halál szavakhoz, gondolatkörhöz, máris izgalmas paradoxonba botlunk: a halál miatt félbehagyott teremtés vagy feltámasztás. Az vajon mi?
 

És együtt merenghetünk el a fülszöveggel: vajon a befejezetlenség szándékos? A borító kissé tolakodó halálfeje megint csak orientál: nem, tuti nem szándékos. Vagy mégis, hiszen létezik öngyilkosság is. Az általában szándékos. Újabb kérdés: vajon a félbehagyottság a szövegek közlésének pillanatára értendő, vagy a múltban valamikor félbehagyott, de később befejezett versekkel van dolga az olvasónak? Egyáltalán: a kötetben közölt versekre vonatkozik a cím, vagy ez csak egy cím, és nem a cím alatt megjelentetett versek állapotára, jellegére, elkészültségi fokára utal? Be lehet-e fejezni egy költeményt, vagy csak abbahagyni lehet és az olvasó fejezi be magának, minden egyes olvasással újra és újra máshogy? Az első versben (Az építőmester) azt olvassuk: „Be tudod fejezni egyedül is.” És habár az előző mondatra is vonatkoztatható („A fal majdnem kész”), érthetjük a költeményekre is. Ahogy persze az életre magára is.
 
A kötetben három ciklust (Félbehagyott költemények, Közép, Félbehagyott költemények) látunk, és egy nyitó (Az építőmester), illetve egy záró verset (Ómega).  
 
Babiczky finoman szólva sem volt soha az a kimondott mókamester. Kötetei mintha ugyanazt a rémálmot próbálnák leírni egyre pontosabban. „Nehéz, mint a gyöngyhalászok lélegzete” –  olvashattuk tőle három-négy kötettel, és nagyjából egy évtizeddel ezelőtt, és azóta sem a balladákat is tartalmazó, Poe-t is idéző A jóemberek, sem a whiskey-től ráspolyos hangon elmesélt kriminovellák füzérét tartalmazó Magas tengerben nem változott markánsan a Babiczky-szöveg. Ha valaki Babiczky verseit olvassa, vagy akár prózáit, egy dolgot el kell fogadnia: ennek fele se tréfa. Kicsit olyan ez, mint mikor Batmant olvasunk, nézünk. Ha valaki nem tud, vagy nem akar ezzel a komolysággal mit kezdeni, akkor rögtön kiderül: Babiczky nem az ő embere (írója), akkor az egész vállalkozás szükségszerűen röhejbe fullad. A Félbehagyott költemények sem nagyon ismeri humort, a napfényt, ráadásul most a szokásosnál is szűkszavúbb velünk. Szerencsére (akárcsak Batman) Babiczky is képes arra legtöbbször, hogy elfeledtesse, ez a sötétség, ez a félelem, ez a légszomj, halál és pusztulás mennyire elviselhetetlenül sok. „A lámpatestek megtelnek sötéttel, és felöklendezik az éjszakát.” Ilyen szempontból nem is baj, hogy vékony a kötet. Így is olyan sűrű élmény, mint egy átlagos hajnali akasztás. Nem kis mértékben Papp Rita grafikái miatt is egyébként, aki minimalista fekete-fehér képeivel dob rá egy lapáttal az istentelen hangulatra. A nem mellesleg példás figyelemmel szerkesztett (Lapis József) versgyűjteményben sorjáznak az olyan kijelentések, szavak, hogy: beszorítva élek, szűköletben, átszivárog minden sejtbe a magány, nincs kiút, az ég üres, stb. De ennek a kriptikus, nihilista, érces (már-már metálos) lírának is vannak szép virágai. Például, mikor azt a remek két sort olvassuk: „Csontjaimban úgy szunnyad a halál, / mint téli fákban a nyár ígérete.” A téli fák csupasz ágai, mint csontváz, az újjászületés (nyár), ami egyben a halál... Ez mesteri. Vagy máshol: „Rád gondolok. Csípőd síkságán / a folyótorkolatra. A tengerre / és a fehér madarakra. / Kabátomra, hajamra szitál a hó.” (Kiemelés a recenzenstől) Ahol a toldalékokat eleinte a gondolok igéhez kapcsolja az olvasó, és csak aztán kerül helyére a hóesés. Vagy máshol: „Emelkedni és süllyedni látom a kerítés bordasorát”. Tele van a kötet ilyen eltalált, élő, lélegző képekkel, apró, a sötétben elsőre fel sem tűnő, ragyogó megoldásokkal, és persze nem csak apróságokkal. „Két fekete madár - / a gondolat és az / emlékezet - kirepül / a tenger fölé. Várnád, / hamarosan visszatérnek. / Elérhető közelségben / nincsen új föld.”  És ha elsőre szíven üt is minket a fekete légáram, ami ezekből a félbehagyott versekből süvít, ha kellően sokáig nézünk vele farkasszemet, azért látni világosságot is, talán reményt. „Újhold van, felhők, / hideg álom. Találkozunk ott, ahol / nincs sötétség. - -” Habár azt nem lehet pontosan tudni, hogy ez fenyegetés, vagy épp a remény halvány előjele.
 
Elég visszafogottan, de azért egyértelműen egy párkapcsolat végéről, egy nagy szerelem utáni szakításról is szólnak ezek a versek. Babiczky a Félbehagyott költeményeket (a kötetbe válogatott verseket és az abból kimaradt darabokat) a közösségi médián keresztül publikálta először, az itt megjelentek közül talán a legélénkebb, legemlékezetesebb párbeszéd a kötetet záró vers (Ómega) körül alakult ki, aminek második versszaka így szól: „A szeretet nem elég semmire. / Nem teszi jóvá az árulást. / Nem akadályozza a haragot. / Nem könnyíti meg a halált. / Valaminek kell még lennie / a szereteten túl.” Sokféleképpen értelmezhető, az olvasó lelkialkatán is múlik, mennyire pozitív, vagy negatív olvasat képződik meg a fejében, mindenesetre a legjobb dolog, ami történhet egy szöveggel, ha egy hosszú beszélgetés indító szikrája. Legyen az a beszélgetés akárhány szereplős.
Szerző:  Babiczky Tibor,  Cím:  Félbehagyott költemények,  Kiadó:  Jelenkor Kiadó,  Kiadás éve:  2018,  Oldalszám:  61 oldal,  Ár:  1699 Ft