Talán félrevezető az amúgy nagyon erős borító (Baranyai B. András munkája). Talán a halálfej felsejlése, a vörös, fekete, fehér színek, és a temetőfalakra emlékeztető téglafal így együtt a címet (vagy műfaji megjelölést?) eltérítik. Mindenesetre ezekből kiindulva máris a halál miatt félbehagyott versekre asszociálunk. Vagyis, bocsánat, költeményekre. Miért nem versek? Ez is gyanús…
Gyanús, mert a „költemény” szó olyan kimódolt, ósdi (és persze másfelől ünnepi és patinás) szó. Mindenesetre ha visszavágjuk a tövéig, akkor a költ szót kapjuk. Költeni valamit, vagy valakit, vagyis ébreszteni, talán feltámasztani… Költeni, mint teremteni, vagy akár feltámasztani. Ezt az egészet aztán, ha hozzátesszük a félbehagyás, halál szavakhoz, gondolatkörhöz, máris izgalmas paradoxonba botlunk: a halál miatt félbehagyott teremtés vagy feltámasztás. Az vajon mi?
És együtt merenghetünk el a fülszöveggel: vajon a befejezetlenség szándékos? A borító kissé tolakodó halálfeje megint csak orientál: nem, tuti nem szándékos. Vagy mégis, hiszen létezik öngyilkosság is. Az általában szándékos. Újabb kérdés: vajon a félbehagyottság a szövegek közlésének pillanatára értendő, vagy a múltban valamikor félbehagyott, de később befejezett versekkel van dolga az olvasónak? Egyáltalán: a kötetben közölt versekre vonatkozik a cím, vagy ez csak egy cím, és nem a cím alatt megjelentetett versek állapotára, jellegére, elkészültségi fokára utal? Be lehet-e fejezni egy költeményt, vagy csak abbahagyni lehet és az olvasó fejezi be magának, minden egyes olvasással újra és újra máshogy? Az első versben (Az építőmester) azt olvassuk: „Be tudod fejezni egyedül is.” És habár az előző mondatra is vonatkoztatható („A fal majdnem kész”), érthetjük a költeményekre is. Ahogy persze az életre magára is.
A kötetben három ciklust (Félbehagyott költemények, Közép, Félbehagyott költemények) látunk, és egy nyitó (Az építőmester), illetve egy záró verset (Ómega).
Babiczky finoman szólva sem volt soha az a kimondott mókamester. Kötetei mintha ugyanazt a rémálmot próbálnák leírni egyre pontosabban. „Nehéz, mint a gyöngyhalászok lélegzete” – olvashattuk tőle három-négy kötettel, és nagyjából egy évtizeddel ezelőtt, és azóta sem a balladákat is tartalmazó, Poe-t is idéző A jóemberek, sem a whiskey-től ráspolyos hangon elmesélt kriminovellák füzérét tartalmazó Magas tengerben nem változott markánsan a Babiczky-szöveg. Ha valaki Babiczky verseit olvassa, vagy akár prózáit, egy dolgot el kell fogadnia: ennek fele se tréfa. Kicsit olyan ez, mint mikor Batmant olvasunk, nézünk. Ha valaki nem tud, vagy nem akar ezzel a komolysággal mit kezdeni, akkor rögtön kiderül: Babiczky nem az ő embere (írója), akkor az egész vállalkozás szükségszerűen röhejbe fullad. A Félbehagyott költemények sem nagyon ismeri humort, a napfényt, ráadásul most a szokásosnál is szűkszavúbb velünk. Szerencsére (akárcsak Batman) Babiczky is képes arra legtöbbször, hogy elfeledtesse, ez a sötétség, ez a félelem, ez a légszomj, halál és pusztulás mennyire elviselhetetlenül sok. „A lámpatestek megtelnek sötéttel, és felöklendezik az éjszakát.” Ilyen szempontból nem is baj, hogy vékony a kötet. Így is olyan sűrű élmény, mint egy átlagos hajnali akasztás. Nem kis mértékben Papp Rita grafikái miatt is egyébként, aki minimalista fekete-fehér képeivel dob rá egy lapáttal az istentelen hangulatra. A nem mellesleg példás figyelemmel szerkesztett (Lapis József) versgyűjteményben sorjáznak az olyan kijelentések, szavak, hogy: beszorítva élek, szűköletben, átszivárog minden sejtbe a magány, nincs kiút, az ég üres, stb. De ennek a kriptikus, nihilista, érces (már-már metálos) lírának is vannak szép virágai. Például, mikor azt a remek két sort olvassuk: „Csontjaimban úgy szunnyad a halál, / mint téli fákban a nyár ígérete.” A téli fák csupasz ágai, mint csontváz, az újjászületés (nyár), ami egyben a halál… Ez mesteri. Vagy máshol: „Rád gondolok. Csípőd síkságán / a folyótorkolatra. A tengerre / és a fehér madarakra. / Kabátomra, hajamra szitál a hó.” (Kiemelés a recenzenstől) Ahol a toldalékokat eleinte a gondolok igéhez kapcsolja az olvasó, és csak aztán kerül helyére a hóesés. Vagy máshol: „Emelkedni és süllyedni látom a kerítés bordasorát”. Tele van a kötet ilyen eltalált, élő, lélegző képekkel, apró, a sötétben elsőre fel sem tűnő, ragyogó megoldásokkal, és persze nem csak apróságokkal. „Két fekete madár – / a gondolat és az / emlékezet – kirepül / a tenger fölé. Várnád, / hamarosan visszatérnek. / Elérhető közelségben / nincsen új föld.” És ha elsőre szíven üt is minket a fekete légáram, ami ezekből a félbehagyott versekből süvít, ha kellően sokáig nézünk vele farkasszemet, azért látni világosságot is, talán reményt. „Újhold van, felhők, / hideg álom. Találkozunk ott, ahol / nincs sötétség. – -” Habár azt nem lehet pontosan tudni, hogy ez fenyegetés, vagy épp a remény halvány előjele.
Elég visszafogottan, de azért egyértelműen egy párkapcsolat végéről, egy nagy szerelem utáni szakításról is szólnak ezek a versek. Babiczky a Félbehagyott költeményeket (a kötetbe válogatott verseket és az abból kimaradt darabokat) a közösségi médián keresztül publikálta először, az itt megjelentek közül talán a legélénkebb, legemlékezetesebb párbeszéd a kötetet záró vers (Ómega) körül alakult ki, aminek második versszaka így szól: „A szeretet nem elég semmire. / Nem teszi jóvá az árulást. / Nem akadályozza a haragot. / Nem könnyíti meg a halált. / Valaminek kell még lennie / a szereteten túl.” Sokféleképpen értelmezhető, az olvasó lelkialkatán is múlik, mennyire pozitív, vagy negatív olvasat képződik meg a fejében, mindenesetre a legjobb dolog, ami történhet egy szöveggel, ha egy hosszú beszélgetés indító szikrája. Legyen az a beszélgetés akárhány szereplős.