Beszélgetés Carly Wijs drámaíróval
2018.09.23.

Az Orlai Produkciós Iroda előadása, a Mi és ők szeptember végétől a Jurányi Ház repertoárján látható. A beszláni túszdrámáról szóló darab szerzője, a Brüsszelben élő Carly Wijs arról is mesélt, hogyan lehet gyerekeknek írni egy olyan témáról, amiről remélhetőleg soha nem lesz közvetlen tapasztalatuk. JÁSZAY TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Sikeres tévés és színpadi színészi karrier után miért döntött úgy, hogy ír egy darabot fiataloknak a terrorizmusról? 

Carly Wijs: A tévé és a színház számomra két külön világ. Az előbbit is élvezem, de azért az inkább a pénzről szól. Színházban mindig olyan csapatok része voltam, amelyek a kollektív alkotásban hittek. A közös előadáskészítés része volt, hogy együtt írtunk, adaptációkat készítettünk. Az egyik legsikeresebb átiratunk a magyar származású Agota Kristof A nagy füzete alapján készült. A Trafóban is játszottuk (2002 januárjában – a szerk. megj.), és emlékezetes este volt, mert találkozhattam a szerzővel és a testvérével. Szóval mindig is írtam, aztán amikor a BRONKS nevű brüsszeli ifjúsági színház igazgatója felkért, hogy készítsek egy fiataloknak szóló előadást, belevágtam. A fiam akkor volt 8 éves. Ismertem a közegét, azt, hogy a barátai mivel viccelnek és mitől félnek, és bíztam benne, hogy ez segít.

Carly Wijs
Carly Wijs

R: A 2004-es beszláni tragédiában rengeteg gyerek is életét veszítette. Nem gondolná az ember, hogy ez egy ifjúsági előadás témája kellene, hogy legyen. 

CW: Hát ez az, a BRONKS igazgatóján kívül más nem is hitt benne, de az előadás 2014 óta repertoáron van, és mára beutazta az egész világot. Amikor felkértek, épp a nairobi terrortámadás zajlott. A fiam is tudott róla, mert a gyerekeknek szóló híradóba is bekerült, és észrevettem, hogy bár pontosan érti, mi történt, az ő világának nem vált úgy a részévé, mint a felnőttekének. Ezért kezdtem azon gondolkodni, hogyan lehet beszélni a kimondhatatlanról. Ami Beszlánt illeti, 2004-ben éppen egy előadást próbáltam, amikor a tragédia történt. Tisztán emlékszem rá, mert a próbákról rohantunk a tévé elé a többi színésszel. Szeptember elsején kezdődött a dráma, ami hagyományosan az iskolakezdés napja, és képtelenek voltunk felfogni az egészet. Aztán tíz évvel később azzal szembesültem, hogy sokan megfeledkeztek róla. A korombeli felnőtteknek rémlett valami, de konkrétumokat nem tudtak felidézni, és ezt szörnyű volt látni. Úgy döntöttem, hogy írok erről egy darabot, ami a gyerekeknek és a szüleiknek is jelent valamit. Igaz, teljesen mást.

R: Miért, mit látnak a gyerekek, illetve a szülők a színpadon? 

CW: A gyerekek számára a legtraumatikusabb pillanat, amikor a lány a nagy hőség miatt elkezd vetkőzni. Legrosszabb rémálmaikat idézi fel a jelenet: gondoljon bele, a saját iskolánkban alsóneműben megjelenni abszurd és félelmetes. Az emberéletek kioltása nekik túl elvont, a szülők viszont arra reagálnak érzékenyen. Remek dolog vegyes közönséggel nézni az előadást: ahol a gyerekek kacagnak, ott a szülők szörnyülködnek, és fordítva. Az eseményektől való távolság megfogalmazásában fontos volt a 2015-ös párizsi terrortámadás. Mint utóbb kiderült, a terroristák egy része a mi brüsszeli házunktól pár sarokra lakott. Az, hogy heteken át helikopterek köröznek az ember otthona fölött, hogy a rendőrség megszállva tartja az utcát, ahol élünk, más dimenzióba emelte a történteket. Mindaz, ami addig távoli volt, hirtelen riasztóan közelre került. És volt még egy érdekes élmény: a párizsi támadások után két nappal teltházas előadások voltak eladva a Mi és őkből. Tökéletesen értettem, hogy a több száz nézőből végül miért csak tíz felnőtt és tizenöt gyerek jött el – ki akarna egy ilyen pillanatban a terrorizmusról szóló előadást nézni?! Ott is tanultunk valamit: az előadás utáni beszélgetésen a szülők szavai zokogásba fulladtak, míg a gyerekek nagyon konkrét kérdéseket tettek fel. „Ti a valóságban is egy pár vagytok? Tényleg szeretitek egymást? Ki volt az a híres focista, aki a robbanás után bement a gyerekekhez a kórházba?” Ez is megerősített abban, hogy egy ifjúsági előadásban bármilyen témáról lehet beszélni. 

Vilmányi Benett és László Lili a Mi és ők című előadásban. Fotó: thealterphoto2018
Vilmányi Benett és László Lili a Mi és ők című előadásban. Fotó: thealterphoto2018

R: A Mi és ők számomra nem is annyira a terrorról szól, hanem a különböző nézőpontok, értelmezések ütköztetéséről. 

CW: Meg arról, hogy az igazság relatív. A fiú és a lány elsőre is másképp meséli a történetet, és ez aztán versengéssé alakul kettejük között. Bármi történjék, ők minden körülmények között gyerekek maradnak. Gyerekek, akik ismerik a halált, de amíg nincs róla közvetlen tapasztalatuk, az csak egy elvont fogalom marad. Minden ifjúsági előadásnak van valamilyen edukációs célja, de természetesen eszembe sem jutott, hogy a terror borzalmairól átadjak valamilyen „tanítást”. Szívből remélem, hogy soha hasonlót sem fognak átélni. A darab végén több verzió hangzik el arról, hogy miért robbant fel a bomba a tornateremben. Ezt egy Beszlánról szóló könyvből vettem át. A mai napig nem ismert ugyanis a valódi ok. Ami biztos, hogy az orosz katonák nem álltak készen arra a robbanás pillanatában, hogy behatoljanak az épületbe. Tudjuk, hogy felfegyverzett, kétségbeesett apák serege vette körül az iskolát. Talán közülük lőtt be valaki a tornaterembe? Esetleg véletlenül robbant fel a bomba? A kutatási fázisban minden elérhető dokumentumot megnéztem Beszlánról, és feltűnt, hogy a fotókon ugyanazok az arcok ismétlődnek. Síró, zokogó, kiabáló szülőket látunk, de elhisszük, hogy napokon át csak ez történt? Biztos vagyok benne, hogy elérkezett a fásultság, az unalom pillanata is, ám erről nincs fotó. Mi megírt valóságot látunk a médiában, és a darab célja, hogy a gyerekeket ráébressze, hogy nem szabad mindent gondolkodás nélkül elhinni, amit hallanak. Amit mi valóságnak hiszünk, az csak egy konstrukció.

R: Miközben komoly kutatás kísérte a darab megírását, konkrét adatok nem hangoznak el a szövegben. Hogyan talált rá erre az írói nyelvre?

CW: A távolságra épülő hangnemet a BBC Beszlán gyermekei című dokumentumfilmjéből kölcsönöztem. Ott a túlélő gyerekek objektív távolságtartással számolnak be a velük történt szörnyűségekről. A nyelv megtalálásában segített az is, hogy az első bemutatón a fiút egy kiváló táncos játszotta, aki erősen dadogott. Feltűnt, hogy ha más is beszél akkor, amikor ő, megszűnik a dadogása. A darab elején a fiú és a lány ezért beszélt egymás szavába vágva, de aztán, amikor a terroristák megjöttek, már lelkileg is indokolttá vált a fiú a dadogása. 

Carly Wijs
Carly Wijs

R: Írás közben hány évesnek képzelte a két gyereket?

CW: 8-9 év körülinek, mindenképp a pubertás előtt állnak mindketten. Az általános iskolában van egy olyan szakasz, amikor a gyerekek szinte nemtelenné válnak, aztán hirtelen berobban a szexuális kíváncsiság és érdeklődés. A két szereplőnek megvan egyébként a saját nézőpontja, karaktere. A fiú például jobb matekból, de írásban kicsit lassabb. A lány nagyon erős személyiség, bár a fiú próbálja elnyomni. Ez a felállás a próbaidőszakból is következett. Korábban mindkét színész inkább a testével dolgozott, nem megírt szövegekkel. Amikor láttam, hogy ez nehézséget jelent, improvizálni kezdtünk. A szituáció adott volt, de a dialógusok később születtek, és a szöveg bekúszott a szájukba. Mintha ők maguk írták volna. 

R: A szövegben pontos instrukciókat ad például arra, hogy nézzen ki az előadás tere, és ezt a magyar bemutató követi is. 

CW: Amikor a szövegen kezdtem dolgozni, rájöttem, hogy vannak dolgok, amikről muszáj beszélni, holott egyáltalán nem akarom szóba hozni őket. A mozgás nyelve, ami mindkét színészhez közel állt, kínálta a megoldást. Azt akartam, hogy a támadás alatt ne lehessen érteni, hogy mit mondanak: bár folyamatosan beszélnek, de a hangosan szóló zene miatt csak a mozdulataikból, az arckifejezésükből lehet kikövetkeztetni, mi történik. 

R: Többször járt már színészként Budapesten. Most a premierre drámaíróként milyen elvárásokkal érkezik?

CW: Láttam fotókat az előadásról, és nagyon tetszett, hogy a két színész nem bújik gyerekes gesztusok mögé. És persze nagyon kíváncsi vagyok a budapesti reakciókra, már csak azért is, mert az utóbbi évtizedekben nagyot változott a világ. Amikor én voltam fiatal, teljesen máshogy nőtt fel egy brüsszeli és egy budapesti fiatal. Most ugyanazokat a sorozatokat nézik, ugyanazokat a zenéket szeretik, ugyanazt a tört angolt beszélik. Itt van egy egész korosztály, aminek a tagjai valamilyen módon közösséget éreznek egymással. És már csak azért is izgatottan várom a magyar előadást, mert úgy tudom, itt nem elsősorban a fiatalok jelentik a célközönséget, hanem a felnőttek.