Beszélgetés Kenyeres Bálinttal
2018.09.06.

Fantasztikusan jó kisfilmjeivel letarolta a fesztiválokat, első nagyfilmjével pedig a művészfilmek szabályait is felborogatta. Kenyeres Bálint sivatagi forgatásról, marokkói klánokról és a Casablanca kamujáról mesélt nekünk, de elárulta azt is, mit keresett a Saul fiában. SOÓS TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Édesapádnak, Kenyeres Gábornak ajánlottad a Tegnapot, aki szintén filmezett.

Kenyeres Bálint: Operatőr volt, de rendezett néhány szép filmet, például a Drágámat a BBS-ben, vagy a Csapda című kamaradarabot a fiatal Eperjessel, ami van olyan jó, mint egy közepes Bergman. Az első nagyjátékfilmje a Végre, hétfő! volt, de betiltották, és mivel a premier napján disszidált az osztályfőnöke, Herskó János, nem tudta kihúzni a bajból. Ez kirúgta a fater alól a sámlit, és elment a tévébe zenei műsorokat rendezni, aztán ott ragadt. Ha élne még, büszke lenne, hogy én is elverekedtem magam az első játékfilmig, ezért ajánlottam neki a Tegnapot, szeretetből.

R: Forgatásokon nőttél fel?

KB: Meg a televízióban. Máig emlékszem például arra, hogyan tárgyalt a tévé drámaosztályán Fehér György. Még kamaszként láttam, ahogy a maga sármos, kibillenthetetlen és erőszakos módján egy papírt mutogat a főnöknek, hogy írja alá. „Nem írom, mert ezen 50 millió van, és mi 30-ban állapodtunk meg.” „De ez 30 millió, hidd el.” „De én látom, hogy 50.” Egy óra múlva, mikor visszamentem, még mindig ez ment. „Ez 30”, „nem, ez 50”. Mire harmadszor jártam arra, a főnök aláírta. Így született meg minden idők egyik legnagyobb magyar filmje, a Szürkület. Gyuri, ha kellett, egy asztalról is elmagyarázta, hogy az egy szék.

Kenyeres Bálint
Kenyeres Bálint

R: Neked is kellett ilyet a Tegnapnál?

KB: Hogyne. Mindenkinek kell. Nem mindig sikerült, de csak elkészült a film. Olyan az ember a végére, mint Giacometti lépő szobrai, amiknek a felületét megszaggatta a tér, a közeg. Ha filmet csinálsz, folyamatosan tépnek, mert rendezőként gyakran mások az érdekeid, mint a többieknek. Én ráadásul hülye voltam, mert azt hittem, Marokkóban szívni fogunk, de legalább olcsó lesz a forgatás. Ebből az lett, hogy szívtunk, de sokkal drágábban, mint Magyarországon. A hollywoodi és a francia produkciók odaviszik a több százmillió dollárjukat, mert Marokkóban viszonylag működő infrastruktúrával forgathatnak a sivatagban, és ez elkapatta a helyi filmszakmát. Nyomott nyugat-európai árakon dolgoznak, miközben a szolgáltatás színvonala a negyede az itteninek. A Tegnap teljes költségvetése kb. 2,2 millió euró volt, de idegőrlő volt, mire ez összejött. Folyamatosan az összeomlás határán állt a film, ugyanakkor a remény is végig ott volt karnyújtásnyira, hogy mindjárt meglesz a pénz. Hétfőn azt mondták, majd szerdán; szerdán azt, hogy hétfőn. Nem volt olyan pont, amikor racionálisan azt lehetett volna mondani, hogy hagyjuk, csinálok egy másik filmet. Ma már tudom, hogy ha pár év után még mindig ott tartunk, hogy nem állt össze a költségvetés, akkor váltani kell.

R: A várakozáson kívül mivel töltötted az elmúlt nyolc évet?

KB: Elvégeztem egy egyszemélyes forgatókönyvírói kurzust magammal, és megírtam négy-öt filmet, amikhez személyesen is mélyen kötődöm.

R: A Tegnapnál mi volt ez a személyes kötödés?

KB: Ezt a tudatalattimmal kéne megbeszélned, de sajnos azt nem tudom kipakolni az asztalra. Nekem amúgy is a történet törvényszerűségeit kell feltárnom és a történetet aztán minél jobban működtetnem, nem pedig magamat analizálnom, mert az alkotóként nem visz előre. A filmcsinálás egy legyűrhetetlen késztetéssel kezdődik, amitől nem tudsz szabadulni, utána pedig már csak praktikus döntések vannak. Van egy anekdota Kuroszaváról, aki előtt leborult az esedékes riporter, hogy „mester, árulja el, hogyan találta meg azt a tökéletes beállítást a Káoszban?” Mire Kuroszava azt felelte: „balra volt az autópálya, jobbra a gyár, hát hova a francba tettem volna a kamerát?” A filmkészítés gyakran ilyen kiábrándítóan praktikus dolog. A nagy rendezőt az különbözteti meg a többitől, hogy ösztönösen és folyamatosan jól szörfözik a lehetőségeken.

R: Azt azért elmondhatjuk, hogy a Tegnapban az emlékezet megbízhatatlansága, a múlt átírhatósága érdekelt?

KB: Identitás, emlékezet, múlt, kapcsolódás – felvillanthatjuk ezeket a kulcsszavakat, de ennél többet nem szeretnék, mert a film dolga, hogy támpontot adjon az értelmezéshez, nem egy rendezői lábjegyzeté. Ezek a témák, mint egy gejzír, a többi forgatókönyvemben is újra és újra előtörnek, szóval ez a horog valamiért nagyon beakadt nálam. A többi film más lesz, mint a Tegnap, az egyik szinte akciófilm. De csak szinte, mert bár fordulatos és tempós a történet, nem az akció a lényeg.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

R: A Tegnappal egy kifordított noirt akartál csinálni?

KB: A noir labirintusszerű felépítése inspiráció volt, de formailag nem akartam a műfaj közhelyeihez nyúlni. A Tegnapban nem lapul semmi az árnyékban, a titokkal együtt minden kint van a tűző napon. Csak ez a titok nem a tájban, a városban, vagy az éjszakában, hanem a főszereplőben rejlik, és olyan lassan tárul fel előttünk is, amilyen lassan neki esnek le a dolgok. Ha már önelemzésre késztetsz, ebből a szempontból van kapcsolat a Tegnap és a kisfilmjeim között, mert azokat is a fokozatos felfedés dramaturgiája mozgatja, csak ezt a megoldást most sokkal radikálisabban vittem végig.

R: Az is radikális húzás, hogy ellenszenves figurát tettél meg főhősnek, akivel nem könnyű azonosulni.

KB: Ez egy rinocérosz, aki hiába pattan le nyolcvanszor a betonfalról, feláll és nekifut újra. Ez a konokság gyönyörűen kijön Vlad Ivanov játékában, akiben ott van a muszka romantika, de közben rettentő hideg és kemény is tud lenni. Már a forgatókönyvben sem volt könnyű szeretni ezt a figurát, ami a finanszírozást is megnehezítette, mert manapság a művészfilmekben is cuki rajzfilmfigurákat akarnak nézni az emberek, a pénzosztók pedig ezt az igényt elégítik ki, vagy generálják. Én viszont nem akartam egy középre húzó művészfilmet csinálni. Gondoltam, ha már úgyis merő pofátlanság Észak-Afrikában, franciául forgatni az első filmemet, akkor legyen ez tényleg egy öntörvényű film, és vállaljunk valódi rizikókat. Itt megfordul a felállás, és nem a néző támaszt elvárásokat a film, hanem a film a néző felé. A Tegnap dramaturgiájában sok a kísérletezés, de a hatását is másképp fejti ki, mert a néző nem a moziban él át katartikus pillanatokat, hanem kis spéttel, órákkal, napokkal később áll össze az élmény. A truváj nem formai-technikai, hanem narratív és pszichológiai, ahogy észrevétlenül felfedi magát a film témája és megszületik a filmélmény. Nem akarom Max Ophülshöz mérni magam, de a Tegnap hatásmechanizmusa kicsit olyan, mint a Madame de-é, ami a felszínen egy giccses szerelmi történet, a szereplők érzelmei mégis átszivárognak a nézőbe. Nem azért, mert azonosul velük, hanem mert olyan mágia történik a vásznon, hogy az előhívja az emlékeket a néző érzelmi memóriájából, és azok fedésbe kerülnek a szereplőével.

R: Jelentett neked valamit, hogy Casablancában forgattatok?

KB: Ha a filmre gondolsz, annak semmi köze a valódi Marokkóhoz. Az egy mese. Én bírom, mert Bogartot bármiben jó nézni, olyan erős a jelenléte, hogy még egy rossz filmben is lerobban a vászonról. Casablancában a film kapcsán viszont csak a turistalehúzás megy. Felépítették Rick bárját, ahol viszonylag jó koktélokat lehet iszogatni iszonyú drágán, de még csak nem is úgy néz ki a hely, mint a filmben. Ez egy Patyomkin-bár: olyan kamu, mint a film.

R: Úgy képzeljük el a marokkói forgatást, mint egy Herzog-filmét? A stáb elmegy a világ végére, és heroikusan megküzd a természeti elemekkel?

KB: Mi nem vonszoltunk át egy hajót a hegygerincen, mint Herzog, de valóban nehéz körülmények között forgattunk, a sivatagban, egy órára Marrákestől. Öt éve nem esett eső a sivatagban, de amikor ott voltunk, lezúdult, jött az árvíz, majd a porvihar, és a skorpiók inváziója. Előfordult olyan is, hogy egy helyi figura beállt a kép közepére, és megzsarolta a produkciót, hogy addig nem megy el, amíg nem fizetünk neki.

R: Nem lehetett elhajtani?

KB: De, csak másfél napig tartott, mert a helyi szervizcég nem hívta ki a rendőröket. Talán féltek, hogy ha elküldik, ránk támadnak a helyiek. Marokkót klánok irányítják, és mindenki valakinek a famulusa, de európaiként nem lehet átlátni, hogy épp kinek az érdekét sérted. Ott minden az asztal, vagyis a homok alatt zajlik, és külföldiként teljesen ki vagy szolgáltatva a helyi viszonyoknak és a természeti elemeknek.

R: Ha ilyen veszélyes Marokkó…

KB: …annyira azért nem vészes: az észak-afrikai országok közül messze ez a legbiztonságosabb. Egyiptomban vagy Tunéziában sokkal veszélyesebb forgatni, Algéria pedig szóba sem jöhet. Marokkó egy jól működő katonai diktatúra, ahol nem volt arab tavasz, ráadásul van használható infrastruktúra, és fotogén a táj. Csak más világ, más kultúra. Gyakori például, hogy valakinek elszáll az agya: kergettek meg minket macsetével, amikor bejártunk egy helyszínt, és előfordult az is, hogy forgatás közben beállt egy férfi a játszó autónk elé, és elkezdte átvágni a saját torkát. Elmebeteg volt, de túlélte. A helyi szervizcég bizonyos helyszíneken belügyes civil fegyveresekkel vigyázott ránk, akiknek engedélyük volt lőni. A piacon nagyon be voltak szarva, mert az egy rázós, szegény környék.


R: Te is be voltál?

KB: Egy pillanatig sem féltem, de nem azért, mert annyira bátor, vagy annyira hülye vagyok, hanem mert lefoglaltak a logisztikai és finanszírozási problémák. Úgy mentem el a forgatásra, hogy snittről snittre tudtam, ki mit fog mondani és hova fog lépni, de már a második napon dobhattam ki a tervemet. Végig pengeélen táncoltunk, hogy ha fél napot csúszunk, kifutunk a pénzből, vagy a helyszín, ami adott nap elérhető, másnap már nem lesz az, és ez a stressz sokat kivett belőlünk. De a hely gyönyörű volt: amikor a sivatagban teljes idegösszeomlás szélén kisétáltam a szett peremére, és szétnéztem, elképesztő nyugalom lett úrrá rajtam. Pokoli forgatás volt, de az a szépség, ami ott körülvett minket, leírhatatlan.

R: Abban, hogy túlélted ép ésszel a forgatást, segített, hogy rendezőasszisztensként megcsináltad Tarr Béla mellett A londoni férfit, aminek forgatás közben összeomlott a finanszírozása?

KB: Inkább az segített, hogy ha már beleugrottam ebbe az öngyilkos vállalkozásba, és nyolc éven át küzdöttem érte, akkor nem lehetett kiszállni. Életem egyik legrosszabb időszaka volt, de végigcsináltuk. Nem úgy A londoni férfit, amit két hét után otthagytam, mert nem volt biztosítva a forgatás. A helyi szervizcég korzikai gengszterekből verbuválódott, akik egyszer csak mindenféle ok nélkül elkezdtek rugdosni. Odamentem Tarrhoz, hogy „Béla, ezek rugdosnak, légy szíves csinálj valamit”, de Béla nem csinált. Lehet, hogy nem tudta volna befejezni a filmet, ha konfrontálódik velük, de úgy gondoltam, ha ő nem lojális hozzám, akkor én sem leszek, és otthagytam a forgatást.

R: Nemes Jeles Lászlóval együtt, akivel amúgy is sok ponton kötődtök egymáshoz: ő volt a rendezőasszisztensed a Before Dawnban, te szerepeltél a Saul fiában, és mindketten sokat dolgoztatok Erdély Mátyás operatőrrel.

KB: Szaladják Pisti barátom mondta, hogy László segítene nekem a Before Dawnnal, és mivel remekül tudtunk együtt dolgozni, összehaverkodtunk. A Saul fia forgatására is kimentem egy napra, és mivel kellett egy ember, beálltam. A krematóriumban hajcsárkodtam, kápóként vertem a szerencsétleneket, de nem lehet felismerni a filmben. Ez is jellemző: mi más lennék a Saul fiában, mint kápó?

R: A hatvanas évek modernizmusáért is együtt rajongtatok?

KB: Antonioni az egész modernista film atyja, mindenki az ő köpönyegéből bújt ki. A Napfogyatkozás szerintem az egyik legnagyobb film, ami valaha készült.

R: Nincs benned nosztalgia a hatvanas évek iránt, amikor még jóval többen nézték és értékelték az olyan kihívást jelentő filmeket, mint a Tegnap?

KB: Azon is kesereghetnék, hogy a reneszánszkori Firenzében sokkal szebb házakat építettek, mint ma, de sok értelme nem lenne. Lehet, hogy amikor Antonioni kijött egy új filmmel, többen nézték meg Olaszországban, mint az aktuális James Bondot, de nálunk meg itt volt a főcenzor, a filmfőigazgatóság, és Aczél György. Valami baj mindig van, és abból a szarból kell kihozni valamit, ami épp adott. Ma nem a formai kísérletezésnek kedvez a kor, a filmnek a vásári, szórakoztatóipari vonása az uralkodó, még a művészfilmtől is cukiságot várnak az emberek, de a filmben ez a vásári, mutatványos vonulat volt eleve a kiindulás, művészetről itt az elején szó nem volt. Nincs más opció, mint csinálni azt, ami érdekli az embert, és hajtogatni a maga igazát. Persze én is annak örülnék, ha 500 ezren néznék meg a filmemet, és utána mind az 500 ezren a nyakamba borulnának, de tudom, hogy ez nem fog megtörténni. Én ezt a történetet mániákusan el akartam mesélni, és így akartam elmesélni, szóval meg kell enni, amit főztem. De büszke vagyok a Tegnapra, mert úgy érzem, hogy a legarrogánsabb kísérlete sikerült.

R: A kisfilmjeid kapcsán a neved összeforrt a hosszú beállításos stílussal, amit egyébként Antonioni, Tarr Béla, vagy Fehér György is alkalmazott. Van olyan ambíciód, hogy egy-két snittből felismerjék az emberek, hogy igen, ez a Kenyeres Bálint filmje?

KB: Olyan filmeket akarok csinálni – de csinálni akarom őket és nem finanszírozni –, amik engem érdekelnek. Ha komolyan veszed a filmkészítést, akkor elkerülhetetlen, hogy beszűrődjön a filmbe a személyiséged és az élethelyzeted. De hogy ez a kézjegy egy rögtön szembetűnő, stiláris dolog, vagy valami fedettebb, az más kérdés. A kisfilmekben a hosszú snittek a történetből adódtak, a Tegnap viszont más formát, transzparens és egyszerű stílust követelt, ezért nem is ragaszkodtam a hosszú beállításokhoz. Nem technikai truvájokra törekszem, hanem arra, hogy mélyen érintkezzek az anyaggal, amin dolgozom, mert másképp nem tudok filmet csinálni. Ambícióm pedig csak egy van: hogy olyan filmet csináljak, ami ott van az egy-kettő között, amit a világban abban az évben érdemes megnézni – és talán 10-20 év múlva is érdemes lesz újra elővenni.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2018