Az utolsó pogány király
2018.09.06.

Hogyan tud egy európai történelmi akciófilm versenyképes lenni egy olyan piacon, amit az erre szakosodott televíziós társaságok és a hollywoodi mainstream filmgyártás által támasztott elvárások uralnak? Meg tud-e lepni minket az akciószakértő Roel Reiné? VÍZKELETI DÁNIEL KRITIKÁJA.

Az egyáltalán nem meglepő, hogy egy, a szabadságára és függetlenségére ennyire érzékeny nép, mint a holland, amely a 16. század óta él független köztársaságban, az egyik legnagyobb szabású történelmi filmje témájául a 7. században élt Redbad király életének megfilmesítését választotta. Redbad a több évtizede elnyomás alatt élő fríz törzsek számára, mielőtt évszázadokra elnyelte volna őket a későbbi Német-Római Birodalom, még utoljára, egy rövid időre sikeresen kiharcolta a függetlenséget. 

Ugyanígy nem meglepő az sem, hogy a rendezői székbe a holland Roel Reiné ült, aki évek óta a legnagyobb hollywoodi stúdióknak dolgozik, mint rendező és operatőr, és a szakmai körök a világ egyik legjobb akciórendezőjeként tartják számon. Így Reiné-nek a témához való közelítésmódja sem meglepő. Akkor ebben a filmben nincs semmi meglepő? De. Egy aprócska momentum.

Redbad királyra ugyan a legendák úgy hivatkoznak, mint az utolsó pogány királyra, de karakterének érdekessége, amit a film nagyon helyesen ki is domborít, az volt, hogy különutas politikát képviselt. Azaz szembement az akkori európai politika fő irányvonalával, aminek a lényege így foglalható össze dióhéjban: „keresztény hitre térsz, vagy hosszú, fájdalmas kínok között pusztítunk el”, de a pogány frízek által képviselt nézetekkel is, így, különösen pályafutása elején, saját népe körében sem örvendett túl nagy népszerűségnek. Ugyanis Redbad elutasította saját népének brutális, rendszeres emberáldozaton alapuló pogány rituáléit, de harcolt a kereszténységet erőszakosan terjesztő frank hódítók papjai és katonái ellen is. Redbad tehát nem is attól érdekes, hogy ő volt az utolsó pogány király, hanem azért, mert élénk érdeklődést mutatott, és erőfeszítéseket is tett mind a pogány, mind a keresztény tanok valódi természete iránti kutatás érdekében. Arra törekedett tehát, hogy a frízek maradjanak a saját, azaz a germán hitvilág elemeit felhasználó, pogány hagyományoknál, úgy, hogy „EU-komfortabbá” teszi azokat, így például nem égetnek el embert annak érdekében, hogy bőségesebb legyen a termés, és eközben a kereszténység számukra fontos tételeit is megfontolják. Erre az uralkodói magatartásra a Redbadén kívül, saját korában, és talán a későbbiekben sem találunk példát. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Nem véletlenül, mert aki így gondolkodik, annak nincsen könnyű dolga, ezt igyekszik elmesélni a film: mert a frízek vagy ragaszkodtak az ősi rituálék szigorú betartatásához, vagy a kereszténység mielőbbi felvételét sürgették, hogy véget érjen a mészárlás, és élhessenek végre úgy, ahogy a keresztény frankok akarják, de legalább nyugodtan és békében. Mert a Jack Wouterse által remekül megformált Willibrord püspök vérmességétől még sokszor saját hívei is megborzongtak: kővel zúzta szét annak a fríznek az arcát, aki nem akart megkeresztelkedni. 

Redbad szellemi útjának bemutatásakor a film fel is vázolja a lényegi különbséget a pogány és a valódi keresztény mentalitás között, aminek a megértésére és megértetésére akkoriban egyszerűen semmilyen esély nem volt sem a befogadói, azaz a fríz, sem pedig az erőszakos hittérítésben jeleskedő „közlő” oldalon. Nevesül az Újszövetség igazi nóvumának az elmagyarázására, hogy nincs szükség több emberáldozatra, mert Isten fia már feláldozta magát a közösségért. A pogányok számára egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy ha Jézus tudta, hogy a rómaiak el fogják fogni, akkor miért nem menekült el, vagy miért nem szervezett sereget ellenük? Hogyan hagyhatta az Isten fia az ellenségeinek, hogy megkínozzák, és hogyan vethette alá magát önként, az ellenségei által kirótt kereszthalálnak? 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Reiné ügyesen és könnyű kézzel vázolja fel az elveihez makacsul ragaszkodó Redbad körül kialakuló nehéz politikai klímát, ráadásul nemcsak árulók, hanem viharos szerelmek: egy titokban már megkeresztelkedett fríz asszony, és egy pogány harcos nő közötti őrlődés is nehezíti a dolgát, a rendező igazán mégis a csatajelenetek megkomponálásában jeleskedik. Így az már nem meglepő, hogy Reiné a fenti kérdés további mélységeinek feltárása helyett inkább az akcióra helyezi a hangsúlyt. Pedig ugyanennyire érdekes lehetett volna a Redbad lelkét feszítő konfliktus részletesebb kibontása, két világ közötti tépelődése: mi a helyes út, amiért ténylegesen érdemes fegyvert ragadni? Ezekre a kérdésekre instant dramaturgiai megoldások felelnek, amelyek csak arra jók, hogy eljussunk oda, hogy Redbad elmondja a történészek által az utolsó pogány királynak tulajdonított mondatot, amikor mégis visszautasítja a keresztséget, és kirobbantja függetlenségi háborúját: „inkább égek a pokolban az enyéimmel, mint a mennyben vagyok az ellenségeimmel”.

Manapság amikor egy egyszerű BBC-s történelmi dokumentumfilm is nagy ívű eseményeket mesél el, lényegében fikciós jelenetekkel, amikor olyan több évadnyi történelmi témájú televíziós sorozatot készítenek komoly hollywoodi rendezők, mint a Róma, a Fekete vitorlák, Vikingek stb., akkor nincsen könnyű dolga egy nagyvászonban gondolkozó európai rendezőnek. Reiné – aki mint általában, így most is, rendezéseit mint operatőr is jegyzi (!) – egyáltalán nem vall kudarcot, és filmjével képes a ringben maradni. 

Az akciószekvenciák kiváló kivitelezése mellett az európai történelmi film akkor tud igazán versenyképes lenni a jóval gazdagabb anyagi erőforrásokkal rendelkező tévésorozatok és hollywoodi társai mellett, ha a dicséretre méltó témaválasztás mellett annak mélyebb rétegeit is képes feltárni. Különösen akkor, amikor kérdései folyamatosan napirenden vannak, és aktuálisabbak, mint valaha: mit jelent a keresztény kultúra, mit jelent európainak lenni? Reiné-nek sajnos a jól megkoreografált akciójelenetek után a kérdés pontos megfogalmazására nem marad energiája. 

Címkék: Mozipremierek 2018