Beszélgetés Szilágyi Eszter Annával
2018.09.12.

A Színikritikusok díja legjobb új magyar dráma kategóriájának egyik jelöltje A Nyíregyháza utca című alkotásával Szilágyi Eszter Anna – vele beszélgettünk. PROICS LILLA INTERJÚJA.

Revizor: Mivel kezdted a szakmai munkásságod?

Szilágyi Eszter Anna: Irodalmi-drámai osztályba jártam Pécsett, mindent ismertem, amit színházból lehetett, tizenhét évesen megjelentek verseim a Jelenkorban (később a holdudvarában nőttem fel), érettségi után nem vettek fel színész szakra, de helyette megindulhattam rajongásom tárgya felé – a kaposvári színházba. Igaz, épp nem volt csoportosszereplő-felvétel, de zarándoklattal, mezítláb (mindig volt ez az irritáló, performatív énem) fölkerestem Babarczy Lászlót a balatonboglári kápolna-játszóhelyen, aki igent mondott, így csopi lettem.

R: Nahát. Nem emlékszem rád.

SzEA: Nyilván, mert fél év múlva idegösszeroppanást kaptam és eljöttem.

R: Miért?

Szilágyi Eszter Anna
Szilágyi Eszter Anna

SzEA: Rossz időpontban kerültem oda: előző évadban mutatták be a Marat/Sade-ot, utána érthető módon bizonyos apály következett, legalábbis az én szempontomból. Egyébként meg voltam győződve róla, hogy mindenekelőtt tanulnom kell még, egyetemre járni, tudat alatt nyilván nyomasztott, és nem akartam megfelelni bizonyos elvárásrendszernek, hogy teszem azt, milyennek kellene lennie egy színésznőnek. Illetve ebben benne lehetett az a némileg homályos igény is, hogy a saját utamat, úgymond a „saját művészetem egyedi törvényszerűségeit” kell kiismernem és kialakítanom: például egyik kedvenc későbbi figurám, Rilke szerelme, a worpswedei Paula Modersohn Becker festőnő konok útkereséséből akartam filmet csinálni – ilyesmi űzött.

R: Így hát mentél és tanultál.

SzEA: Magyar-művészettudomány szakon, Pécsett, akkor indult a bölcsészképzés nagyszerű tanárokkal, ráadásul nagyon jó csoportunk jött össze. Bár az első nap előtt erősen elgondolkodtam, ne a Jeles András induló Monteverdi birkózókörébe menjek-e inkább felvételizni. Aztán maradtam és az egyetemi színpadon is játszottam például Irinát abban a Három nővérben, amiben Kulka János volt Versinyin, illetve benne éltem a pécsi undergroundban, mint zenekari díva és performer is – ekkoriban volt legintenzívebb a Jelenkoros Bildungsromanom, megjelent egy kis kötetem, de leginkább a filmrendezés izgatott addigra,  képek komplettálása, világteremtés. A hadvezéri képességeim azonban hiányoztak, egy zárkózott kislány eszközkészlete állt a rendelkezésemre, a közeghez szükséges érvényesülési készségeknek teljesen híján. Azután a posztgraduális, videórendező szaknak nevezett képzésre vettek fel, amit Horváth Ádám vezetett, és ami kvázi tévéfilmrendezést jelentett. Három év elteltével megkerestük és rábeszéltük az éppen hazatérő Gazdag Gyulát, hogy négyőnknek tartson egy éves kurzust. Általa ismertem meg Árvai Jolánt, aki aztán a mentorom lett. Akkoriban rengeteg forgatókönyvvel pályáztam, amelyeket különböző producerek véleményei nyomán folyton át kellett írni, de soha nem jött össze elég pénz a forgatáshoz, a nagy stúdiókon keresztül, hiába indultunk volna már neki mi kevesebből, amennyit azért többször megítéltek. Amire pedig elindult volna valami, három tervemmel – az egyik francia koprodukció lett volna, egy lovagmese –, Joli meghalt. Rettenetesen nehéz volt megemészteni. Aztán ott maradtam a senkiföldjén, nem voltam felkészülve rá, hogy egyedül tovább harcoljak.

R: Ma már tudod, mi lehetett ezeknek a kudarcoknak az oka?

SzEA: Sejtem. Azt hittem, szétreped a fejem, amikor le kellett butítani a terveket az ipari igényekhez. De rengeteg kétségem volt magamban is, amivel szintén nem lehettem meggyőző. Illetve akkortájt születtek a gyerekeim is, akik évekre teljesen lekötöttek. Külön történet, hogy ez a kívülállás és maga az anyaság felforgató élménye mi mindent adott. Ugyanakkor ez volt az az időszak is, amikor azt veszed észre, hogy egy társaságban úgy mutatnak be, mint pusztán valakinek a felesége.

R: A filmes terveiddel fel is hagytál?

SzEA: Amikor Pécsre költöztünk, mert [Hargitai] Iván ott lett prózai tagozatvezető, a szüleim és ő sokat segítettek, akkor újra tudtam dolgozni. Azonban ott is kevés időm volt menedzselni magam. Néhány kisfilmet csináltam a BBS-ben, de annyi lehetőség adódott a vágással, hogy tulajdonképpen nem lett végső változatuk… Hülye átmeneti időszak volt, technikailag nem volt olyan egérút, hogy csinálok valamit egy kis kamerával, amit felnyomunk a Youtube-ra és máris elkezdünk látszani. Arra mozdultam tovább, amerre lehetett, így aztán egy korábbi, kamaszoknak szóló mentálhigiénés oktatófilm (Jelenetek a szökésből) után, amit pécsi egyetemi színpadosokkal csináltam, megrendeztem ott a Leonce és Lénát, majd az Yvonne-t. Köles Feri például Leonce-ként játszott először nagy drámai szerepet. Az Yvonne Fülöp hercege pedig Bajomi Gyuri volt. Nagy Lili pedig Léna, majd emlékezetes Yvonne lett.

R: Én egyre jobban el vagyok magamon képedve, mert egy ideje nézek már színházat, úgynevezett kritikusként, de soha, egyetlen munkádat sem láttam, sőt a Nyíregyháza utcáig a nevedet sem hallottam.

A Nyíregyháza utca
A Nyíregyháza utca

SzEA: Sokan hajlamosak azt hinni, hogy amit épp nem látnak, az nincs is. Egyik témám és mániám a centrum és periféria viszonya volt, az eltérő paradigmák megléte, az, vajon nem születhet-e váratlan, új paradigma az árnyékban. Megalapítottam az Árnyékszínházat. Előfordult, hogy hónapokig próbáltunk egy előadást és egyetlen egyszer játszottuk. Volt ebben valami heroikus képtelenség. Pimaszság. Sőt, két változatban hoztuk létre Pirandello művészetmítoszát, A hegyek óriásait: egyszer a Harmadik Színházban, ahonnan a bemutató estéjén kitessékeltek minket örökre, majd átdolgozva, még komplexebb szövetté alakítva, videó, hang, élő elektronikus zene, szereplők összjátékában előadtuk az Uránia Moziban. Egyszer játszottunk Hamvai Körvadászatából alakított ’56-os felnőtt-bábjátékot, és egyszer, 2010-ben a Woland a városban című kabarét. Utána odajött hozzám gratulálni egy pécsi építész és megjegyezte, ha ilyen kritikus előadásokat csinálunk, ne csodáljuk, hogy nem támogat minket a város vezetése.

R: A Nyíregyháza utcában sok tudásod benne van. A közeget viszont nem tudom, honnan ismered ilyen jól.

SzEA: A szüleim nevelőotthonban dolgoztak, apám volt az igazgató, anyám ott tanított, én ott nőttem fel. Később ő találta ki és valósította is meg, nyilván már másokkal együtt a Pécsi Nevelési Központot, aminek a főigazgatója volt aztán sokáig, anyám pedig gyerekpszichológus lett, ők alapították a pécsi Nevelési Tanácsadót is.

R: Te is éltél nevelőotthonban a szüleiddel?

SzEA: Igen. Bükkösdön, Bakócán kastélyokban, majd Pécsett, a belvárosban. Apám nagy pedagógus, amellett karizmatikus személyiség volt. Elérte, hogy koedukált legyen az intézménye, hogy a testvérek egy helyre kerülhessenek, személyes és intim lett a hálóterük, tanulószobák, ruházat. Minden hétfőn intézeti tanács volt, amelyen a diákok is teljes jogú polgárokként, de kötelezően voltak jelen, a gondokról közösen, viták során döntöttek. A hetvenes években igencsak reformszemléletű volt, de lehetett ehhez támogatást találni, illetve voltak szakemberek, akik ezt hozzáértéssel, szívvel-lélekkel csinálták. A karácsonyok pedig csodálatosak voltak: a korai vacsorára a dolgozók is bejöttek, minden gyerek azt a játékot kapta, amit szeretett volna, és műsort adtunk egymásnak. A gyerekek nem viselkedtek velem távolságtartóan, mert velük nőttem fel, de más tekintetben érzékeltem a kivételezett helyzetemet – volt is, aki annyira gyűlölt, hogy egy időre elhitette velem és a bátyámmal (aki festő lett), hogy a szüleink minket is örökbe fogadtak.

R: Megjelent apád szemlélete a rendezői munkádban?

Előadásfotók: Ódry Színpad
Előadásfotók: Ódry Színpad

SzEA: Nyilván sok helyről gyűjtögettem össze a mintáimat. Nagyon hasonlítok apámra (aki két éve meghalt, idén alapítottak egy díjat a nevével), mert konok és öntörvényű vagyok, hadvezér, ha azt igényli a szükség, másfelől hajlékony és passzív, ha az intuícióm azt súgja. Ha az embernek van egy nagyon erős víziója, akkor nem szeretné, hogy az jelentősen megváltozzon munka közben. Az első tehát, hogy olyan partnereket kell találni, akik ezt elfogadják vagy elhiszik. De a színház mindenekelőtt a színészektől izgalmas, a munkának tehát belőlük kell kiindulnia. Amúgy meg minden rendező olyan rendező, amilyen ember, nem hiszek a típusokban –, persze küzdelmes a saját utat kitaposni, cserébe az újdonság gyönyörködtet...

R: Muszáj megértenem, honnan jött neked ez a nyírségi eredetű dráma.

SzEA: Hát, ez valami olyan, amire az ember ráakad és beleborzad. Volt egy elvándorlás témájú pályázat, és nekem nem az jött, amiről beszélni kellett volna: Londonban mosogató fiatalok, satöbbi – hanem ez, lévén akkoriban találkoztam a történettel. Aztán a Nyílt Fórum tavalyi pályázatán fejeztem be. Az Árnyékszínház, egyebek mellett, az árnyékban élők problémáit kívánta fölmutatni, ráadásul egyik évben jártunk le páran önkéntesként Ózdra a Van helyed alapítványhoz, én színházi foglalkozást vezetni, így már korábban is találkoztam a témával.

R: Hogyan kerested meg ennek a közegnek a nyelvét, verses formában?

SzEA: Minden anyaghoz jön valamilyen nyelv. Ez jött. Egy hordalék, zűrzavaros gondolatfelhőben egyesülnek holland humánkulturális értelmiségi és nyírségi mélyszegény lányok-asszonyok. A lányokat néhol fölstilizálni, a tudós nőket viszont photoshop nélkül mutatni, bornírt konstrukcióik, elfogultságaik, az úgynevezett emberi tényező hálójában. 

R: De akkor te most mi vagy?

SzEA: Amikor négyéves koromban megkérdeztek, mi akarok lenni, azt válaszoltam, öntudatos kommunista. Most már lehet, megint ezt mondanám. Szomorú, amikor valakit a foglalkozásával azonosítanak. Mindig határátlépő voltam, szakmák és céhek közötti légüres térben. Közben rákaptam a darabírásra. Persze nem olyan egyszerűek ezek a darabok, amiket írok, hogy akkor most majd játszani fogják őket.

R: Tényleg nem egyszerű, cserébe viszont nyitott értelmezési lehetőségeket kínál. Életszerű, ha valaki elkezd vele dolgozni, bele is nyúlkál. Mit szólnál ehhez?

SzEA: Kíváncsi vagyok, ki mihez kezd vele. Volt egy felolvasószínház, és Novák Eszter meg is rendezte az Ódryn, nagyon intelligens és érzékeny olvasat, például benne hagyta a hosszú Aletta-monológot, mert szerinte fontos kijelölni, hogy azért ennek a darabnak, amelyben fecseg a felszín, ez a szöveg a horizontja. Érdekes módon, írás közben persze abszolút láttam képeket (rengeteget gyűjtöttem is hozzá), de szinte idegenkedtem a gondolattól, hogy én rendezzem meg. Belenőttem a szövegbe, nem maradt distinkcióm. Örülnék, ha eljutna az inkriminált régióba: ha Nyíregyházán is bemutathatnánk valamilyen formában az ottani fiataloknak.

R: Nekünk egyébként a kritikához való viszonyodról is kellett volna beszélgetnünk, miközben hozzád eddig finoman szólva nem viszonyult a kritika.

SzEA: Mivel nem jutok el minden előadásra, kritikákból tájékozódom. A viszonyom tehát az, hogy olvasom. Azonban nem egyszer jártam úgy, hogy miután elolvastam egy kritikát, lett egy képem egy előadásról, és aztán amint megnéztem, valami teljesen mást láttam. Ez számomra azt jelenti, a kritikában is van egy olyan igény, hogy valami összefüggő rendszert lásson, netán csináljon egy előadásban. Ezért kitaláltam a Kritikus-színház sorozatot: fognék egy jól megírt kritikát, és azon olvasat mentén csinálnám meg az adott előadást.

Szerző: Proics Lilla