Beszélgetés László Zsolttal
2018.09.04.

Sorozatunkban a Színikritikusok díjának idei várományosait szólaltatjuk meg. László Zsolt a legjobb férfi mellékszereplő díjának esélyeseként készül a szeptember 20-i gálaestre, a Radnóti Színház III. Richárd-előadásában nyújtott (több) alakítása jóvoltából. STUBER ANDREA INTERJÚJA.

Revizor: A III. Richárdban három szerepet játszik…

László Zsolt: …voltaképp egy pici negyediket is: álarcos, fekete ruhás TEK-esként kivégzésre viszem Riverst és Dorsetet.

R: Habzsol tehát. Általában is úgy tűnik, hogy talán a legtöbb Shakespeare-szerepet játszott színészünk. Hamlet kétszer volt, Színészkirály és Hamlet atyjának szelleme egyszer. Láthattuk Antoniónak és Shylocknak, Edgarnak és Lear királynak. Harry hercegen, Macbethen és Brutuson is túl van. Mi kell ennyi Shakespeare-feladathoz? Hősi alkat? Szenvedély?

LZs: Nem tudom. Az biztos, hogy nagyon szeretem a Shakespeare-darabok gazdagságát. Meg a szerző feltűnő színházi szakértelmét. Ott van például a Lear király. 

R: Arról azt képzelem, hogy aki eljátssza, bele is öregszik.

III. Richárd
III. Richárd

LZs: Az meglehet, de becsapós. Általában úgy gondolunk Learre, hogy hatalmas, megterhelő színészi feladat. A címszereplő egész este színen van, viszi a vállán a tragédia roppant súlyát. Valójában azonban nincs olyan sokat színen, csak folyton róla beszélnek. Shakespeare nyilván idős színészre írta a szerepet, és pontosan tisztában lehetett avval, hogy pihenést is kell biztosítani. Lear jelenetei között épp annyi idő van, hogy a színész átveheti magában a következőt. Kifújhatja és felszívhatja magát. Ilyen értelemben tehát emberségesen könnyebb feladat, mint, mondjuk, egy Platonov vagy egy Oidipusz, ami olyan hosszú és sűrű, hogy szinte lehetetlen egészében átfogni, egyben tartani fejben és állapotban. Ha volt szerep, amire már fiatal koromtól vágytam kicsit, az a Lear. És pont jókor ért. Szirtes Tamás, aki az osztályfőnököm volt a főiskolán, annak idején levetítette nekünk Peter Brook filmjét Paul Scofielddel. Ő is 49 éves múlt, amikor eljátszotta Leart. A mi Alföldi Róbert rendezte előadásunkba ez az életkor szépen beleillett: mind el tudunk képzelni olyan cégtulajdonost, aki ötvenévesen már le akarja tenni a munkát, és átadja a vállalatvezetést az utódainak, a leendő örököseinek. Esetünkben ez rosszul sül el.

R: Ugye nem bánta, hogy amikor Andrei Şerban a Radnóti Színházba érkezett, a III. Richárd címszerepét Alföldi Róbertnek hozta?

LZs: De mennyire hogy nem. Amikor én kapok nagy főszerepet, akkor is az szokott lenni az első gondolatom, hogy kinek kellene eljátszania helyettem. Kikopott már belőlem az a szándék, hogy mindig én álljak középen. Andrei megnézte a társulatot, beszélgettünk, olvasni kellett az általa kijelölt jeleneteket. Mondta, hogy olvasgassam Margit királynét is. Tetszett nekem a gondolat: akár nemtelennek is tekinthetjük ezt az asszonyt, akiben a gőg és a sértettség munkál. Úgy éreztem, van hozzá anyagom. Telítetten el tudnám mondani a monológját például a Nemzeti Színház hatodik emeleti színészklubjában. Ami a további szerepeket illeti, az olvasópróbán felvetettem Sodró Elizának, hogy olvassuk mi a két kis herceget. Jól állnánk egymásnak. De végül is elsősorban a praktikum döntötte el, hogy mi lettünk a király gyerekei: nekünk van időnk beöltözni a fiúk jeleneteire. Harmadik szerepként az Írnokot hozom, aki hagyományosan fontos szövegrészét mondja el a darabnak. Andrei rögtön úgy gondolta, hogy ezt Shakespeare szájába kell adni, tehát a szerző alakját öltöm magamra. Nézőpont kérdése, hogy ez elidegenítésnek felel meg vagy ellenkezőleg, felhívja a figyelmet a közelségünkre. Hat hétig próbáltuk a III. Richárdot, napi két próbával ugyan, de egy ekkora anyaghoz – főleg ha a nyelv nem azonos, tehát a tolmácsolás is elvisz sok időt – tulajdonképpen nem elég. Szerintem egy hét hiányzott még ahhoz, hogy a finomságokra is sor kerüljön. Annak idején a Nemzetiben az Angyalok Amerikában készültekor megvolt az elégséges idő, attól volt az a próbaidőszak nyugodtabb, harmonikusabb, mint a mostani.

R: Mielőtt áttérnénk az előző évad további fontos szerepeire a Radnóti Színházban, visszamennék még a megelőző, székesfehérvári korszak Shakespeare-jeihez: Hamlethez és A velencei kalmár Shylockjához.

Ádám almái
Ádám almái

LZs: Ami Hamletet illeti, kétszer léptem be ugyanabba a folyóba, máshogy ugyan, de egyként nem jól. Az Ács János rendezte 1996-os Hamlet az Új Színházban úgy él bennem, mint amit nem sikerült megoldani. Fehérváron Szikora János rendezésében egyrészt magam sem tudtam az okát, hogy a mi Hamletünk miért egy ötvenéves pasas – én –, másrészt nehezen bírtam a szerepet fizikai és lelki erővel. Ugyanakkor nagyon jó érzés volt újra foglalkozni ezzel az anyaggal. Izgalmasnak találtam a Shylockkal való bíbelődést is, bár a Bagó Bertalan rendezte A velencei kalmár-előadásban inkább csak a felszínt kapirgáltuk. Nem sokkal a bemutató után egyszer épp felhívtam Stohl Andrást, és ahogy beszélgettünk, pont mellette állt Kern András, aki szintén Shylockot próbálta akkor. Elkérte a telefont és azt kérdezte: Te mit csináltál evvel a szereppel? Nem emlékszem, mit válaszoltam erre. Szégyenszemre nem emlékszem.

R: Nézzük a tavalyi feladatokat: Ádám almái, Szikszai Rémusz?

LZs: Szikszai Rémusszal régóta kerülgettük egymást érdeklődve. Tulajdonképpen már A párnaemberben is benne lettem volna, csak akkor még nem tudtak egyeztetni. Köles Ferencet hívták meg a szerepre, és milyen jól tették! Megnéztem az előadást, és három teljes napra a hatása alá kerültem. Büszke voltam a társulatra, hogy ilyen produkciót hozott létre. Az Ádám almái alatt aztán igen megkedveltem Szikszai Rémuszt – integráló személyiség és annyira színházi! Maga a darab nehéz ügy, mert eredetileg film, és ezt nem tudja levetkőzni. Főleg az eleje problematikus, hiszen a film gyors vágásokkal dolgozik, nekünk viszont egy álltó helyünkben kell eljuttatnunk az induló információkat a nézőkhöz. Erre rámegy az idő, a ritmus, a színpadon ezt nem lehet tekerni, felgyorsítani. Küzdünk vele. A színész a darab minőségét a bőrén érzi. Én például a Futótűzzel is úgy vagyok, hogy bár fontos tett játszani, de sok fantázia színészileg nincsen benne. Előadás előtt mindig újraolvasom a darabot, amit este adunk, és a jó darabban minden alkalommal találok valami újat. Hát ebben nem. 

R: Egy piaci nap, Závada, Mohácsi?

Egy piaci nap. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Egy piaci nap. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

LZs: Amikor Závada Pál regényét olvastam, azonnal arra gondoltam, hogy ez Mohácsi Jánosnak való anyag – szinte hívja is az Egyszer élünk mint előzmény, ami nekem emlékezetes találkozásom volt Mohácsi Jánossal. Az Egyszer élünk a legújabb kori Nemzeti Színház történetének alighanem legjelentősebb előadása volt, ezt magam is így látom, noha tulajdonképpen gyűlöltem azt a próbaidőszakot, fizikailag bele is betegedtem. Idegen volt számomra az a fajta alkotói módszer, amiben ki-ki szöveget talál ki magának, és aki hangosabb és/vagy rámenősebb, annak nagyobb lesz a szerepe. Az Egy piaci nap nem egészen így készült. Závada Pál több színpadi verzióval is kísérletezett, az olvasópróbán egy 60 oldalas példány állt rendelkezésre, de azon Mohácsiék még valahogy nem találtak fogást. A két asszony – Radnay Csilla és Martinovics Dorina – drámai helyzete sokáig nem volt meg, de aztán egyszer csak az energiák elkezdtek működni és egy irányba tartani. Végig együtt vagyunk mindannyian a színen – ennek nagy az ereje –, és a lehető legjobban jöttünk ki a próbafolyamatból. Drukkoltam ennek a produkciónak, nemcsak azért, mert szeretem azt, ahogy Mohácsi János a színházi hatásmechanizmussal bánik, hanem mert fontos a történet. A tűzzel való játszás veszélyéről szól, amire érdemes ma is felhívni a figyelmet. Megható tapasztalni, hogy jól sikerült ez a munka – a Nemzeti óta nem voltam ilyen büszke arra, hogy mit játszunk és hogyan.

R: A következő évadban mi várja?

LZs: Zsótér Sándor rendez a Radnótiban, akivel legutóbb 14 éve, a Nemzeti Színház nem túl szép emlékezetű Pentheszileiája kapcsán találkoztunk. Megkérdezte most, hogy akarok-e dolgozni vele. Kicsit zavarba hozott a kérdése. Nem azért firtatja-e, mert voltaképp ő az, aki nem szeretné, hogy újra összekerüljünk… Úgyhogy mondtam rögtön, naná, hogy akarok! A másik munkám egy Székely Csaba-darab lesz Sebestyén Aba rendezésében, akit a nemzeti színházi Bányavirágnál ismertem és szerettem meg. Tiszta, egyenes, velejéig jó ember. Nem vagyok benne a Radnótiban az évad első bemutatójában, úgyhogy végre valahára lesz egy kis szünetem, és boldogan, éhesen fogom várni novemberben az olvasópróbát Sebestyén Abával.

R: Még egy pluszkérdés: a kritikusdíj. Engem erősen meglepett, hogy nem kapott még kritikusdíjat. Végignéztem a listát sok évre visszamenőleg, és az Oidipuszért ugyan átvehette a Fővárosi Önkormányzat díját, amit a kritikusok ítéltek oda, de klasszikus kritikusdíjban még nem volt része. Talán most?

LZs: Keresztes Tamásnak drukkolok. Csodálatos színész. 

Szerző: Stuber Andrea