Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MENEKÜLTNEK LENNI MAGYARORSZÁGON

Könnyű leckék, A monostor gyermekei
2018. aug. 30.
Milyen egy menekült élete Magyarországon? És egy kamaszé Bhutánban, akire a szerzetesi hivatás vár? Zurbó Dorottya szemében a két sors összecseng, és valami szerfelett izgalmas szikrázik fel belőlük. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

A Könnyű leckék Zurbó Dorottya, nem túlzás, csodálatosan érzékeny dokumentumfilmje egy afrikai menekültlányról. Amit eddig lehetetlennek gondoltunk, az most itt áll előttünk, októbertől a mozik is játsszák, józan, empatikus, de az általánosítástól meg a politikai kilengésektől mentes bemutatása egy menekült, migráns, de pontosítsunk nyugodtan: egy igyekvő, nyitott, s még korából és helyzetéből fakadóan is folyamatosan változó kamaszlány életének.

Könnyű leckék
Könnyű leckék

S a hangsúly a szintén fiatal rendezőnő olvasatában a változáson van. Mert amit látunk, az nem egy tipikus menekültdráma abban az értelemben, hogy most nem a külső erőknek kell nekifeszülni, a társadalom ellenállását legyűrve találni otthont, hazát. A Könnyű leckék azért olyan megrázó, mert a csatáit szinte mind lélekben vívja meg Kafia, aki 15 évesen szökött el Szomáliából egy kényszerházasság elől, egy évig gyalogolt, utazott, s mire Magyarországra ért, elfáradt. Társai továbbmentek, de ő maradt, és gyerekotthonba került, mint a Magyarországra érkező, kísérő nélküli menedékkérők. A film egy (tan)éven keresztül követi, de inkább csendesen szemlélődve figyeli a magyart még törő, de meglepően jól beszélő lány életét, ahogy készül az érettségire, próbálja bemagolni az európai történelmet, kimondani a Molotov–Ribbentrop-paktumot, megérteni a szögfüggvényeket, és megélni az álmait, ha csak mellékállásban is, de modellkedni, és megalapozni a jövőjét.

Ironikus a cím: ezek a leckék, úszásról, kötélmászásról, vagy az Osztrák-Magyar Monarchia asszimilációs politikájáról maximum a magyar diákoknak könnyűek. Nekik se mindig, de egy másik kultúrából, vallásból érkező lánynak, akit otthon tiltottak mindenféle sporttól, ezért fejen állni, kötelet mászni se tud, és hiába van Szomáliának tengere, úszni se, hatalmas kihívásnak bizonyulnak. De ennél sokkal, de sokkal nehezebb megélni számára a változást, legfőképp a személyisége átalakulását, ahogy a zárkózott, muszlim lányból, aki még az uszodába se akar elmenni, mert ott szinte meztelenre kell vetkőznie mások előtt, a film végére egy kortárs kiállításon szoborként pózoló, testét művészetté stilizáló európai lány lesz, akinek az anyja kitérne a hitéből, ha megtudná, hogy a lánya ilyen életet él, fehér fiúval jár, és ténylegesen kitért a hitéből: kikeresztelkedett, mert menekültként mélyen megérintette a jézusi tanítás, az engedjétek hozzám a gyermekeket elfogadó-befogadó szeretete.

A Könnyű leckék talán legnagyobb erénye, hogy Zurbó kifejező filmnyelvet talál ehhez a mélyben iszonytató erővel érlelődő, lelkiismereti válsághoz, amely szívszorítóan jeleníti meg a visszafojtott feszültségeket, a vallás- és identitásváltással járó bűntudatot. A kedves, halk szavú Kafia belső narrációja kíséri végig a képsorokat, aki az európai közegben a lelkiismeretévé transzponálja muszlim édesanyját: a dallamos szomáliai nyelven elmondott, kétkedő, önmardosó monológjaiban hozzá beszél, őt faggatja, a társaságát, az oltalmazó szeretetét hiányolja, de az igazat, egyelőre, nem képes feltárni előtte a valódi telefonbeszélgetéseik során. Ezért forgat filmet, palackpostázza időn és téren át célba talán sohasem érő vallomását, hogy ezzel a megrendítő fordulattal maga a filmkészítés aktusa váljon felszabadító gyónássá, Kafia története pedig a felnövés- mellett egy újjászületés bibliai léptékű meséjévé.

Zurbó filmje sokkal közelebb áll egy mélylélektani Bergman-drámához, mint a társadalmi-politikai folyamatokat elemző menekültdokukhoz, amilyen a magyar mozikba szintén eljutott és szintén remek Eldorádó, vagy a kínai aktivista-képzőművész, Ai Weiwei Human Flow-ja. Azzal is ránt be a világába, mint a svéd mester: egy magát és az érzelmeit is visszafogó, mégis elképesztően sokat mondó arccal, annak meghitt közelijével, ahogy Kafia (szép, letisztult kompozíció: fehér fal, előtte a fekete lány) a kezével nem letöröl, hanem szinte előhalász, és letisztogat egy könnycseppet a szeméből, amikor hosszas vívódás után bevallja, mennyire hiányzik a családja, a gyerekkora, a felhőtlen, mert felelőtlen boldogság pillanatai. Más szereplővel, az igyekvő, céltudatos, csendben küzdő, közben a világhoz empátiával, megértéssel, nyíltsággal közelítő lány nélkül korántsem lenne ilyen érdekfeszítő ez a film, és nem is fogalmazna meg alapvető kérdéseket szabad akaratról, nőiségről, vallásról, hazáról.

S még egy fontos gondolat: ez a film semelyik oldalra nem teszi le a garasát. Nem lehet beskatulyázni, politikai célokra történetének elferdítése nélkül felhasználni. Megpróbálták már, persze, de felesleges: Zurbó nem keresi az olcsó kontrasztokat, és nem állítja bevándorlásellenes kormányplakátok elé a hősnőjét, pedig békávézik lírai (de korántsem felesleges) passzázsokban eleget. Az iskolarendszer, sőt a gyerekotthon is, amennyire lehet, humánus: a tanárok törődnek vele, és a gyerekotthon túlterhelt nevelőtanára is kifejezetten a szívén viseli sorsát, még ha a folyamatos zűrzavarban nem is tudnak eleget foglalkozni a tanulással, tanítással. Egyszóval: a Könnyű leckék felüdítően mentes a politikától, nem akarja ideologizálni, se a menekültek integrációjának tanmeséjévé stilizálni, se kormányellenes pamfletté dühösíteni a szomáliai lány történetét. Végső soron azt az alapvető, de manapság elfelejtett gondolatot erősíti bennünk, hogy az életünket nem a politika teszi tönkre, maximum a szélsőséges politizálás; és ha az emberek ezt félreteszik, és végzik, hol rosszul, hol jobban a dolgukat, akkor egymás mellett élni is meglepően könnyen lehet.

Izgalmasan szerkesztett, az apró rezdülésekre érzékeny film tehát a Könnyű leckék, amely alighanem a rendezőjéről is legalább ennyit elmond, felfed. Zurbó Dorottyának két hónap alatt két dokumentumfilmje kerül mozikba, s közülük a másik, az Arun Bhattaraijal együtt forgatott A monostor gyermekei, amit már most is vetítenek, hasonló témáról, az örökségül kapott kultúrával, vallással konfliktusba kerülő fiatalokról mesél. Butánban járunk, egy mélyen buddhista kultúrában, ahol a gyerekeket a vallás alapelveire oktatná az apjuk, de őket már a Facebook és a foci érdekli. Nyugodtan kergethetnék is a lasztit meg a csajokat, ha nem a család sorsa függne attól, hogy az elsőszülött fiú szerzetesnek álljon, és az apja ráhagyhassa a családi monostor gondozását, amely biztos házzal és jövedelemmel látja el a famíliát.

Már csak azért megéri végignézni ezt a gyönyörűen fényképezett, távoli szereplőihez meglepően közel engedő filmet, mert nemcsak bepillantást enged, de valami alapvetőt értet meg egy számunkra messzi kultúráról. A monostor gyermekeinek ugyanaz a trükkje, mint a Könnyű leckéknek: hogy univerzálissá, egy identitásválság és generációs probléma lenyomatává képes növelni a bhutáni fiatalok történetét. A két rendező őszinte pillanatok sorával illusztrálja a fiú dilemmáját, aki szíve szerint a focinak élne, és ha apja a buddhizmusról meg az életről prédikál neki, akkor egy darabig még próbálja elnyomni az ásítását, de aztán feladja, és szuszogva bóbiskol el. Pedig tisztelettudó fiú, de az őt jó szándékkal elnyomó apa csak szentenciákban képes beszélni hozzá, és egyáltalán nem ért a fiatalabb generáció nyelvén: a fiában a saját életét akarja kiteljesíteni, és a számára meg nem adatott szerzetesi létet ráerőltetni szolidan.

A monostor gyermekei
A monostor gyermekei

Közben a lány, aki fiúsan néz ki, és úgy vágatja a haját, mint a focisták, szintén megéli a saját drámáját: bekerül a fociakadémiára, ahonnan a válogatottba választják ki a játékosokat, de ott nem várt nehézségei akadnak. De egyáltalán nem az, amit várnánk. Kevés kitörési lehetősége van egy fiatalnak Bhutánban, nem véletlenül kapaszkodik bele a lány, akit környezete egyébként annál is jobban elfogad, mint Nyugat-Európában. Még a konzervatív apa is, mert a szokásrend szerint a lányra nem nehezül olyan felelősség, mint a fiúra, és a lélekvándorlás tana felől közelítve a fiúként öltözködő, fiúként viselkedő, és focistának készülő lány nem a „genderőrület” mellékterméke, hanem egy női testbe született fiú, aki ebben az életében szenved, de legalább a sportban menedékre lelhet.

A monostor gyermekei nem olyan átütő film, mint a Könnyű leckék, de az utolsó pillanatig lekötözi a figyelmünket. Az információkat lebilincselően adagoló Könnyű leckékkel szemben körkörösen szerkeszti a konfliktusát, és minden egyes jelenetben ugyanazt a dilemmát illusztrálja egyre élesebben – aminek súlyát így maradéktalanul átéljük, de az előrehaladást, a megoldást joggal hiányolhatjuk, hiszen a végén sem tudjuk meg, mi lesz a gyerekek sorsa. Így aztán csak egyvalamiben lehetünk biztosak: hogy a filmek tehetséges rendezője előtt szép pálya, a magyar dokumentumfilm előtt pedig roppant erős szezon áll, amelyben sorra kerülnek majd mozikba a jobbnál jobb doksik, a Nagyi projekt, a Kilenc hónap háború, a Gettó Balboa. Érdemes a sort Zurbó ízlésesen kivitelezett és szívtájékon erősen bizsergető filmjeivel kezdeni – utánuk biztos, hogy tájékozottabban, és más kultúrák iránt talán egy kicsit elfogadóbban kelhetünk fel a kényelmes moziszékből.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek