A zavarba ejtően gazdag, ám színvonalát tekintve vegyes összképet mutató gyulai nyári színházi felhozatalból (beleértve a tizennégy év után lejtmenetbe kapcsoló Shakespeare Fesztivált is: hogy ez több puszta impressziónál, arról lásd ezt az írást) idén az először megrendezett Erdélyi hetet néztem ki magamnak, annak is a legelejét. A leginkább meglepő az egészben az, hogy eddig még senkinek sem jutott eszébe a kézenfekvő ötlet. Elek Tibor ugyanis jó, jobb, legjobb erdélyi előadásokat hoz át a nagyon közeli román határon, mindenféle műfajban és stílusban, de tényleg: a gyerek- és táncprodukció, a közönségbarát (?) komédia és a hardcore művészszínház (??) békében megfér itt egymás mellett. Azért a várfürdő vendégeit becsalogatni egy kétnyelvű dokumentarista előadásra nem akármilyen kihívás, ez meg is látszik a nem zsúfolásig telt házakon, de azért azt is világosan érezni lehetett, hogy akik eljöttek – legalább az általam látott két előadásra – , elégedetten távoztak. Innen már lehetne építkezni, talán van, lesz mire. 

Jelenetek a Liliom című előadásból

Bocsárdi Lászlót nem kell itt bemutatni senkinek, visszatérő vendég Gyulán, most fesztiváljáró, díjhalmozó Liliomját hozta el Sepsiszentgyörgyről. Ahhoz, hogy szeressük, de legalább elfogadjuk ezt a nagy formátumú előadást, a legfontosabb talán az lenne, hogy (majdnem) mindent elfelejtsünk Molnár Ferenc darabjával kapcsolatban, amit valaha gondoltunk, tételeztünk, éreztünk róla. Fájdalmas és félelmetes, amit Bocsárdi és csodálatos színészei művelnek a magyar drámairodalom remekével, de a rácsodálkozás, vagy inkább a döbbenet fájdalma ez: nahát, erről is szól, szólhat a Liliom?

Egyszerűbb elmondani, mi nincs a színpadon, mint felsorolni, hogy mi van Bartha József terében. Sivár, taszító, hideg hely, bárhol és bármikor épült gyárcsarnok részlete, visszhangos fémfalanszter, rideg oszlopgyűjtemény, amibe legfeljebb gépeket engednék, de embereket sosem. A magasban komolyzenélő égi kamarazenekar (zeneszerző: Boros Csaba) nyugalmas távlatot ad: amikor már nem bírom tovább nézni a földszintre bezárt ragadozók marakodását, a hangszeres angyalok aranyszegélyes ruhájából merítek kis erőt. Szóval nincs liget, se körhinta, se tisztes szegénység, az meg, amikor agáciillatról beszél Liliom és Juli (ezek után ki lepődik meg azon, hogy itt nincs se Julika, se Marika), már-már utópisztikus: ugyan milyen illatok szállingóznak egy börtön halálsorán?! A kevés, markáns jel (mint a nehéz fémrács, amit Hollunderné kínkeserves dühvel, némán átkozódva és nyögve cipel fel s alá, míg végül a helyére nem illeszti) mind ugyanabba az irányba, Liliom jó előre kiásott sírgödre felé mutat. 

Benedek Ágnes és Vass Zsuzsanna

Ez a Liliom nem jósvádájú hintáslegény, hanem ketrecbe zárt, rácsok közé kényszerített nagyvad. Menekül, mert rendőrök és nyomozók üldözik, mert mindenki folyton érezteti vele, hogy a társadalmi ranglétra legaljánál is lejjebb jut csak neki hely. Liliom daliás alakját szorongásból és félelemből keveri ki Mátray László: kényszeres, ismétlődő mozdulatok, animális szinten tartott életfunkciók, kiszolgáltatottság és a többre, jobbra vágyás szomorúsága sűrűsödik a karakterben. 

És micsoda nők veszik körül ezt a különös, kiismerhetetlen hímet! Julit Vass Zsuzsanna játssza: mennyi tisztaság, mennyi dacos ragaszkodás fér a pici, törékeny testbe! Szinte eltörpül Liliom mellett, aki ha akarná, elfújhatná, mint egy tollpihét. Kapcsolatuk nincs túl-, de igazából még csak megmagyarázva sem: két ember, aki egymásba kapaszkodik, ha a világ hagyja, ha a világ hagyná. Benedek Ágnes alakítja Marit, a nagyon okos buta lányt. Jelenetről jelenetre változik külseje, öltözéke (Kiss Zsuzsanna válogatott jelmezeit öröm „olvasni”), ahogy karót nyelt Hugója (Nagy Alfréd) oldalán lépdel, vagy inkább kúszik lassan előre és felfelé. Ismerjük ezt a lányt, meg azt a mozdulatot, ahogy megmarkolja egy/a férfi karját, hogy férjet faragjon belőle. Persze Mari több egy öltöztetős babánál: Liliom halálakor csak kibukik belőle a sírás. 

A Liliom körüli kietlen tájképet további kompakt alakítások teszik teljessé: Pálffy Tibor Ficsurja kísértetként tűnik fel és el, démoni dramaturgként piszkál bele a történésekbe, hogy a létező legrosszabb irányba haladjon minden. Gajzágó Zsuzsa Muskátnéja hanggal, habitussal betölti a teret, és idő kell felismerni a karakterben a felszíni önzésen jóval túlmutató, páncélba bújtatott anyai aggódást. 

Jelenetek a Double bind című előadásból

Kötődésről és kötöttségről beszél, még ha egészen eltérő tónusban és kontextusban is, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház román és magyar társulatának koprodukciójában készült, 2014-ben bemutatott Double bind. Több szempontból különleges, vagy inkább mondom így: mifelénk nem megszokott módszerrel és eszköztárral dolgozik, nem hétköznapi problémákat ragad meg az előadás, ezért aztán nagyon is van helye az Erdélyi hét nem reprezentatív válogatásában. Kincses Réka és Alina Nelega közösen írta és rendezte a kissé hosszúra nyúló jelenetsort, amit hat román és öt magyar színész ad elő. A szerző-rendező páros önmagából meg játszótársaiból építkezve hozta létre dokumentarista alapozású (de nem verbatim!) előadását, melyen bár sokat lehet nevetni, a legerősebb pillanatokban mégis összeszorul az ember gyomra ennyi konokság, értetlenség, tudatlanság, kártékony előítélet és beidegződés láttán.

A téma Marosvásárhely utcáin hever: románok és magyarok együttéléséről szól a címében a skizofréniára vonatkozó pszichológiai terminust is hordozó, a másik nyelven végig feliratozott produkció. (Erről a – spoilerezek, bocs – se veled, se nélküled kapcsolatról, mint el is hangzik az előadásban, született már fontos színházi esemény: a nálunk is bemutatott 20/20.) Bevallom, nagy érdeklődéssel, de a témában közvetlen tapasztalattal nem rendelkezőként mégis csak empatikus kívülállóként nézem a többnyire igen jól megírt epizódok sorozatát. 

Az alkotók jól ismerték fel, hogy ami működik és hat ebben a keretben, az a személyesség. Mert ebben a felállásban biztos, hogy mindenkinek van egy, kettő, rengeteg története, és ezekből, ezektől indul a két írónő, hogy aztán a valóságba (…) bele-belematatva vigye színre azt, hogy mi a magyar és a román ma. És persze jönnek is hosszú, tömött sorokban a rossz románok és a jó magyarok, majd helycsere után a jó románok és a rossz magyarok, de hát ez így van rendjén, az élet se fekete-fehér, még ha napjainkban egyre inkább errefelé látszik is utasítani minket minden és mindenki. (Ez is csak empatizálás, na jó, fantáziálás, mégis leírom, legfeljebb tévedek: 2018-ban nekünk, Magyarországon máshogy szólnak mondatok megosztottságról, szembenállásról, kirekesztésről, mint szóltak négy éve a szomszédban.)

Nem lebecsülve mondom, csupán rögzítem, hogy van ebben az egészben nem kevés tanító, felvilágosító szándék, rendben, nézzünk magunkba, milyen szörnyű mondatokat vagyunk képesek kimondani olykor. Igen, a sárkányfog-vetemény tematikánál kötünk ki megint, és némelyik jelenet tényleg arcul csapja az embert. Ilyen a román taxis és a városba visszalátogató magyar utas szürreális, múltat és jelent összerezgető utazása, a román létére magyarul tanulni akaró fiatal lánnyal szembeni, siralmasan nevetséges bizalmatlanság és értetlenség, vagy akár a nyitó jelenet a külföldi biopékségben, ahol a vevők az erdélyi magyar lány származását firtatják, ám neki fogalma sincs, mit kellene válaszolnia. Az előadás hosszadalmas csúcspontja az autonómiáról rendezett tévéshow: kínos szópárbaj születik a nemes elvek és a mindig nemtelen politika héjanászából. 

Elgondolkodtatóak azok a részek, amik a tulajdonképpeni munkafolyamatról, a román és magyar színészek közös workshopjáról tudósítanak. A saját néven szereplő színészek kételyeiket, dühüket, örömüket, ráébredéseiket is (vagy amit az írók meghagytak ezekből) magukkal viszik a színpadra, és nem félnek kérdőjeleket rakni a trendi, mert lássuk be, polkorrekt tematika mellé. A végén se pont, se felkiáltójel, inkább egy csomó kérdőjel. Meg a (marosvásárhelyi) párhuzamos valóságokat summázó, fontos mondat, ami még sokáig ott lebeg a levegőben: „Lehet, hogy nem is élünk együtt.”

A Liliom adatlapja itt, a Double bind adatlapja itt található a Gyulai Várszínház oldalán.