Avignoni fesztivál 2018
2018.08.28.

Dél-Franciaország, nyár, meleg, kabócák, híd, pápák, történelem, sok-sok színház, milliónyi érdeklődő. Három hétig színház az egész város, a középkori városfalon belül (intra muros) mindenképpen. Avignon. BARDA BEÁTA ÍRÁSA.

Hetvenegy éve, 1947-ben kezdődött minden, amikor a legendás színész-rendező, Jean Vilar megkapta itt első felkérését. 17 évig az ő nevéhez és majdnem állandó csapatához köthető minden, ami Avignonban történt. Azóta öten (pontosabban hatan, mert volt egy tandem is: Hortense Archambault és Vincent Baudriller) irányították a hatalmasra duzzadt eseménysorozatot. 2014 óta pedig Olivier Py író, rendező, színész dirigálja a fesztivált. Vilar nyitotta meg a fesztivált a filmnek, a zenés színháznak és táncnak, a 80-as évek elején Bernard Faivre d’Arcier pedig újabb formákkal és műfajokkal próbálkozott, sikerrel.

Story Water
Story Water. Fotó: Julia Gat. Forrás: Avignoni fesztivál

Lehet, hogy a számok nem túl izgalmasak, de mégis pontosan körülírják a hivatalos fesztivál méreteit. A három júliusi hét alatt durván negyven helyszínen körülbelül hatvan színházi produkciót láthatnak a nézők. Nem, ennyi színházépület nincs, de vannak gyönyörű és kisebb-nagyobb kolostorudvarok, belső kertek (ritkán esik az eső), kiváló tornatermek, kerengők, megannyi remek helyszín. Az ideiglenes nézőtereken, ahol a sorokat számok helyett betűk jelzik, még a W sorból is remekül látni a színpadon a pálcikaembereket, a felolvasásoknak, vitáknak, beszélgetéseknek, vetítéseknek pedig az intimebb, meghittebb terek igazán ideálisak. A fesztivál honlapja szerint nyaranta 400 különböző eseményt szervez a 33 állandó és 320 alkalmi munkatárssal dolgozó stáb az átlagosan 155.000 nézőnek, 95%-os látogatottság mellett. Az éves költségvetés 13 millió euró (kb. 4,2 milliárd forint – a szerk.megj.), aminek több, mint a felét (56%-át) közpénz, mondhatnánk, állami támogatás (az államtól, a régiótól, a megyétől, a várostól) teszi ki, a maradék 44% pedig a különböző bevételekből (forgalmazás, koprodukció, szponzorálás, jegybevétel) áll össze. 

És akkor még szó sem esett a hivatalos fesztivállal párhuzamosan zajló off fesztiválról, amelynek a programfüzete budapesti telefonkönyv méretű. Három hét alatt körülbelül 3000 társulat lép fel itt, üzlethelyiségekben, garázsokban, az elkötelezett alkalmi és állandó truppok minden talpalatnyi szabad területet kibérelnek, hogy előadjanak Molière-től kortárs szerzőig mindent, drámát, vaudeville-t, monodrámát, és dől a látványosságra éhes közönség, már kora délelőttől. Ezekhez a produkciókhoz a fellépők maguk teremtik meg az anyagi bázist. Bőven lenne mit mesélni: a kígyózó sorokról, a hol türelmes, hol türelmetlen nézőkről, a várost beborító, spárgával a falra, korlátra, kordonelemre, ablakkeretre kötözött (ragasztani, szögelni tilos!) plakátokról, a szórólap-erdőkről, a magukat és előadásukat promotáló, a városmagot bejáró, hangos, időnként kifejezetten agresszív jelmezes komédiásokról... Most ezek helyett mindössze három helyszínről és három különböző produkcióról beszélek.

A hivatalos fesztivál fő helyszíne mindig a pápai palota udvara. (Beengedéskor biztonsági okokból mind a kétezer néző szatyrába, táskájába, hátizsákjába belenéznek, nem csoda, ha hatalmas sorok kígyóznak a téren már az előadás kezdete előtt fél órával). Idén ezen a helyszínen három produkció osztozott: Thomas Jolly Senecát rendezett, Emanuel Gat új koreográfiát készített együttesének és a frankfurti székhelyű, kortárs zenei együttesnek, az Ensemble Modernnek, továbbá egy alkalommal Gabriel Fauré dallamai is felcsendültek itt. 

A Franciaországban élő, a Trafóban is gyakran megforduló izraeli Emanuel Gat három kortárs darabra (Pierre Boulez, Rebecca Saunders, Emanuel Gat és az Ensemble Modern szerzeményére) készült Story Waterében a zene és a koreográfia  két külön entitás, ott, a helyszínen, (látszólag) élőben megszülető dialógus, nem pedig kölcsönös illusztráció. A tizenhárom zenész és a tíz táncos (köztük a remek Juhász Péter) betölti a hatalmas színpadot: fehérbe öltözött táncosok fehér balettszőnyegen, fehérbe öltözött zenészek, fehér hangszerekkel, mindig van mit/kit nézni, de nem mondhatjuk, hogy a koreográfus nem teszi ki kemény próbának a nézőket. Van azonban kapaszkodó is: a pápai palota falára hatalmas betűkkel kivetítik az egyes tételek címét, és még olyan további információkat is, mint például azt, hogy Gázában a lakosságnak szánt víz 98%-a ihatatlan, a fiatalok 64%-a munkanélküli és a lakosság 84%-a humanitárius segélyen tengődik.

Saison Sèche. Fotó: Christophe Raynaud de Lage
Saison Sèche. Fotó: Christophe Raynaud de Lage

A 47 éves, egykor férfitestbe született, de 2008-ban nővé operált valamikori zsonglőr, Phia Menard ma az egyik legjelentősebb transzgender francia alkotó. Dolgozott már az alapelemekkel, a vízzel, a jéggel, a levegővel, és ezeknek az emberi viselkedésre gyakorolt hatásával (a Vortex a Trafóban többször is látható volt), idén Avignonban másfél órás Saison Sèche című, műfajilag besorolhatatlan produkciójával (így is szerepel a műsorfüzetben: indiscipline/undisciplined) ezt a sort folytatja, mondhatni organikusan. A hihetetlenül élő, furcsa, börtönszerű fehér (már megint fehér!), ám folyamatosan mozgó, reagáló térben-díszletben (az üvegmennyezet pédául fel-le mozog, üveg, mondom, üveg, vagyis nemcsak börtön, inkább laboratórium, ahol megfigyelnek) Menard hét másik kolléganőjével együtt remeg, rázkódik, ugrál, facsarja ki magát, kiabál. Különleges rituálé születik. Egyszerre színház, vizuális művészet, tánc, antropológia. Tényleg besorolhatatlan és tényleg kellemetlen. Pontosabban nem kellemes. A Saison Sèche harcos állásfoglalás a patriarchális társadalmakban a nőkkel szemben elkövetett erőszak ügyében. Az előadás helyszínére, a 440 fős (!), a 2010-ben a középkori városmagon kívül épült modern színházba (L’autre Scène du Grand Avignon – Vedène) külön buszjárat (külön pénzért) hozza-viszi a nézőket. 

És akkor egy off-programról is essen szó, amelyet a városfalon kívül, a helyi művészeti iskolában mutattak be, egy elhíresült produkcióról, amely a hipotetikus jövőben játszódik, ott, ahol már eltűntek az  emberek. Az Artefact olyan innovatív,  „human-free”, azaz élő résztvevőktől mentes színházi (?) előadás, amely az optikai színház elemeit a robotikával és 3D nyomtatók beemelésével ötvözi, a nézők fülhallgatók segítségével követik nyomon a különleges dialógust ember és a mesterséges intelligencia között az emberiség és a Föld jövőjéről, a jelen társadalmi és politikai vitáiról. Patetikusan hangzik, miközben lenyűgöző és ijesztő egyszerre: különleges bábszínház, mozgó gépekkel, a helyszínen megszülető tárgyakkal, vetített képekkel, szintetikus hangokkal, shakespeare-i és becketti szövegmorzsákkal. A Théâtre Nouvelle Génération-Centre dramatique national előadása, amelyet  Joris Mathieu rendezett, azt a fiatal közönséget célozza meg, amelyik az alkotók szerint „…képes nemcsak konfrontálódni a a valósággal, hanem racionálisan és minden dogmatikusságtól mentesen tud részt venni a holnap megalkotásában.”

Szerző: Barda Beáta