Beszélgetés Izsák Lilivel
2018.09.19.

Sorozatunkban a Színikritikusok díjának idei várományosait szólaltatjuk meg. Izsák Lili az Örkény Színház A hattyú-előadásának tervezőjeként szerepel a legjobbak között a jelmez kategóriában. STUBER ANDREA INTERJÚJA.

Revizor: A kritikusdíj alkalmából laudációkat keresve-válogatva avval a tipikus jelenséggel találkoztam, hogy a kritikákban nemigen esik szó a jelmezekről. A hattyú esetében ez különösen feltűnő, hiszen a legkevésbé sem jellegtelen vagy észrevehetetlen a szereplők öltözéke. Magamba nézve megállapítottam, hogy én is nehezen tudnék írni A hattyú ruháiról. Zavarba ejtőek. Nem értelmezhetőek és értékelhetőek az én ízléses – ízléstelen fogalmaim mentén. 

Izsák Lili
Izsák Lili

Izsák Lili: Szándékosan billegtettük a jelmezeket az ízléstelen és a csúcsdivat határán. Én sem tudom eldönteni, hová sorolnám. Az biztos, hogy egyiket sem venném fel egy átlagos napon. Arra az érzésre gondoltam, amikor megállsz a Gucci kirakata előtt, és látsz egy tréningruhát, mondjuk, arany gombokkal, több ezer eurós áron. Bosszankodsz, nem hiszed el, hogy ilyesmit árulnak és emberek megveszik. Legyen a látvány pimasz! – gondoltam. Legyen kicsit arrogáns, hogy ne tudjon a néző könnyen átsiklani fölötte, inkább legyen fullasztóan sok! Maga a díszlet is zavaróan vibráló a mintás falak között a mintás ruhákkal. A közhelyes rózsaszín neonfelirattal is ezt a divatosnak látszani akaró világot akartam erősíteni. Ami a jelmezeket illeti, eredetileg az összes ruha anyaga fehér volt, kézzel festette meg a terveim alapján Szombati Csilla textilfestő mindet, szitával és ecsettel. Hatalmas munka volt.

R: Azt mondtam az előbb, hogy A hattyú-kritikák nemigen foglalkoztak a jelmezekkel. Annál inkább meglepetésszámba ment, hogy Tompa Andrea írt a Színházban egy érdekes elemzést az előadás látványvilágáról, végigvéve a ruhák növény- és állatmotívumait.

IL: Nekem is érdekes volt olvasni, mert amit az állatmotívumokkal kapcsolatban említ, az részemről nem volt mind tudatos. Bár a szőrmék ebben a miliőben nélkülözhetetlenek. De főleg a növénymotívumok foglalkoztattak – a virágminták bujasága egy rothadó kert érzetét keltette bennem. A Molnár-darab hőseinek szintjén bármilyen extrém divat elképzelhető, felvehetnek akármit, a lányok fiúsat, a fiúk lányosat. A rendezőnek, Polgár Csabának tetszett a gondolat, hogy a szereplők zavaros szexualitást sugallnak. Csak a tanítónak, Ági Miklósnak egyenes és egyértelmű a szexusa. Őt Nagy Zsolt játssza, akit egyébként is nagyon jó öltöztetni, mert öniróniával, humorral tud viselni bármit.

R: A képi világot tehát te határozod meg és kínálod fel a rendezőnek?

IL: Csabával így dolgozunk, nagy a bizalom köztünk. Megtanultuk érteni egymást – harmadik alkotótársként ott van velünk Matkó Tamás zeneszerző –, kiegészítik egymást a gondolataink, még a humorunk is hasonló. Ez egy áldott helyzet. A darab vizualitását én kínálom fel, Csaba pedig abba helyezi bele az előadást. Én kiagyalom, ő belakja. Külön előny, hogy színész, és sosem kérdez olyat, hogy „jó, de hol jön be a szereplő?” Megoldja. A hattyú esetében Csabát maga a történet foglalkoztatta. Hogyan játszanak a szülők a gyerekek érzelmeivel egy vágyott státusz elérése érdekében. Nem akartunk korabeli környezetet teremteni ehhez, mindig igyekszem kerülni a múzeum jelleget. De ha nem korabelit, akkor milyet? Úgy véltem, hogy talán az esztétika öncélú használata célra vezethet. A divatra hagyatkozás, a pózok és a felszínességek érzékeltetése, a fricska. Ha a nézőtéren ülő fiatal felismeri a Gucci-stílust, talán könnyebben eljut hozzá a darab.

R: Van csillár…

A hattyú
A hattyú. Fotó: Puskel Zsolt

IL: Kell csillár, státuszszimbólum. Eredetileg Mária Terézia-kristálycsillárt szerettem volna, végigkerestem az országot és az internetet a megfelelő darabért. Meg is találtam egy nagykanizsai antikosnál, de mire odaértünk, pont eladta. Végül a Katona József Színházból kaptuk kölcsön ezt az üvegcsillárt, amely Ágh Marci díszlettervező darabja, bérbe vette az Örkény. Ez a kölcsönös segítségnyújtás szépen működik a színházak között; a régi díszletek körbejárnak, szükség szerint. 

R: Bonyolult díszlet A hattyúé?

IL: Voltaképp nem. Ez egy egyszerű doboz, csak az Örkény színpadára nem lehet egyszerűen letenni. Az Örkényben ugyanis nincs oldalszínpad, nincs hátsószínpad, tehát minden díszletet 2-3 méteresre kell bontani, hogy beférjen a liftbe. Hasonló a helyzet a József és testvéreinél, ahol két felvonás között egy teljes dobozt kell felépíteni. Szerencsére fantasztikus szakemberekből áll a műszak. Amikor először csinálták a változást a Józsefben, 40 percig tartott. Nyugi – mondta a színpadmester –, leviszem 20 percre. Sikerült is. Precíz és jól szervezett az átállás, olyan szép, mint egy tánc. 

R: Gyakran dolgozol Németországban. Nagyon eltérőek a munkatapasztalataid?

Hamlet
Hamlet

IL: Luxusélmény minden alkalom. Nem azért, mert ott sokkal többet fizetnek, hanem mert minden segítséget megkapok ahhoz, hogy csak avval foglalkozzam, ami az én dolgom. Nézzem a próbát, és minél jobb ötletek jussanak az eszembe. A munkám úgy kezdődik, hogy többször elolvasom a darabot, és kérek elképzelést a rendezőtől. Azután sokat rajzolok, 50-60 féle tervkezdemény is születik, lassan kristályosodik ki a megoldás. Amikor a megvalósításra kerül a sor, Németországban minden részfeladatra külön kis stáb áll a rendelkezésemre. Amit lerajzolok, azt tökéletes pontossággal valósítják meg. „Á, ezt nem lehet megcsinálni…” vagy: „Erre úgysincs pénz” – ilyet még soha nem mondtak. Illetve egyszer rázták a fejüket, amikor a Julius Caesarban a vadászterem díszletéhez 200 trófeát szerettem volna a falakra aggatni. Kicsit rosszallták talán, és állították, hogy ilyesmi náluk nincsen. Mit volt mit tenni, a Vaterán vadásztam össze magyar szarvasagancsokat, Tóth Péter járta körbe az országot a kocsiján és begyűjtötte a 200 trófeát. Különben csodákra képesek. Polgár Csaba karlsruhei Hamlet-rendezésében Claudius egy dohányzóasztal méretű csomagot adott ajándékba Gertrudnak az esküvőjükre. Miután kinyitotta a királyné, két perc alatt felfújták egy hatalmas, fehér ugrálóvárrá, amely a teljes színpadot betöltötte, ily módon alakítva ki a díszletet a játékhoz. Az azonban tény, hogy improvizálni nem szeretnek a németek, az kevésbé megy nekik. Itthon ellenben a mi rutinos, lehetetlent nem ismerő szakembereink már másnapra megcsinálják, ha kell valami. 

R: A konkrét színésszel, aki benne van a díszletben, a jelmezben – kalkulálsz?

IL: Muszáj. E téren is akadnak különbségek, mert például a német színészek nem vitatkoznak, bármit magukra öltenek, amit rájuk adok. Nálunk ha a színész valamit nem akar felvenni, akkor általában eléri, hogy ne kelljen felvennie. De szelídebb, empatikusabb lettem ebben mostanra. Elfogadtam, hogy a színész áll ott, ő adja hozzá a testi valóját, az energiáit. Elvégre a jelmeztervezés nem képzőművészet, hanem alkalmazott művészet. Magam is a színész arcára vagyok a leginkább kíváncsi. Pártolom tehát a minél kevesebb sminket, és parókát sem használok szinte soha. Bár ennek kétségkívül az is oka, hogy egy igazi hajból készült paróka több százezer forint, ami itthon nem fér bele a költségvetésbe. De nem hiányolom a több pénzt, csak elkezdtem nagyobb térre vágyni. Azt vettem észre, hogy az utóbbi időben próbálom az Örkény színpadának méreteit optikailag nagyobbnak mutatni. Számomra mindig fontos, hogy térileg milyen az arány a díszlet és a benne lévő színészek között. Mostanában valahogy olyan színpadi képeket látok magam előtt, ahol minden hatalmas, csak az emberek kicsik. 

Szerző: Stuber Andrea