A popkultúra kevés művészt kebelezett úgy be, mint Frida Kahlót (1907-1954), ennek következtében még a képzőművészetben kevésbé jártasak is ismerik a nevét, ráadásul a rá vonatkozó reflexiók száma is messze meghaladja műveinek számát, jelenleg mindössze 250-t tart számon a szakirodalom. Frida Kahlo világszerte a legismertebb művészek közé tartozik, ám nemcsak könnyen befogadható művei, hanem személye is kulturális mémmé vált. Persze ehhez – munkái mellett – a saját maga által is épített brand is markánsan hozzájárult.

 

Ezzel összhangban a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása egyaránt fókuszál a művekre, a művészt körülvevő mítoszra és tematizálja a kortárs művészekre gyakorolt hatását is. A kiállítás anyaga három kivételével a Dolores Olmedo Múzeumból érkezett, ezeket a kurátor öt nagy szekcióra tagolta, s az egységeket az installációval elég karakteresen el is választotta egymástól. Igazán nagy sikernek tekinthető, hogy végre létrejöhetett egy Frida Kahlo-kiállítás – még ha bizonyos szempontok alapján kritizálható is -, amelyet a hazai művészeti szakmai és laikus közönség egyaránt régóta várt.

 

A 20. század első felében már számos női alkotó működött világszerte, Mexikóban is dolgoztak jó néhányan Frida Kahlón kívül is (pl. Remedios Varo vagy a brit származású Leonora Carrington), ám a főszerep itt is a férfiaknak jutott; José Clemente Orozco és David Alfaro Siqueiros mellett Diego Rivera volt az aktuális festőfejedelem. Ugyan Kahlónak is volt néhány kiállítása Mexikóban, sőt Amerikában is, ráadásul André Breton meghívta Párizsba kiállítani, művészi jelentőségében meg sem közelítette Riverát.

 

Az orvosnak tanuló fiatal lány egy 1925-ös buszbaleset után kezdett el festeni, amire fotós apja bátorította azzal a szándékkal, hogy oldja valamivel a fekvés unalmát. Lábadozása alatt a szülei olyan speciális festőállványt készítettek neki, amelynek segítségével fekve is tudott festeni, kezdeti képei ezért olyan kicsik. Alkotásain saját magát, a fizikai fájdalmát, a szerelmet és a gyermektelenséget jeleníti meg. Ez a sajátos, korábban sosem ábrázolt testélmény, illetve az ehhez kapcsolódó képi nyelv az, ami igazán egyedivé tette Frida Kahlo munkásságát.

 

A 70-es évek esszencialista feministái számára saját női testélményének ábrázolása tette őt emblematikus alakká, mivel olyan dolgokról beszélt a képein, ami még a nők egymás közötti kommunikációjában is tabunak számított: szülés, vetélés, gyermektelenség, betegség, fájdalom, megcsalás stb., s ami mérhetetlenül távol állt attól a nőképtől, amit korábban a festőktől megszoktunk. Valójában ez Frida Kahlo igazi erénye, azok a külsőségek, melyeket ő maga alakított saját brandjévé, és amelyek meghatározták és megerősítették munkásságát.

 

Frida Kahlót gyakran korai feministaként tartják számon, noha nem volt az, s magát sem tartotta annak. Feminista erényei között kiemelik, hogy vállalta önmagát – bármit is jelentsen ez -, vállalta szokatlan külsejét, vastag, összenőtt szemöldökét, bajuszát, különleges ruházkodását, ékszereit, a fején hordott virágokat stb. Úgy teremtett divatot, hogy közben szembe ment a divat diktálta elvárásokkal.

 

Úgy vélem, számos vele kapcsolatos állítás nem teljesen állja meg a helyét. Amúgy nyilvánvalóan alanyi, egóközpontú művészetét pont az teszi izgalmassá, hogy valójában sokkal árnyaltabb, sokrétűbb, sőt akár tudatosabban kreált, mint amennyire elsőnek tűnik. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a Frida Kahlo-jelenség igazán az európai női szépségeszményhez, divathoz és művészeti normákhoz képest tűnt annyira másnak, divattal szembe menőnek. Frida Kahlo személyisége pedig valójában az 1980-as évektől került igazán az érdeklődés központjába.

 

Frida Kahlo külsejét rendszerint az öntörvényűség és a női szépségelvárásokkal való szembeszállás jeleként értelmezik, mivel nem szedte a szemöldökét és a bajszát. A női szőrzet láthatósága a történelem során hihetetlen változásokon ment át. Érdekes, hogy a Frida-mánia részeként újabban megjelent Frida-Barbie-knak sem merték összenöveszteni a szemöldökét. Valójában Frida Kahlo pont kinézetében volt kevéssé lázadó, egyáltalán nem igaz, hogy vállalta volna önmagát hibáival egyetemben, fittyet hányva a külvilág elvárásaira. Csúnya fogai miatt nemigen találni olyan fotót róla, ahol nyitott szájjal mosolyog. Ha megnézzük a korabeli mexikói nőket, akkor jól látható, hogy a bajusz-vastag szemöldök párosítás nem volt ritka, bár inkább a szegényebb nők körében, akik nem akartak az európai szépségeszményhez igazodni vagy nem engedhették meg maguknak. A mexikói nők külseje más volt, mint a korabeli európai szépségideál. Elég, ha csak az európai filmipar ekkortájt tündöklő csillagaira, Gréta Garbo és Marlene Dietrich vékonyra szedett szemöldökére gondolnunk. Feltehetően, ha Fridát zavarja, ezektől könnyen megszabadulhatott volna, hiszen a testvérei is európai módon szőrtelenítették magukat. Ám épp ellenkezőleg, festményein ezeket a vonásokat még jobban el is túlozta, mint a valóságban.

 

A látszólag lényegtelen, ám a Frida-jelenség egyik karakterjegyének számító szemöldök és bajusz fontossága inkább azzal van kapcsolatban, hogy Frida Kahlo kultuszát a múltból és közelmúltból „felfedezett” női alkotókra fókuszáló nőművészet tette igazán népszerűvé. Igazból komolyan Raquel Tibol 1977-ben és Hayden Herrera 1983-ban kezdett vele foglalkozni, és a Frida Kahlo-val kapcsolatos szakirodalom az 1990-es évektől bővült jelentősebben. Abban az időszakban, amikor az aktív szőrtelenítés volt a szépségideál, s ez már tudatos, a média által elvárt nőideállal szemben lázadó döntésnek tűnt.

 

A művésznő testi hibáinak vállalását is erényként szokták emlegetni. A valóságban ez is sokkal árnyaltabb képet mutat. Igaz ugyan, hogy képeinek fő témáit saját szenvedései, önportréi, önelemzései adják, s amennyire nyíltan megmutatja a gyermektelenség, a vetélés fölötti fájdalmát, a betegségét, megörökíti műtéteit, a gyerekparalízis, majd később a baleset miatt nyomorék lábát mégis inkább takargatta. Erre szolgált eleinte a férfiruha, majd később a tehuan népviselet, ami utóbb mintegy a védjegyévé is vált. Ráadásul érdekes módon Mexikóban e régi kultúrát megidéző, indián népviselet ekkor valójában nem a múltat, hanem a modern Mexikót, a progressziót képviselte, ugyanis Diego Rivera és Frida Kahlo is elvetette az akkortájt Mexikóban népszerű, Európából származó akadémikus művészetet és az általuk meghatározott értékeket. Frida a népviseletet ráadásul elsősorban Diego kedvéért hordta, erről szól a válásuk után készült Két Frida című festménye (a kiállításon nem látható), ahol az egyik énje a Diego által kedvelt indián viseletbe van öltözve, míg a másik európai ruhába. Az 1920-30-as években sok képzett mexikói városlakó nő járt tehuan viseletben, mivel ez az öltözet mind a nemzeti érzület, mind a szociális érzékenységük – esetenként kommunista érzelmeik – ideális kifejezésére szolgált egy a századfordulón is élő mexikói legenda és hagyomány nyomán.

 

Tehát a Kahlo-viselet a saját közegében messze nem volt olyan extrém, mint ahogyan az európai művészet kontextusában tűnik. Ugyanakkor érdekes, hogy ha ma ennek a népviseletnek szeretnénk utánanézni a neten, elsőként és sokadikként is Fridába botlunk, alig találni autentikus képeket, gyakorlatilag kisajátította ezt a viseletet.

 

Frida Kahlo életének és művészetének is kulcsszereplője Diego Rivera. Frida anyja tiltakozása ellenére ment feleségül a nála több mint húsz ével idősebb Diegóhoz. Kapcsolatuk nemcsak a harmóniát nélkülözte, de az sem állítható, hogy egyenlő felek lettek volna házasságukban. Sőt Frida Kahlo kifejezetten erős Diego-függőségben szenvedett, ám mindez nem akadályozta abban, hogy a férje mellett legyenek más szeretői (akár nők) is. Ezt életrajzírói többnyire azzal próbálják tisztára mosni, hogy Diego rendszeresen megcsalta, még húgával Christinával is, ami váláshoz vezetett. Ez tény, de ettől függetlenül Fridának is megvoltak a maga szerelmei, köztük a legmeghatározóbb a tíz éven át tartó kapcsolat Muray Miklós fotóssal. A festményeken jól követhető, ahogy a Diego-kapcsolat az örök függés ellenére hogyan változik meg, a kezdetben domináns Diego melletti kislány (Frida és Diego, 1931), közel húsz évvel később gondos anyaként mintegy gyermekként ringatja a karjában fekvő férjét (A világegyetem szerelmi ölelése, 1949). Válásuk után és második házasságuk idején nemcsak a kapcsolat, de Frida Kahlo személyisége is markáns változáson megy át, amit a szakirodalom nem szokott kiemelni.

 

A gyerek utáni vágy, a sorozatos vetélések miatt a gyerek motívum végigvonul az egész életművön, bár eléggé változó módon: a Henry Ford Kórház (1932) című festményén az elvesztett gyereket jeleníti meg. Olykor magát helyezi csecsemő pozícióba, például egy újabb vetélést követően a saját születését vizionáló képen (Születésem, 1932, nem látható a kiállításon), vagy a kiállításon is látható Dajkám és én című festményen, amelyen az indián maszkot viselő, mexikói istenanya ábrázolásokból ismert képről sugárzik a távolságtartó viszony, nyoma sincs rajta szeretetteljes gyengédségnek, gondoskodásnak. A már említett A világegyetem szerelmi ölelése című képen a csecsemő szerepet Diego Rivera kapja, bár mindkettejüket az anyaföld gyöngéd és óvó ölelése veszi körbe. Diego Rivera a házasságuk elején születő képeken rendre Frida fölé magasodik, domináns szerepet képvisel Fridával szemben, ám itt törődésre szoruló csecsemővé válik, jól szemléltetve ezzel a kapcsolatukban beállt – korábban már említett – változásokat. A gyermek-témáinál természetesen visszaköszönnek a kereszténység Mária és a kisded-ábrázolásai. 

 

Frida Kahlo másik fő témája a betegség, ehhez igazodik a kiállítás egyik nyitóképe, az 1944-es A törött oszlop című  – egyik főműnek számító –  festménye. A gerincműtétek és az örökös fájdalom végigkísérte az életét. A képen mintegy vizuális metaforaként a gerincet egy repedezett, töredezett dór oszlop reprezentálja, amely a keresztben pántokkal rögzített testet tartja. A szintén bemutatott Reményvesztetten című képe is a betegségéről szól.

 

Érdemes még megemlíteni, hogy a festészetére nagy hatást gyakorolt a hagyományos mexikói ex voto-festészet, amelyre jellemző a szokatlan képtársítás, és nagy szerepet kapnak a képeket kísérő feliratok. Ám később az ő motívumai is megjelennek mások hálaadó képein. Amikor André Breton Mexikóban járva meglátta Frida Kahlo képeit, őt is szürrealistának tekintette. Kahlo azonban hevesen tiltakozott műveinek szürrealistaként való megbélyegzése ellen, mondván, amit ő fest, az nem fantázia, hanem a valóság. Ez a valóságélmény a latin-amerikai művészetben gyakori, nem véletlenül épp ebben az időszakban kezdte el használni a német kritikus, Franz Roh a mágikus realizmus kifejezést más latin-amerikai festményekre, amely terminust az irodalomban is alkalmaztak.

 

Az MNG kiállítása tehát hiánypótló esemény. 2010-ben sokan reménykedtek, hátha a nagy bécsi retrospektív hozzánk is eljut, de hiába. Korábban is volt már néhány sikertelen magyar kezdeményezés. A hazai terepen a mexikói művészet és Frida Kahlo legjobb ismerője, Sárosdy Judit – ugyan intézményi háttér nélkül – éveken át próbálkozott vele, végül a centenáriumra egy Frida Kahlo-napot sikerült szerveznie az Urániába. Később, 2005-ben egy Muray Miklós-fotókiállítást is szeretett volna a Mai Manó Galériába meghívni Németországból, de akkor arra nem volt igény. 2005-ben Keserü Katalin az Ernst Múzeumba hozta az Essl Múzeumból a Mexikói modernek című kiállítást, sajnos Kahlo nélkül. De ezt a szándékát nem adta fel, s 2007 táján szintén az Ernst Múzeumban indított kapcsolatfelvételt a családdal és a múzeummal, de aztán mindez az intézményi és vezetőváltozások miatt abbamaradt. Most nagy intézményi háttérrel a kurátor, Lantos Adriána hosszas elkészítő munkája révén szerencsésen létrejött a Dolores Olmedo Múzeum anyagából kölcsönzött, 32 műből álló kiállítás Magyarországon. A hazai kiállítással majdnem párhuzamosan Londonban is látható egy bemutató, bár az a Victoria and Albert Múzeum profiljából adódóan inkább Frida tárgyi örökségére koncentrál, míg nálunk a művei, köztük számos „főmű” várja az érdeklődőket

 

Az installálás is látványos, különösen, ahol Frida Kék házát is megpróbálják megidézni mind a dizájnnal, mind a házból való mexikói archaikus szobrokkal, amelyek elhelyezése szépen illeszkedik a kiállításba, ám a pink piramisimitáció elég durván uralja a teret, s elvonja a figyelmet a művekről, különösen a Dajkám és én című munkáról. Az utolsó előtti tér Frida Kahlo személyéről és kapcsolatairól szól különböző dokumentumok és filmek tükrében, az utolsó terem viszont jelenkori hatásáról. A popkulturális megjelenéseket és reflexiókat internetről vett printek képviselik, a kortárs magyar művészekre gyakorolt hatását pedig egy szűk, négy alkotást magába foglaló miniterem erejéig láthatjuk. Ez utóbbi sajnos csak egy elvetélt szándék maradt, hiszen a négy kortárs magyar alkotó egy-egy munkáját felölelő minitárlatnak tulajdonképpen semmi értelme nem volt. Ha már ilyenben gondolkozik valaki, akkor ezt nagyobb léptékben lett volna célszerű megvalósítani, hiszen a Kahlo-életműnek fontos része az utókorra gyakorolt hatása is, hazánkban is számos mű példázhatta volna ezt. Ráadásul némelyik kortárs alkotó életművében egész sorozat épült Frida-reflexiókra, ahogy ez 2017-ben Szombathelyen és Veszprémben a Frida Fiestas kiállításon is látható volt: ott Boros Viola és Fajgerné Dudás Andrea (ő a MNG-ban bemutatott egyik kortárs szerző) életművének egy szelete a művésznő témafelvetéseit írta újra.

 

Frida Kahlo nem volt feminista, annak ellenére, hogy alkotói korszakában már bőven léteztek feminista mozgalmak, és ő maga is aktívan politizált, ám nem a nemekre, hanem az általános szociális érzékenységre fókuszált. Műveiben nem általában jelenik meg nő és férfi, nem a nőkről szólnak a képei, hanem kizárólag saját magáról. Ő van ott és Diego, vagy valamelyik szeretője. Ugyanakkor témáinak jelentőségét Diego Rivera is érzékelte: „a művészet történetében ő volt az első asszony, aki tökéletesen és megalkuvást nem ismerő őszinteséggel, sőt azt mondhatnánk, higgadt könyörtelenséggel jelenítette meg a csakis a női nem által megtapasztalható általános és konkrét élményeket”.

 

A kiállítás megtekinthető 2018. november 4-ig.