FC Bergman: JR
2019.01.15.

A rendezetlenség és káosz mind a történet, mind a látvány szintjén fokozatosan eluralkodik: a szereplők többé már nem képesek irányítani az eseményeket... NÁNAY FANNI ÍRÁSA.

A 2018 márciusában bemutatott JR tudomásom szerint az FC Bergman első olyan előadása, amely konkrét irodalmi mű színpadi adaptációjának tekinthető (előző előadásaikban sokkal inkább több különböző – irodalmi, zenei, képzőművészeti – alkotásból inspirálódtak, azok „elegye” jelentette az alapot, pl. a 2013-as Van Den Vos egy XIII. századi középnémetalföldi állateposzt, a Reynart, a Rókát dolgozta fel operaformába öntve). Továbbá a JR a társulat első olyan produkciója, amelyben szokatlanul direkten foglalkoznak a jelenkor konkrét politikai és gazdasági helyzetével.


Az előadás alapját William Gaddis XX. századi amerikai író azonos című regénye alkotja, aki bár az észak-amerikai posztmodern irodalom meghatározó alakjának tekinthető, 1975-ben megjelent JR című műve nem tartozik a legolvasottabbak közé. A regény – s így az előadás – története akár egy mondatban is összefoglalható: egy 11 éves diák, JR Vansandt a hetvenes évek közepén fenekestül felforgatja a New York-i tőzsdét, mivel bármiféle morális fék híján csak a legnagyobb hozamot ígérő spekulációkat választja, még akkor is, ha azok katasztrofális hatást gyakorolnak „a tőzsdére, az amerikai és globális politikai rendszerre, valamint olyan emberekre, akiknek első pillantásra semmi közül az egész történethez” (ahogy az előadás programfüzete írja). Gaddis 20 éven keresztül dolgozott szatirikus művén, amely végső formájában kizárólag párbeszédekből épül fel. 

Thomas Verstraeten, a társulat egyik alapító tagja szavait idézi a programfüzet: „Majdnem minden, ami benne történik, teljes egészében átültethető a mába. Gaddis előre megjósolta az elmúlt 30 év nagyszabású csalásait. Szinte szó szerint megírta Bernard Madoff piramissémáját. Amit pedig Donald Trump jelenleg művel – gyermekeit nevezi ki a cégei élére, indián rezervátumokat szüntet meg, hogy olajvezetékeket fektessen le a területükön – szintén olvasható Gaddis regényében.”

A társulat korábbi előadásaihoz képest újdonságot jelent (és minden bizonnyal szorosan összefügg azzal, hogy az előadás egy regény adaptációjaként készült), hogy jóval több benne a szöveg, mint a korábbi produkciókban (kivételt jelent ezalól talán a Van den Bos, ám abban az elhangzottak nagyobb része énekelt szöveg volt). Ugyanakkor az FC Bergman alkotásainak több jellegzetes eleme is visszaköszön: formai szinten az „élő film”, vagyis a színpadi események videófelvételének livestream vetítése, valamint a két operatőr mindvégig látható jelenléte, tartalmi szinten pedig a színpadi világ teljes mértékű morális szétesése. Szintén ismerős lehet a színpadi látvány monumentalitása, valamint az egyre gyorsuló tempó ellenére tűpontos forgatókönyv.


A JR bemutatójára Antwerpenben került sor, amit egy genti, majd egy amszterdami adaptáció követett – s az alkotók mindhárom esetben nem színházi helyszínen valósították meg az előadást, amit elsősorban nyilván a monumentális díszlet indokolt, ugyanakkor a különleges helyszínek a mű további értelmezési lehetőségeit nyitották meg a közönség előtt. Az amszterdami előadásra a központi élelmiszerpiac hatalmas csarnokában került sor, amelynek közepén egy több emelet magas (az előadás kezdetén még zárt, fehér falakkal borított) négyzet alapú építmény áll, a nézőtér pedig négy oldalról veszi körül a „tornyot”. Hamarosan azonban rájövünk, hogy a fehér falak egyfelől vetítőfelületként szolgálnak, ahol az élőben forgatott filmet látjuk, másfelől pedig egy zegzugos épületet rejtenek maguk mögött, amelynek négy emeletén megférnek egymás mellett a labirintusszerűen egymásból nyíló lakások, irodák, metrókocsi, presszó, iskolai kultúrterem, sőt még egy működő szauna is. 

A társulat 300 el x 50 el x 30 el vagy Van den Vos című előadásaihoz hasonlóan a cselekményt egyszerre követhetjük élőben a „színen”, valamint felvételről az építmény vetítővászonként funkcionáló oldalán – így a színészeknek egyszerre kell a színpad erőteljesebb játékot és a film visszafogottabb eszközöket kívánó követelményeinek megfelelniük. Az élőben zajló, valamint a kivetített cselekményt (attól függően, hogy az építmény melyik oldalán foglalunk helyet) hol egyszerre, szinkronban látjuk, hol csak a filmen követhetjük. 

E cselekmény pedig valójában két szálon halad, amelyek időnként keresztezik egymást. A 11 éves JR egy iskolai kirándulás során találkozik először a tőzsde fogalmával, valamint a Typhon International felsővezetőivel, s e találkozás hatására úgy dönt, hogy ő is megpróbálkozik a tőzsdézéssel. Ehhez egy felnőtt „fedőemberre” is szüksége van, akit Edward Bast zeneszerző és kirúgott énektanár személyében talál meg. A történet másik szála Amy Joubert útját követi végig, aki bár a Typhon International egyik tulajdonosának lánya, mégis megpróbál hátat fordítani ennek a világnak, és tanárként keresi a kenyerét. Amy és alkoholproblémákkal küszködő kollégája, Jack Gibbs egymásba szeret, ezért Jack megpróbál kitörni a hasonszőrű, talajvesztett művész barátai hatása alól. A részeg-drogos delíriumok és a tőzsdecápák üzleti megbeszélései pörgősen váltogatják egymás, szinte egymásba folynak, s a tempó az előadás során egyre fokozódik – az alkotók nem hagyják, hogy akár egy pillanatig is lankadjon a figyelmünk.

Egyfelől a díszlet, a mindent magába záró torony, másfelől az elválaszthatatlanul egymásba fonódó sorsok, s végül a párbeszédek szédületes tempója, amiből lehetetlenség egy pillanatra is kiszabadulni – mind a megjelenített világ önmagába zártságát sugallja. Ugyanakkor a történetben zajló folyamatok, a tőzsdei spekulációk hatása nem korlátozódik egy zárt közegre, hanem alapjaiban rázhatja meg a „külvilágot” is. JR csak a tőzsde szabályait és folyamatait tartja szem előtt, e zárt rendszer külvilágra gyakorolt hatását (indián törzsek kiirtása stb.) viszont meg sem látja, vagy ha mégis, akkor nem foglalkozik azokkal.


Meg kell említeni még egy „komponenst”, ami abszurd módon felerősíti az önmagába zárt világ érzetét. A konkrét karaktereket alakító szereplők mellett folyamatosan felbukkan egy színész (Joé Agemans), aki gyakorlatilag az összes kisebb szerepet – pincér, metrókalauz, rendőr, kórházi ápoló, csomagkézbesítő, sofőr – egymaga játssza, ráadásul ezek „archetipikusan” a láthatatlan, ám mindent látó, a cselekményeket „jelentéktelenségük” ellenére gyakran befolyásoló karakterek.  Agemans időnként hihetetlen gyorsasággal változik át egyik szerepből a másikba, ám jellegzetes bajszos figurájának állandó felbukkanása egyre inkább erősíti bennünk annak érzetét, hogy nem létezik kiút a színpadon megjelenített világból. 

Végül e zártságérzetet maga a filmforma is erősíti, hiszen a történéseket a kameraképbe zárja, még akkor is, ha – attól függően, hogy az építmény melyik oldalán játszódik a jelenet – a képkivágásból „kilógó” (vagyis az élőben zajló) eseményeket is látjuk. Előfordul, hogy az épület és a film „zárt” világából időnként egy-egy elem „elszabadul” (mint amikor a torony legfelső szintjén elgurított minigolf-labda a nézők között landol), továbbá pár alkalommal a szereplők is elhagyják az épületet. A második felvonás elején John Cates-t, a Typhon International vezérigazgatóját kórházi ágyon tolják körbe-körbe az építmény körül, miközben az ágya mellett siető jogásszal, Beatonnal kapkodva átbeszélik JR legújabb húzásait (az őrült gyorsaság, amivel az ágy körbehalad a színen, valamint az ágyon ülő és a párbeszédet filmező operatőr hangsúlyos jelenléte a 300 el x 50 el x 30 el záró jelenetének szédületes tempójú filmfelvételét idézi). Az előadás végén pedig JR egy limuzinnal várja az otthonát elhagyni kényszerülő Bast-ot, és utolsó beszélgetésük az autóban zajlik, miközben az a csarnokban köröz. Bár végül a zeneszerzőnek sikerül kitörnie abból a világból, ami korábban magába zárta, valójában saját világát kellett ehhez összezúznia.

Fotók: FC Bergman
Fotók: FC Bergman

Annak ellenére, hogy jelen esetben a társulat sokkal konkrétabb történelmi-politikai-gazdasági jelenség és események (tőzsde és tőzsdespekulációk) színrevitelére vállalkozott, mint a korábbi előadásaikban, ahol sokkal inkább a fikció uralkodott, ebben az esetben is, akárcsak többi alkotásukban, megjelenik egyfajta emberfeletti erő, amely az események végső mozgatórugójának bizonyul (mint a 300 el x 50 el x 30 el-ben az árvíz fenyegetése vagy a Van den Vos-ban a legyőzhetetlen állati ösztön). S akárcsak a korábbi produkciókban, a szereplők rettegnek ettől az emberfeletti erőtől, ám ez esetben az emberfeletti mellett az emberi tetteknek – a „mindenható” tőzsdecápák döntéseinek – hatalmától is félniük kell.

A JR-ban az ember által kontrollálhatatlan erő az entrópia. Apró dolgokkal kezdődik, például nem lehet elzárni egy vízcsapot, ami irritáló módon folyik az előadás teljes ideje alatt, vagy valaki sehol nem talál egy dossziét. Rejtélyes szereplők bukkannak fel rövid időre, hogy utána örökre el is tűnjenek. A szereplők idővel már nem képesek uralni az eseményeket, az épület tereit a senki által meg nem rendelt, mégis folyamatosan kézbesített csomagok kartondobozai árasztják el, amiket a szűk térben filmező operatőrök egyszerűen lerugdosnak az emeletekről, hogy mozogni tudjanak felvétel közben. A rendezetlenség és káosz mind a történet, mind a látvány szintjén fokozatosan eluralkodik.

Szerző: Nánay Fanni
Címkék: FC Bergman