28. THEALTER, 2018
2018.08.14.

Az idei THEALTER meghívott produkciói, bemutatói az egymásra mintaszerűen hasonlító, kiszolgáltatott tömegek ellen kialakított, mind gátlástalanabbul igazságtalan társadalmi szabályokra irányítják a figyelmünket. Különböző színházi formákban kapjuk az ívet: a határok nem országok, nem is nemzetek közt vannak, hanem egymással szembenálló érdekcsoportok közt. Na, jó, a fesztivál ennél azért vidámabb volt. PROICS LILLA ÍRÁSA.

Az idei programot nem az alakította elsősorban, hogy kik honnan jöttek, hanem az – a Kritikus szekció beszélgetéseire is támaszkodva állítom –, hogy milyen a szakmai helyzetük, mi a munkájuk kiindulási pontja és hogyan dolgoznak. Egyik előadás sem attól volt érdekes, hogy fiatalok játsszák, és attól sem, hogy eltérő nyelvi és kulturális többségi közegből erednek, ami persze, meghatározó erővel formálja a színházat, hanem talán attól, hogy az alkotóik valami módon határhelyzetben vannak, amitől kénytelenek jobban érteni a körülöttük levő világot.

Domokos Zsolt A Cenci-házban
Domokos Zsolt A Cenci-házban

A fesztivál középső napjainak emlékezetes előadásai voltak az egymástól merőben eltérő módon politikus Cenci-ház (k2), Felhő a nadrágban (Kosztolányi Dezső Színház), Magyar akác (Kelemen Kristóf és Pálinkás Bence György) és a Vaterland (Forte-Trafó), és az identitásokkal, átváltozásokkal foglalkozó, afféle testpolitikai előadások, a Tágra zárt szemek próbája (Dollár papa gyermekei) és a Szentivánéji álom (Soltis Lajos Színház).

A Cenci-ház nagy gótikus dráma a hatalomgyakorlás és családon belüli erőszak lényegéről, a 400 éves történetet Shelley 27 évesen írta meg – a k2 tagjai hozzávetőlegesen ennyi idősek. A társulat Alföldi Róbertet kérte fel a dráma színrevitelére, a dramaturgi munkában Mikó Csaba, Fábián Péter és Benkó Bence működött közre. Piti Emőke, Domokos Zsolt, Boros Anna lefojtott feszültséggel rakják fel az alapképletet, a sűrű, analitikus erejűre frissített szöveggel. A több, illetve kisebb szerepet játszó Horváth Szabolcsnak, Viktor Balázsnak és Borsányi Dánielnek még éppen megvan a dramaturgiai lehetősége, hogy tudjanak kapcsolódni ehhez az intenzív iszonyathoz – néha kapaszkodniuk kell, de mert kapaszkodnak, sikerül. Hibátlan már az előadás felütése, az úgynevezett diplomáciáról, a politikai háttéralkuról, egyáltalán a közéletet formáló erők természetéről: Domokos Zsolt Cencivel öt perc alatt játszi-világosan megmutatja azt a 200 évvel ezelőtt rögzített tudást (a darab 1819-ben jelent meg), ami elképesztően érvényes ma is. A sztoriban aztán kibomlik Simek Kitty velünk élő típustragédiája, ami valóságosan is csak mellékesen szól egy fiatal nőről, mindenekelőtt a közízlést módszeres erőszakkal formáló intézményrendszerek hatalmi érdek szerinti működéséről beszél.

Felhő a nadrágban
Felhő a nadrágban

Egyébként a fesztivált nézve egyszercsak azt vettem észre, egy átlagos évadhoz képest a meghívott munkák közt erősebb, gyakoribb motívum lett a nő – mint a társadalmi erőtér szereplője (ami az összképet illeti, remek: markáns kritikai olvasatokkal találkoztam).

Felhő a nadrágban címen tíz, forradalmian rendszerkritikus pontból álló, Majakovszkijnak tulajdonított kiáltványt bont ki előadássá Kokan Mladenović a szabadkai Kosztolányi társulatával. A kisszerűen angazsált életünkön ugrál páros lábbal a csapat, gyönyörű, ahogy a pelenkához való jogon ágálnak helyettünk, mi meg csak ülünk abban, amiben adatott ülnünk, nézzük boldogan a színdinamika csodáját a jelmezeket csodálva, a művészi kifejezés hétköznapi kínjaival viccelnek nekünk, és tolják az arcunkba, hogy miben is veszünk részt csúfos dermedtségünkben, a körülöttünk mozgó világot ignorálva. Béres Mártát alighanem csak önkényesen emelhetem ki kollégái közül, mert az előadást hatan tolják előre gőzerővel, de leginkább rá kellett figyelni, ahogy a személyességgel komolyan játszadozik. Judit, viszem a rózsaszínű szemüveget, mert szükséged lesz rá ezután is.

Magyar akác című munka színházi ihletettségű képzőművészeti alkotás – ha meg akarnám mondani, az előadás kereteivel és kereteiben játszódás műfaját, élményszínháznak nevezném, mert csiklandósan mulattat a valóság kiválasztott fókuszú, mindenekelőtt intellektuális vizsgálatával: úgy röhöghetünk magunkon, mintha másokon röhögnénk. Rendkívül izgalmas eszközökkel járja körbe választott tárgyát az előadás: dokumentumokkal, színésznőkkel, újságírói módszerekkel, aktivista akcióval. Elsőre lehet, rosszul hangzik az, hogy a színésznők eszközök – az a színházi hagyomány ugyanis, amelyik tényleg tárgyiasított eszköznek használja őket, véletlenül se mondja ki így – én most a szó értelmét igyekszem használni: eszközök ebben a vizsgálatban, mert személyesen elindulnak annak a keresésére, hogy milyen nyelven tudnak hozzánk szólni ebben a témában, és markánsan kétféle módon fejezik azt ki, jelenítik meg, amit találtak. A színésznők a színészi munkájuk által válnak eszközzé: ezt a fajta szakmaiságot egyelőre ritkán látjuk magyar alkotóktól. Az akció ugyancsak fontos forrpontja a valóságábrázoló vizsgálatnak: a csapat emléktáblát helyez el egy elültetett fácska mellé a következő szöveggel: Bárki a magyarság része lehet, aki gyökeret ver a magyar földbe. 

Vaterland
Vaterland

A Vaterland nagyszabású vállalkozás, Rácz Attila Thomas Bernhard írásaiból állított össze egy jókora színpadi szöveget, amellyel Horváth Csaba és társulata óriási munkát végzett. Ugyancsak egy családi tragédia által bomlik ki a (történetesen náci) múlt és (bernhardi állandó) jelen – mintha egy perpetuum mobile állna előttünk, rendkívül plasztikusan: ennek a világnak alkotóelemei a szerelt vasak közé nyugtalanító idomokra vágott üvegek és a menthetetlenül mindent befedő marhalapockák. Itt szólalnak meg kíméletlen érzékletességgel a legrémesebb osztrák múlt és jelen hangjai – ismerjük ezt jól, hiszen a sógorok kultúrája a miénk is, Bernhard a mi terapeutánk is.

Bár a Schnitzler Traumnovelle című írásából készült előadását, a Tágra zárt szemek próbáját három éve mutatta be az Ördög Tamás vezette csapat, nem volt fáradt, inkább érett, kidolgozott. Tulajdonképpen így néz ki, ha jó formájában van egy lélektani kisrealista munka – arra a bő órára nézőként óhatatlanul még a levegővétel ritmusát is átveszi az ember, úgy rá lehet függni a színészekre. Sőt, ahogy, de sokszor azt érzem még egy korrekt, jó előadás után is, hogy hosszabb a valós idejénél, ez a munka annyira sűrítettnek tetszik, hogy azonnal újranézném, mert szeretném még jobban látni, mit csinál Urbanovits Krisztina és Ördög Tamás, amíg Láng Annamarária és Rába Roland fürdik a freudi pszichoszínházban.

Szentivánéji álom. Fotó: thealterphoto2018
Szentivánéji álom. Fotó: thealterphoto2018

A Soltis Lajos Színház Szentivánéji álom előadása nagyszabású revü. A tizenhárom színész olyan elképesztő tempójú és intenzitású játékot pörget, amellyel alighanem mindenkinek behoz saját élményeket, nekem például a futás előidézte transzállapotot, amikor már azt se tudom, hol vagyok, és mi a csudát is csinálok. A celldömölki társulatnak (akiket eddig én, szégyen, gyalázat, nem ismertem), ahogy láttam, ez az anyag afféle közösségi színházi parafrázisa is lett, ahogy a mesteremberek világot teremtenek, ahogy tündéri átváltozásokat élnek meg, ahogy a történetek személyes azonosságai érzéssé, érzetté válnak, ahogy vagányan megteremtik a térhasználattal a szentiván éjszakájának erdejét. Nem mellékesen zenekarként is beugranak a basszusba. Nagy Péter István rendező adekvát munkájában nyilván benne van az az izgalmas helyzet, hogy ő is a társulat tagjaként vált színházcsinálóvá, és most főiskolásként más szemmel, kissé távolabbról is rá tudott nézni a csapatra.

A THEALTER 9 napja nekem, nem idevalósinak szigetélmény, a régi zsinakerttel, a szegedi nem szakmabéli, de színházbolond nézőkkel, akik közül többet már személyesen is lett szerencsém megismerni – egész más így ajtónyitásra várni –, az ellenállhatatlanul kedves, maroknyi csapattal, akik lám, összeraktak idén megint egy olyan programot, ami az általam (nem kérdés, erősen korlátosan) ismert pillanatnyi magyar színháznak másmilyen, jól nézhető arcát mutatta.

Szerző: Proics Lilla