Meg – Az őscápa
2018.08.09.

Jason Statham trash akart lenni, de nem trash lett. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Minden színész életében eljön a pillanat, amikor lazítani akar egy kicsit, és fullba nyomni a kretént. Sutba dobni az imázst, az elvárásokat, és marháskodni egyet, például egy őscápával, ami még a dinoszauruszokkal együtt halt ki, de most visszatér az óceán mélyéről, hogy felfaljon pár kínai turistát, meg néhány amerikai milliárdost. Nincs ezzel semmi gond, ennek is megvan a maga esztétikája, humora, és rajongótábora, akik ezekben a trashfilmekben kifejezetten azt élvezik, hogy el vannak rontva, a színészi játék parodisztikus, a CGI meg gagyi, mert a büszkén vállalt rossz ízlés megingatja az elfogadott normákat, és megkérdőjelezi, amit Hollywood a világról állít.

A problémák ott kezdődnek, ha ezt a fajta óriáscápás trancsírozást, amit a Sharknado tett az elmúlt években igazán népszerűvé, ahol tornádóba került, levegőben röpködő cápák zabálják fel Amerikát, épp Hollywood akarja a trashfilmesek után csinálni. A nagyköltségvetésű trash paradoxon, hiszen a rontottság, a bénázás részben épp a pénztelenségből fakad, meg abból a fajta punk attitűdből, ami nem kér a konzervatív profizmusból, ami az amerikai filmipar fősodrát mindig is jellemezte.

Épp ez a skizofrénia érződik a Megen, amiben ott van egy darálós cápahorror és annak infantilis paródiája is, csak egyik sem tud igazán érvényesülni. Mintha írtak volna két forgatókönyvet, és leforgattak volna mindkettőből véletlenszerűen néhány jelenetet, amit egy kottarészeg vágó ollózott össze, aki jót nevet azon, ha az egyik pillanatban még bociszemekkel gyászolnak egy cápatöltelékké lett tudóskollégát, a következőben pedig már a haját cikizik a másiknak, amiért a tengerből kimászva is tökéletesen be van lőve a szétzselézett sérója. A magyar filmgyártás szürreális trash-gyöngyszeme, a még mindig nem érdemeinek megfelelően kezelt Pappa pia a Meghez képest konzisztens remekmű, mert ott legalább nem kellett végignézünk, ahogy felnőtt tudósok mindig hangosan felkuncognak, ha meghallják azt a szót, hogy „behatolás”, és azt se kérte tőlünk Csupó Gábor, hogy két perccel később már azon sírjunk, hogy valamelyik kisebbségi karikatúrafigurát bezabálta egy megalodon.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Könnyen előfordulhat az is, hogy erre a filmre nem pont a Disney házirendezőjét kellett volna szerződtetni, aki eddig olyan filmekkel szórakoztatta a nagycsaládos amerikaiakat, mint a Kicsi kocsival Hollywoodban, vagy a Három kicsi nindzsa. Hanem, mondjuk, a groteszk belezős horrorszatírák egyértelmű jelöltjét, Tarantino náciverő medvezsidóját, Eli Rothot, akire első körben valóban rábízták a filmet. Roth persze, a kínzáspornók és kannibálhorrorok büszke direktora egy piros karikás rémfilmet forgatott volna a Warner 150 millió dollárjából, a stúdió viszont természetesen nem hagyta, hogy ne tizenéves kamaszokra szabják a humort meg a korhatárt, így Rothot az emberi belsőségekkel együtt kicsapták a filmből – még úgy is, hogy manapság kifejezetten divatosnak számítanak az R-kategóriás, felnőtteknek szóló, de azért kamaszhumorral röhögtető marhaságok, amilyen például a Deadpool is volt.

A Meg tehát simán lehetett volna szórakoztató, bűnös élvezet, amiben Jason Statham visszatér korábbi foglalkozásához, és búvárkodhat egy sort, plusz megvetheti a lábát a Hollywood számára egyre fontosabb kínai piacon, de ehelyett csak egy bűnrossz fárasztás lett belőle, amit kiherélt a hollywoodi producerek megfelelési kényszere. Azoké a producereké, akik még mindig azt a fiatal, 25 év alatti célközönséget üldözik, ami a felmérések szerint egyre kevésbé jár moziba, mert otthon nézi a Trónok harcát, és komplex narratívát, sokkoló fordulatokat, és egészséges iróniát vár egy filmtől – nem pedig olyan infantilis humorizálást, amivel a Megnek még a gyönyörűen önreflexív poénjait is elrontották.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

De az is lehet, hogy eleve halálra volt ítélve a kísérlet, mert a blockbusterek fokozási kényszere alapból nevetségessé teszi a történetet. Spielbergnek még elég volt egy nagyobb méretű fehércápa, hogy a frászt hozza Amerikára, Jon Turteltaub viszont akkora ragadozót szabadít ránk, ami egy emberrel, legyen az még oly kigyúrt példány is, mint Jason Statham, maximum a foga közül piszkálja ki a reggelire elfogyasztott bálnahúst. Ezzel pedig nem csak az a baj, hogy logikai bukfenceket hány a sztori (a megalodont eleinte a hajók zavarják, a számára plankton méretű embereket észre sem veszi, később viszont már direkt rájuk vadászik), hanem hogy elemberteleníti a filmet. Embertelenné válik a lépték, mert ez az őscápa komplett mentőhajókat nyel le, és olyan hatalmas, hogy félni se lehet tőle. Spielberg egy órán keresztül bújtatta a cápáját, hogy annál sokkolóbb legyen, amikor teljes fogazatával az arcunkba vigyorog, Turteltaub viszont minden oldalról lefotózza a magáét, ha már súlyos dollármilliókat költött rá. Látjuk alulról, ahogy elsuhan, felülről, ahogy cirkál, és szemből, ahogy bekebelezi a kínai statisztákat. Ezt a cápa olyan grandiózus, hogy már csodálni kell, nem rettegni tőle – így pedig a horrornak is lőttek. Maradna a paródia, a kikacsintás, de ahhoz meg humorérzék kéne, amiből itt súlyos deficit mutatkozik.

Azt azért kár lenne eltagadni, hogy van egy-két pillanata a Megnek, amikor felsejlik az a bizarr horrorparódia, ami lehetett volna, például amikor másfél óra után rájön Turteltaub, hogy a Háborgó mélység helyett jobb lenne A cápát nyúlni, és a filmje végére rendez egy mini Spielberg-homázst, amiben teledobálja a kínai tengerpartot vicces vörös heringekkel, vagyis olyan jelekkel, amikkel félrevezetik a nézőt, hogy mikor érkezik a rémisztés (Spielbergnél a kisvárosiakat megviccelő, cápauszonyos kisfiúk, itt a napozó csajokon ámuldozó nagyfiúk szállítják a poént). És amikor kipukkad az a békésen bícselő kínai, meg az a felfújható gömb, amiben a vízen tepert, és 3D-ben a szemünkbe spriccel, szépen elgyászolhatjuk azt a pimasz kis horrort, amit egy tehetséges trasher faraghatott volna ebből az unalmasan félresikerült Statham-moziból. Amiben sajnos a rossz filmek megmentője, a magyar fordító sem remekelt, mert szégyenszemre elfelejtette agyzsibbasztó vizes-halas szóviccekkel telepakolni a szinkront. Hol marad Speier Dávid, amikor a legnagyobb szükség lenne rá?

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2018