Ördögkatlan Fesztivál 2018
2018.08.07.

Ha nevet kellene adni ennek, azt mondanám, ez a sorban állás fesztiválja – mondta fiatal, gyakorlott fesztiváljáró alkalmi ismerősöm, aki egy másik rendezvényről érkezett a baranyai kistérségbe „katlanozni”. OROSZLÁN ANIKÓ BESZÁMOLÓJA.

Az Ördögkatlan Fesztiválról tizenegyedik alkalommal már nehéz olyasmit mondani, ami ne hangzott volna el korábban. A műsorfüzet köszöntője is önironikusan belátja, hogy elkoptak a szavak, de reméli, hogy az olvasó mégis csak bólogat, mert jó fej, és még akkor is szereti a fesztivált, ha a könyökén jön ki a megszokás. A tavalyi (sokadik) beszámolómban már írtam arról, hogy az vehető észre, a fesztivál programjában az állandóság fontos tényező. Hagyományos, de mégis újító – szokták mondani az ilyesmire. Az idei rendezvény dísz- és egyéb vendégei ennek megfelelően zömében ismerősek: a k2 színház, Dinyés Dániel és Kolonits Klára (az idén Haydn Teremtés című oratóriumával), Both Miklós ukrán udvara, Beck Zoli és a 30Y, a Forte Társulat, de idén itt van Snétberger Ferenc, a Magvető Kiadó, a Sztalker Csoport, és még sokan mások, akikre sajnos idén sem tudunk sort keríteni ebben a rövid beszámolóban.
 
Bérczes László és Kiss Mónika
Bérczes László és Kiss Mónika
A négy dél-baranyai faluban és három kivettovábbi helyszínen (Vylyan, Mokos pince, Szoborpark) zajló rendezvény kétségtelenül színesíti az országos fesztiválpalettát, és mostanság, hogy errefelé is lehetségessé vált politikai döntésekkel színházi előadásokat ellehetetleníteni, a környékbelieknek talán valamennyire a művészi függetlenség és a szabad választás lehetőségének jelképe is egy ilyen rendezvény. (Vö. a pécsi Kodály Központból kitiltott Igenis, miniszterelnök úr! miatt a Zsolnay Színházba több előadást nem szervező Kiss Móni – a nem mainstream színházat kedvelők nagy örömére – a fesztiváldarabokat az ősz és tél folyamán rendszerint meghívta a városba is.) Kétségtelen, hogy az Ördögkatlan művészi profilját általában olyan produkciók képezték, amik nem feltétlenül a közízlést vagy a profitot szolgálták ki. Ennek megfelelően az alkotók, művészek eleinte főleg az ún. alternatív szcénából kerültek ki, majd később a választékban helyet kapott a klasszikus zene, a kőszínház, a populáris műfajok is. Az utóbbi években az Ördögkatlan a vendégei között tudhatta a Katona József Színházat, az Örkény Színházat, a Nemzeti Színházat és a Vígszínházat, valamint számos alternatív vonalon mozgó zenekart is, profikat, kezdőket egyaránt. Kérdés azonban, hogy ezek mindegyike még most is garantálja-e azt a fajta kulturális minőséget, ami az elején meghatározta a rendezvény arculatát.
 
A keddi rövidke megnyitó a szokásos (és a fesztivál jolly jokereként még számos koncertet adó) Wombóval indult, majd Bérczes László mondott néhány köszönő szót a támogatóknak, a segítőknek és a közreműködőknek.  A díszvendégek közül képviseltette magát a k2 színház, Horváth Szabolcs elénekeltette a közönséggel a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű dalt, mivel a Kisharsányban tartózkodó Action Hero nevű brit formáció az Oh Europa elnevezésű projektje most éppen Magyarországon gyűjti be a szerelmes dalokat. (Miután mindenkit arra bíztattak, hogy a fesztivál ideje alatt bátran üljön a mikrofonjuk elé, néhány nonkonform fesztiválozóban máris megfogalmazódott a gondolat, mennyivel reprezentatívabb lenne az A. E. Bizottság Szerelem vagy az Egy lány kéne nekem című számát szalagra énekelni. A terv sajnos meghiúsult.) A megnyitón szerepelt továbbá Szabó Attila a Csík Zenekarból, a Jelenben zenekar, valamint a színművészetis hallgatókból megalakult Pink Mojos and the Fuckfaces is. A kissé improvizatívnak és esetlegesnek ható nyitóműsor zárásaként Törőcsik Marit ugyan nem hívtuk fel telefonon, ám felvételről felolvasásra került egy részlet a Sztalker Csoport Míg fekszem kiterítve című előadásából. Igyekeztem nem szimbolikus jelentőséget tulajdonítani annak, hogy majdnem elmaradt a „nem vagyunk normálisak” közös kikiáltása; ám mintha ennek a gyakran hivatkozott mottónak mára már elveszett volna az értelme, hiszen lehet, hogy most már egy kicsit sem számít hippiségnek az, ha valaki 35 fokban is színházba vagy koncertre szeretne menni.
 
Sztalker Csoport
Sztalker Csoport
A nyitó estén aztán nem a Csík Zenekar Szabó Attilájának 50. születésnapi koncertjét, de nem is a Boban Marković Orkestárt választjuk, hanem elmegyünk a Pink Mojos koncertjére Kisharsányba, ahol a Kovács Udvarházban ismét működik a Caminus és a Börtönrádió. A zenekar nagyon lelkesen és hangosan ismert mai slágerek feldolgozásait játszotta, a hallgatóság zöme ismerősök és haverok, kicsit olyan, mintha az ember egy bennfentes házibuliba csöppent volna, ahol outsider érdeklődőkre egyáltalán nem számítottak. Bár kivételeket természetesen tudnék említeni, de körülbelül a harmadik szám után megfogalmazódik bennem egy gondolat a színészet és a rockzene konstellációjának hogyanjáról, minkénjéről, de főleg miértjéről.  
 
Szerdán a Vylyan teraszon az aktualizált Faluturisták után (Köles Feriék azért még mindig viccesek) erős beszélgetésekkel nyit a Magvető Kiadó, a vendégek között van Darvasi László, Szilasi László és Nádasdy Ádám (a további napokon érkezett még a Pannon Tükör, valamint Szarvas József, Fahidi Éva, Zoltán Gábor). A Nádasdyval való beszélgetés üdítően igényes, ezesetben nem annyira a mostanában gyakran szemlézett műfordításokról van szó, hanem a versírásról, a költői énről. Turi Tímea engedi a szerzőt beszélni, versek is elhangzanak, megejtő az a szerénység és kedvesség, ami az irodalomhoz, a lírához, az emlékekhez, az élethez való hozzáállás természetes sajátossága Nádasdynál.
 
Este a zuhogó esőben a Csík Zenekar lép fel Presser Gáborral Villánykövesden, majd a Like a Rolling Stone című beatdalokat ígérő produkció Kisharsányban. A Chris Mattheisen és Suga János üzletemberek által vezetett Bonus Track Band az elmúlt ötven év világslágereit játssza olyan színészekkel/énekesekkel kiegészülve, mint Gryllus Dorka, Thuróczy Szabolcs, Simon Kornél és Tompos Kátya, valamint Zsédenyi Adrienn és Jordán Adél. Kíváncsi lennék, a zenekarvezetők személyes ízlésén túl mi motiválta a dalválasztékot, mindenesetre a nagy hangterjedelmet és hangerőt igénylő dalokat Zséda kapta, aki viszont (minden érdeme ellenére) sosem lesz rockénekesnő. Simon Kornél és Jordán Adél tisztességesen hozták a performanszt és a hangulatot, mindemellett a koncert inkább volt kisvárosi amerikai házibuli, mint fesztiválkoncert.
 
Színházi előadásra csak a fesztivál félidejében sikerült bejutni, és itt muszáj egy kis kitérőt tennem, és eléggé leegyszerűsítő módon (és persze a teljesség igénye nélkül) tipizálnom a katlanozókat. Van ugyanis a koncertre járó katlanozó, aki nem siet, hiszen ott mindig van hely, el is lehet késni. Aztán van a színházrajongó fesztiválozó, aki az évek során óriási rutint szerzett, mindig van nála pokróc, könyv, sátor, víz, napernyő és háromnapi hideg élelem. Sorszáma viszont nincs. Tudom, a sorszámok kérdése lerágott csont, mégis az idén (amikor a szintidő két és fél óra volt, majd utána becsukták az ember orra előtt a kaput) megfordult a fejemben, hol húzódik a lélektani határ a romantikusnak tételezett napszúrás lehetősége és az önmagunk iránti nettó felelőtlenség között. Érthető, hogy vannak kis teret igénylő előadások, ahogy az is, hogy a tömeges érdeklődést valahogy muszáj kezelni, ám itt kell visszacsatolnom arra a fenti felvetésre, hogy az ilyesfajta fesztiváloknak milyen fontos feladata lehet az, hogy vidéken is láthasson az ember jó és változatos színházat úgy, hogy ez ne egy mobilapplikáció függvénye legyen. 
 
A választék egyébként bőséges: itt a Tatabányai Jászai Mari Színház, a kassaiak, az RS9 Színház, a Titkos Társulat, a Katona József Színház, a TranzDanz, a Vígszínház és az Orlai Produkció is. A Nézőművészeti Kft. csütörtöki Kivettem a fejemből egy gömböt című előadását az eső miatt szerencsére nagyobb, fedett színpadra helyzeték, ezért végre láthattunk egy zeneileg igazán igényes produkciót. Rusznyák Gábor Danyiil Harmsz írásaira épített rendezése vicces, és bár klisékre is épít, de egy cseppet sem unalmas. Az előadás igazán fesztiválra való, van benne erő és energia, az abszurd humor pedig úgy kell a túléléshez manapság, mint egy falat kenyér. A zenekar (Darvas Kristóf, Csizmás András, Mezőfi István) profi, Roszik Hella és Katona László pedig brillíroznak, úgy tűnik, az összjáték mostanra teljesen beérett.  
 
Kisharsányban pénteken megnézzük a kaposvári Helló, náci! című darabot (rendezte Fándly Csaba). Bár az előadást eredetileg feldolgozó beszélgetés követi, önállóan is megállja a helyét. A színészek (Mohácsi Norbert, Benedek Dániel, Kalmár Tamás) közötti összhang rendben van, bár a szerepcsere kissé nehézkesen működik. Mohácsi Norbert remekül funkciónál náciként, és amkor néhány jelenetre átveszi a Benedektől a migráns szerepét, mintha egy pillanatra összezavarodnának; ugyanakkor nagyon érdekes, hogy a különböző típusú emberekből mit hoz ki, ha belekerülnek egy konkrét, kényszerítő helyzetbe.
 
Az egész fesztivál legjobban várt, és talán legnagyobb érdeklődésre számot tartó színházi eseménye (ld. két és fél óra szintidő) a Sztalker Csoport első önálló előadása, az ifj. Vidnyánszky Attila rendezte Míg fekszem kiterítve. A produkció alapvetően William Faulkner regényére épül, de Vecsei H. Miklós szövegkönyve Pilinszky-textusokat is idéz. A leírása szerint a cél egy ifjú közösség összekovácsolódásának bemutatása; az élet nagy titkainak felfedése, a rácsodálkozás öröme, az ember vizsgálata, a szakralitás megőrzése a felgyorsult világban. Ez a nagyreményű szándék azonban nehezen áll össze a címadó regény témájával, ami főként az emberi sorstragédiák és a halál. Ez annyira nem is lenne probléma, ha erősebb kapcsolatok teremtődnének meg az egyes epizódok és előadáselemek között, valamint ha a társulat kicsit önreflexívebb módon viszonyulna a játékhoz. Hála Szabó Sebestyén Lászlónak, két ponton tetten érhető ugyan némi önironikus utalás (szövegben és játékban is) arra, vajon mennyire vehető komolyan tapasztalatlan fiatalemberek létről, életről, halálról való tudása, de ez sajnos elenyésző. Nem a humort hiányolom az előadásból, inkább a mértékletességet.
 
Ifj. Vidnyánszky 90 perces rendezése meglehetősen eklektikus: szép, hosszú, profi módon recitált színészi monológok váltakoznak akrobatikus jelenetekkel és Nina Simone-remixekre koreografált néptáncos betétekkel. (A leghosszabb, kiszámoltam, a Sinnerman és Benjamin Clementine Adios című számának összesen kb. 14 perces eufórikus őrülete.) Egy ponton a közönséget is bevonják: az előadás elején kezükbe nyomott alkatrészekkel és tartozékokkal a játszókkal közösen építik újjá a házat, majd mindannyian boldogan szaladgálnak körbe-körbe.
 
Jelenet a k2 Színház előadásából
Jelenet a k2 Színház előadásából
A Szoborpark amfiteátrumának közepén egy méretes faház alapjait látjuk (látvány: Vecsei Kinga Réta; díszlet: Virág Vivien), ami többször lebontódik, majd újraépül. A tér, azaz a fakeretes ház közepén egy háttal fekvő idős alak, ő az anya, aki Törőcsik Mari hangján végignarrálja az előadást. Az alkotók több helyen utaltak arra, mekkora megtiszteltetés számukra, hogy a kórházban fekvő Törőcsik Mari hangját adta az előadáshoz. A zárlatban a díszletben fekvő (férfi?)jelmezt a fiatal színészek keltik életre, és ahogy bábként irányítják, felvételről Pilinszky János Apokrif című versét hallhatjuk. A felvétel vágatlan; Törőcsik rekedt hangja, lassú felolvasása zavarba ejtő, többször megáll, vizet kér, meghatódik, érzékelhetően gyenge. Értem, hogy a záró, és az ezáltal nyilvánvalóan hangsúlyos jelenet a tiszteletadásról szólna, mégis már-már elszégyelltem magam, és etikai aggályaim kezdenek támadni, mert én nem a nemzet színésznőjét hallom szavalni, hanem egy kiszolgáltatott helyzetben lévő, kórházi ágyán gyengélkedő beteg, idős művészt.
 
A fesztivál utolsó napján meglátogatjuk a k2 udvart. Mint már korábbról tudjuk, a társulat a helyi emberek emlékeit, történeteit dolgozta fel keserédes, tragikomikus előadások formájában. A falvak elfogytak, ezért az új előadás, a Baranyai gyöngyösbokréta ismét Nagyharsányhoz kapcsolódik: újra előkerülnek a történelmi traumák, a szerelmi csalódások és a népi bölcsességek. Az 1950-es években játszódó történet középpontjában egy családi tragédia húzódik, a tragikomikus panelek és a népi humor ismét jól működik, bár (igaz, az előadást az utolsó fesztiválnapon láttuk) az alkotók – Domokos Zsolt kivételével – kicsit mintha belefáradtak volna a műfajba, a stílusba és az alkalmi színházcsinálásba is. Mindez persze cseppet sem von le a k2 érdemeiből, A nagyharsányi menyasszony című népszínműkötet, hála a fesztiválnak, immár megvásárolható, és az is örvendetes, hogy elhozták a fesztiválra a Hűség és az Antigoné című produkciókat is.
 
A fesztiválzáró napon felfedezzük magunknak a halál;orgazmus  zenekart az Árokpart színpadon (igen, így, szóköz nélkül és pontosvesszővel, a pontosvessző pedig, mint tudjuk, Esterházy Péter szerint a „gondolkodás strukturáltságának finom jele”). Ők persze nyilván lényegesen kisebb közönséget szórakoztatnak el, mint a focipályán fellépő Quimby, de dacára a kései órának, Pintér Gergő szövegeitől a napon szikkadt elme végre megint gondolkodni kényszerül, és ez hihetetlenül jól esik, mert végre itt az újdonság, a karizma, az energia, és az a „más”, amit öt napja kerestünk.