László Miklós: Illatszertár – Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, Városmajori Színházi Szemle
2018.07.24.

Mohácsi János lényegében mindent rábízott színészeire, s jól tette. Érett, minuciózusan kidolgozott színészi játék élteti a jó tempójú, pörgős előadást. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

Hammerschmidt úr jó gazdája üzletének, a Váci utcai tipp-topp patikának, ahol élveteg boltoskisasszonyok és szúrós tekintetű, szeleburdi drogista urak szolgálják ki a karácsonykor is betévedő kedves vevőket.

Hammerschmidt úr jó férje kis feleségének. Beérkezett, érett férfiú; csak hát az asszonyka állítólag csalja. Kivel mással, mint Hammerschmidt úr egyik beosztottjával, Kádár úrral. A pletyka hamar a főnök úr fülébe jut, kitör a balhé, mikor máskor, mint karácsony előestéjén.


László Miklós 1937-ben született komédiája szép színpadi és filmes karriert futott be idehaza és szerte a világban. Miután a szerző 1938-ban Amerikába emigrált, számtalanszor feldolgozták a darabját, három amerikai film is készült belőle, a legutolsóban Tom Hanks és Meg Ryan játszották a főszerepeket. László Miklósnak alighanem szerencséje volt, hogy egész estés darabbá komponálta a békebeli szerelmeket, megcsalásokat, ugratásokat is precízen adagoló romantikus történetét, különben nem ért volna el ilyen sikert. Mert hát a szerző, hasonlóképpen kortársaihoz, Szomoryhoz, Heltaihoz, Nótihoz, egyfelvonásosok, kisbohózatok garmadáját vetette papírra, amelyeket aztán szakmányban játszottak a kor kisebb-nagyobb színpadjain. Például a híres Terézkörúti Színpadon.

László Miklós komédiájának, ha lehet így fogalmazni, kétféle szexepilje is van, részint a sokszoros félreértéseken, félrehallásokon alapuló szerelmi körjáték, részint a verbális poénok végtelen hálózata. És e ponton érintkezik talán leginkább az Illatszertár dramaturgiája Mohácsiék színházcsináló műhelyével: úgy pörgetik a jobbnál jobb poénokat, a sikamlós szóvicceket, hogy ember legyen a talpán, aki szétszálazza, hogy meddig László Miklós és honnan Mohácsi. „Maradjunk emberek akkor is, ha nők vagyunk”, ejti el valamelyik boltoskisasszony a színpadi kalamajkák közepette. De az urak sem tétlenkednek, szórják a dupla fenekű beszólásokat és kiszólásokat. A legszebb az egészben az, hogy a Mohácsi-féle sprődebb nyelvi univerzum harmonikusan simul hozzá a harmincas évekbeli komédiaszerző kicsit túlcukrozott, kicsit édeskés nyelvi világához. „A Horthy magával egykorú, mégis ő ül a fehér lovon”, rikkantja egyik drogista úr, s egyszerre idéződik meg a harmincas évek miliője, és annak ironikus jelenkori visszfénye a játékban.


A produkció ugyanakkor precízen kidolgozott epizódok sorából épül, mozgalmas tömegjelenetekkel és intim duettekkel. Mohácsi János lényegében mindent rábízott színészeire, s jól tette. Érett, minuciózusan kidolgozott színészi játék élteti a jó tempójú, pörgős előadást. Horváth László Attila Hammerschmidt úr szerepében megfontolt családfőt, joviális főnököt játszik, familiáris gesztusai mögött gondosság, empátia, szigor, férfiúi rezignáció s egy öregedő férj sokféle bánata fénylik föl időről időre. Ahogy átvonul a színen, feltartott fejjel, ezüst hajkoronával, ahogy rendre fiamnak szólítja csélcsap asszonykáját a telefonban, abban benne van a régi vágású elegancia, a hajdani polgári színjátszás varázsa. S valamivel még több is, mert Horváth belülről és kívülről is megmutatja és megfogalmazza a figura ambivalenciáját, érzelmi telítettségét, ha kell, kétségbeesettségét is. Van a játékban egy elrajzolt, már-már abszurd bohózatba hajló jelenet, amikor a józan Hammerschmidt úr kikelve magából nekiront potenciális vetélytársának, a piperkőc világfi Kádárnak. Az általános dulakodás végül tragikomikus végkifejletet kap, miközben a jelenetben szinte mindenki kivetkőzik magából.

Az előadásban pompás epizódalakításokban mutatják be a kisközösség archetípusait. Az akkurátus Sipos úr (István István) jelentőségteljesen veti oda a neki szegezett kérdésre: boldog vagyok. Aztán köp egyet, de csak úgy szőrmentén. Szabó Márta Rátz kisasszonyként csillog-villog, szélvészsebesen térül-fordul, s ő sem szűkölködik az érzelmi és indulati kitörésekben. „Te, te vazelinhuszár”, veti oda sikamlósan Kádár úrnak. „Isten hozta, kisasszony”, üdvözlik máskor a betérőt. „Magam is igyekeztem”, jön a gyors válasz.

Fotók: szabadter.hu
Fotók: szabadter.hu

De hát karácsony van, s ki-ki megkapja az őt megillető jutalmat, vagy éppen a virgácsot. „Ezt azért tetszik kapni, amit csinálni tetszik fogni”, hangzik az általános hangzavarban, s mi pedig már megint ott siklunk korok, életérzések, múltbeli és jelenkori szenvedélyek pengeélén. S akkor még egy szót sem szóltunk az egymást kerülgető, egymást szüntelenül félreértő szerelmesekről. Balázs kisasszony (Széles Zita) és Asztalos úr (Horváth Sebestyén Sándor) lelkesen olvassák az inkognitóban küldözgetett levélüzeneteket, szerelmi vallomásokat, amelyekről csak a sokszoros bonyodalmak után derül ki, hogy kinek is szólnak.

Mohácsi János rendezésében nemcsak az érzelmek, a viszonyok, a szerelmek mutatkoznak meg békebeli módon, hanem az egész miliő, a gondosan felépített tárgyi környezet, a kazettás ablakokkal osztott tér, melynek ajtaján kilátni a városi hóesésre. (Díszlet: Khell Zsolt.) De ugyanilyen eleganciával készültek a szereplők pompás ruhái, a drogista urak fehér köpenye, a kisasszonyok, a látogatók kalapkái, retiküljei. (Jelmez: Remete Kriszta.)

Sok hajcihő után végül elsimulnak a kedélyek a játékban, kiegyenlítődnek az erőviszonyok, mindenki elnyeri méltó párját vagy méltó büntetését. Az előadáson kétségkívül sokat lehet nevetni, még akkor is, ha a Mohácsi-féle poéngyár ezúttal nincs csúcsra járatva. S a tétova szerelmek, a felhabzó indulatok mögött rendre ott munkál az örök kétely, amellyel megkérdőjelezik a túltengő érzelmeket. A poénzuhatag, az érzelmek libikókája persze így is könnyedén célba ér.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.