Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A LÉGYPISZOK KVANTUMFIZIKÁJA

A Hangya és a Darázs
2018. júl. 21.
A Hangya három éve azzal emelkedett ki a nagy szuperhősfilmek közül, hogy mert kicsi lenni. A folytatás magabiztosan megy tovább ezen az úton: olyannyira magabiztosan, hogy ezt a Hangyát szabad szemmel szinte már észre se lehet venni. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

A Hangya annak idején egy jelentéktelen, de szerethető bejegyzés volt a Marvel örökké táguló moziverzumában. Jelentéktelen, mert semmilyen szempontból nem befolyásolta a filmfolyam irányát, hangvételét, vagy stílusát, és szerethető, mert annak mutatta a szuperhősködést, ami: játszótéri csihipuhinak, amely során az ember visszaképzelheti magát a gyerekszobájába, ahol még kedvére ellegózhatta a pörgőrúgást, amivel Batman megmenti a világot. 

Hangyányira zsugorodó, néha pedig óriásira növő szuperhőse ügyesen játszott a perspektívákkal, és amikor a vasútmodellen kibontakozó fináléban hirtelen kizoomoltak a töpörített, hangyajelmezes fickók gigantikusnak fényképezett csatájából, már a terepvasúton zakatoló játékfigurák burleszkjeként nézhettük az összecsapást. Az ehhez hasonló, például Thomast házlezúzó óriásgőzmozdonnyá növelő poénok pedig olyan finomabb humort csepegtettek a filmbe, aminek köszönhetően a dramaturgia szokásos sutaságait is el lehetett nézni.

Sutaság a folytatásban kevesebb akad, de ennek nehéz most örülni, mert az előző filmet is rendező Peyton Reed biztos kézzel kormányozza az érdektelen középszerbe A Hangya és a Darázst, aminek létjogosultságát amúgy is csak szerény érvekkel lehet alátámasztani. Amit ebből a zsugorítós akcióból ki lehetett, azt bőven kihozták már az első filmben, plusz az olyan össznépi balhékban, amilyen a szuperhősködést politizálással feldúsító Polgárháború volt. Márpedig az ilyen nagyköltségvetésű blockbustereket, tetszik vagy sem, elsősorban a kreatívan kezelt látvány meg az okos akciók éltetik, gyakran úgy is írják a filmeket, hogy egy-egy frappáns akciójelenet szabja meg, merre kanyarodjon a narratíva. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Itt például az a képi truváj, hogy a hangyajelmezt feltaláló kvantumfizikus, Hank Pym és lánya összecsukható bőrönddé tudja zsugorítani a laboratóriumát, amivel az FBI, a fekete fegyverkereskedők, meg egy molekulárisan instabil, magát kvázi folyamatosan teleportáló nőszemély elől menekülnek, miközben igyekeznek kimenekíteni Pym eltűnt feleségét az ún. Kvantumvilágból. Így pedig non-stop üldözés kerekedik A Hangya és a Darázsból, ami hiába srófolja a tempót egyre magasabbra, valahol félúton kifogy belőle a szusz, mert bár Peytonnak és annak a féltucatnyi írónak, akit a Marvel ezért a filmért megfizetett, a második körre is maradtak jó ötletei, de azokat addig ismétlik újra meg újra, amíg garantáltan rájuk nem ununk.

Az üldözés közben matchboxszá kicsinyített, majd visszanagyítva a versenytársat felöklelő autó, a lövedékeket összezsugorodva kikerülő, jó esetben még a felé dobott kés élén végigszambázó szuperhős egyszer, de még kétszer vagy háromszor is látványos és jópofa trükknek számít, de ha minden esetben ezt sütik el, amikor hőseink valakivel összetűzésbe keverednek, az kiszámíthatóvá teszi a filmet. Pedig épp az lenne A Hangya lényege, hogy ebben az önironikus miliőben – elvégre mégiscsak egy hangyákat irányító, Amerikát rovarjelmezben védelmező Atom Antit nézünk – bármit meg lehet tenni, mert a józan ész meg a valósághűség nem szab határt a gyermeki fantáziának. Hogy mást ne mondjunk, idézőjelbe tehetik az akciókat, kinevethetik a világmentés pátoszát, és gúnyolhatják a szuperhőskliséket. Amire meg is van minden szándék a filmben, hogy aztán ez az ambíció az utolsó pillanatban rendre elpárologjon, és visszatáncoljanak a szabálysértéstől, neadjisten dekonstrukciótól egy-két gyermeteg poén után.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Reed felhívja például a figyelmet arra, milyen nevetséges 2018-ban baseballsapkával meg napszemüveggel álcáznia magát valakinek, amikor az arcfelismerő rendszerek fél pillanat alatt kiszúrják, hogy aztán a laborba baseballsapkában és napszemüvegben belopakodó szuperhősöket persze ne vegye észre senki. És ezt A Hangya és a Darázs eljátssza számtalanszor: beszól a szuperhősfilmeknek, hogy aztán ő is elismételje azt a közhelyet, amin az előbb még poénkodott. De ezek a poénok már nem a kedvesen csipkelődő szürrealitást fecskendezik a történetbe, mint annak idején, hanem az infantilis humort, aminek értékeléséhez kevés, ha felélesztjük vetítés előtt a gyermeki énünk – a többségükhöz tényleg muszáj kiskamasznak lenni. Érthető a koncepció, hiszen az előző Bosszúállókra, a szuperhősfilmekben szokatlanul drámai befejezést füllentő Végtelen háborúra rálicitálni úgysem lehetett volna, így logikus volt a könnyed szórakoztatás irányába elindulni, de ennyire azért nem kellett volna túlszaladni a célon. A Hangya és a Darázs még popcornfilmnek is annyira súlytalan, hogy utána garantáltan Sátántangót akarunk majd nézni, hogy helyrebillentsük a lelki és kultúrafogyasztói egyensúlyunkat.

Marvel-mércével nem rossz, csak totálisan felejthető ez az egynyári szuperhőskaland, amelyben kvantumfegyver-kereskedőként kedvenc rosszfiú-színészünk, Walton Goggins hozza a tőle várt minőséget és menőséget, de ebbe a mindenkit karikatúrává rajzoló gyerekfilmben így sem tudtak épkézláb főgonoszt írni, aki dinamizálná a túlpörgetett történetet. Másik antagonistáját, a molekulárisan instabil Szellemet is könnyebb megérteni, mint félni tőle, így minden bizonnyal A Hangya és a Darázs lesz az első szuperhősfilmje az ún. nicecore-trendnek, aminek forradalmi gesztusa abban rejlik, hogy a politikai és kulturális megosztottság korában a kedvességet helyezi a konfliktus helyére. Ez pedig elég arra, hogy kibekkeljünk vele egy nyári hőségrohamot a multiplex hűvösében, de másra, többre, netán egy maradandó filmélményre már aligha.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek