Egy koncert, bármely koncert fizetőközönségének tagjait arról faggatni, hogy mondják már meg, szerintük pontosan ki is (vagy ki is volt egykor) az esemény főhőse, tökéletesen értelmetlen passziónak tetszhet. A Quincy Jones 85. születésnapjára szervezett előadás esetében viszont talán mégis lett volna tétje. Hiszen míg, mondjuk, egy Rolling Stones-buli vagy akár a Budapesti Wagner-napok idején mindenki ugyanazt a jól berögzült, fixen kanonizált meghatározást mondaná fel a köznyelvi színárnyalatok kisebb-nagyobb különbségeivel, addig a(z idén márciusban) születésnapos amerikai zenészről alighanem homlokegyenest mást mondtak volna honfitársaink – leginkább az életkoruk függvényében. A mai harmincasok-negyvenesek fejében a jelentős producer-zenész neve például bilincsszorossággal kötődik Michael Jacksonéhoz, akivel a 80-as években produceri szerepkörben három felfoghatatlanul sikeres, összesen több mint 100 millió példányban eladott albumot készített, amely az egész évtized (és csekély túlzással még a rákövetkező húsz év) popzenéjét döntően meghatározta. Csakhogy Jones mögött ekkor már három, gyakorlatilag szünet nélkül végigzenélt, döbbenetes sikerekben felettébb gazdag évtized húzódott, amely időszakban hol kísérőzenészként (például Elvis mögött serénykedve), hol a jazzkorszak énekes szupersztárjainak (Frank Sinatrának, Sarah Vaughannak) hangszerelőjeként, de elsősorban mégis megannyi ragyogó filmzene (Az olasz meló, Mackenna aranya, A szökés) szerzőjeként szerzett nevet magának. Közben viszont akkor sem lehetne ellenvetésünk, ha valaki az amerikai zeneipar egyik keresztapájaként, az első fekete Donként jellemezné őt, akinek áldása és jó tanácsai nélkül például Isaac Hayes sem lehetett volna a 70-es évek Oscar-díjas afro-amerikai szupersztárja. Ám ezzel párhuzamosan az sem téved nagyot, aki Quincy Jonest az elmúlt 50 év egyik legtöbbet játszott hangsora, a Soul Bossa Nova megalkotójaként tartja mindenekelőtt számon. És még folytathatnánk.

Quincy Jones

Túl sok ez, és túlságosan sokfelé is mutat, ami egy életrajzi regénynél előny lehet ugyan, de a hétfő esti szerény negyedház lehangoló tényébe biztosan vaskosan belejátszottak a Jonesszal kapcsolatos definíciós nehézségek. Ki tudhatta itt egyáltalán, hogy mire lehet számítani? Szelíd jazzkoncertre a mesterrel a zongora mögött? Popslágerekre? Születésnapi revüre? Netán filmzenés best ofra vetítéssel, ahogy az manapság annyira népszerű? A több mint kétórás előadásba végül is mindegyik irányt megpróbálták beleszuszakolni, a végeredményt pedig nagy jóindulattal sokszínűnek, a valósághoz jobban közelítve viszont inkább rendesen átgondolt koncepció, vagyis értékelhető struktúra nélküli összevisszaságnak lehetett inkább nevezni. Az instrumentális szvinget a 80-as évek funkja, a dévaj krimizenét mívesen poros dzsessz-sztenderd váltotta, a balladát veretes diszkó – és így tovább.

A koncertnek ráadásul már csak azért sem lehetett valódi építkezése, mert pár számonként az amúgy is széttöredezett ívet továbbmorzsolta Nic Harcourt újságíró, aki a színpad szélén egy kék kanapén helyet foglaló (és onnan nézelődő) ünnepeltet próbálta több-kevesebb sikerrel némi anekdotázásra késztetni, ami egy-két kör után általában kimerült abban, hogy Quincy Jones hogyan ismerte meg az épp felkonferálandó protezséjét.

Akik viszont rendre bele tudtak csempészni a koncertbe kiemelkedő pillanatokat. Alfredo Rodriguez kubai zongorista például egy tüzes Thriller-interpretációval ellensúlyozta Vula Malinga nem sokkal korábbi Michael Jackson-betétjének (Human Nature, Wanna Be Startin’ Somethin’) szürkeségét, amelyben az énekesnő technikailag ugyan makulátlanul teljesített, de Jacko legendás, a gyermeki sármot a diszkócsászárok hübriszével egyesítő karizmájából sajnos morzsányit sem volt képes újrateremteni. A már a mai souldívákon is felnőtt Radics Gigi ellenben még túl is szárnyalta Lesley Gore eredetijét a You Don’t Own Me temperamentumos eléneklésével, és ha már az est magyar résztvevőit méltányoljuk, a legnagyobb formát vitán felül a Budafoki Dohnányi Zenekar futotta, amely makulátlan stílusérzékkel formálta meg a Quincy Jones-életművön ilyen-olyan, amúgy elég változatos formákban végighullámzó funk/soul motívumokat. Ha már a látványvilág szegényes maradt (a kétszer két sor színes lámpánál manapság a balatonfüredi diszkóhajón is erősebbet villantanak), legalább a hangszeresek képesek voltak élénk kolorittal feldobni az előadást, amely egy kisebb térben, esetleg tévéműsorként kivitelezve még az itt látható formában is hatásosabb lett volna, mint az üres sportcsarnok vadul visszhangzó gyomrában.