A szolgálólány meséje 2. évad
2018.07.16.

Nehezen emészthető, végül mégis nagyon szép ívet kirajzoló második évadot kaptunk A szolgálólány meséjéből. Cikkünket elsősorban azoknak ajánljuk, akik már a teljes évadot látták. BUJDOSÓ BORI ÍRÁSA.

A szolgálólány meséje már-már élvezhetetlenné vált a második évadban. Bruce Miller sorozata elképesztő bátorsággal ment szembe nagyjából mindennel, amit a sorozatírás szabályairól tudni vélünk. Az évad egy részében az amúgy is hosszúnak érződő, egyórás epizódokban csak ismétli mindazt, amit az első évadban már láttunk, aztán behoz új perspektívákat, de úgy, hogy közben folyamatosan növeli a kegyetlenséget és a szenvedést. Azt kérve tőlünk, hogy adjuk át magunkat egy olyan történetnek, amit nemcsak borzasztó nehéz nézni, de szinte semmi reménnyel nem kecsegtet. Érzelmileg nagyjából nullát kapunk vissza, miközben az epizódok végignézése egyre inkább terhes feladatnak érződik.

Moziban sem könnyű végignézni kétórányi tömény emberi szenvedést, itt viszont 13 órán/héten át kérik tőlünk ugyanezt. A sorozatot az Egyesült Államokban sugárzó Hulu (nálunk az HBO-n és az HBO GO-n fut) nem tesz közzé nézőszámokat, de az évad kezdetekor büszkén hirdették, hogy az első részt kétszer annyian látták, mint az első évad nyitóepizódját, és ennek örömére rögtön meg is hosszabbították a sorozatot a harmadik évadra. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, azóta komolyan visszaesett a nézettség. A legtöbben nem azért ülnek le egy sorozat elé hétről hétre, hogy egy órán át rosszul érezzék magukat.

Elisabeth Moss
Elisabeth Moss
Mindezekkel együtt, azt gondolom, A szolgálólány meséje második évada kiemelkedő filmes teljesítmény. Befogadása azért is nehéz, mert az alkotók nem annyira epizódokban gondolkodnak, sokkal inkább a teljes évad dramaturgiai ívének felrajzolása érdekelte őket, és a néző csak a 13. rész utolsó perceiben érti meg, hogy mire is volt jó mindaz a nyűglődés, amin átmentünk, és hova is tartottunk. És akkor, immár az egészet belátva, muszáj elismerni, hogy mesteri konstrukció tárul elénk.

Az évad első három része afféle (nézőszűrő?) bemelegítés: Gileád kegyetlen diktatúrájában a terhes szolgálólánynak, Offrednek, azaz June-nak (Elisabeth Moss) sikerül megszöknie a Waterford családtól, amely gyerekgyártó szolgaként rabságban tartotta, és jópofa fricskaként éppen a tényfeltáró csapatáról híres, a katolikus egyház szexuális visszaéléseit kinyomozó Boston Globe egykori szerkesztőségének elhagyatott épületében húzza meg magát. Itt kéri tőlünk az évad az első komoly, soha meg nem térülő érzelmi befektetést: azt, hogy hosszan kövessük June bujkálását, miközben pontosan tudjuk, hogy most biztosan nem fog megmenekülni, hiszen akkor rögtön vége lenne az évadnak.

Ezzel párhuzamosan – most először – a kolóniákat is megmutatják nekünk, a rettegett munkatáborokat, ahova azokat a nőket száműzik, akik vétettek Gileád törvényei ellen. A náci koncentrációs táborokat megidéző helyszín azt az érzést kelti (az évad során ez csak fokozódik), hogy szenvedéspornót tolnak az arcunkba: az alkotók tesztelik, hogy meddig lehet belesüppedni a borzalmak dagonyájába, mintha élvezettel próbálgatnák a nézők tűréshatárát. De, bár a szörnyülködést kiváltó felszín csaknem elfedi, eközben azért a háttérben nagyon is zajlik a dramaturgiai építkezés. Egyre szélesebb és részletesebb kitekintést kapunk a politikai-társadalmi kontextusra, és June, valamint a mellékszereplők személyes történetei is egy csomó árnyalattal gazdagodnak: az egyik visszapillantásból például megismerjük June édesanyját. Más kérdés, hogy a legtöbb, June útját közvetlenül nem befolyásoló sztori sosem tesz szert igazi jelentőségre.

Az elbeszélői módszer ugyanaz, mint az első évadban: a jelenidejű cselekményt visszapillantások szakítják meg és értelmezik, amelyek gyakran a figurák konkrét, éppen zajló visszaemlékezései. Ez valamivel kevésbé hatásos, mint korábban, Gileád kialakulásának torokszorító részleteit már ismerjük, és nagy vonalakban June múltjával is tisztában vagyunk, ezért már kevés flashbacknek van olyan erős érzelmi töltete, mint az első évadban.

Joseph Fiennes és Max Minghella
Joseph Fiennes és Max Minghella
Nem meglepő módon a markáns képi megfogalmazásmódon sem változtattak az alkotók, Gileád fakó világa, a fókusszal való játék, a lassítások, a sok madártávlatból készült felvétel mind újra megjelennek, és persze a színszimbolika is ugyanaz az ártatlanság-termékenység-anyaság triászát tükröző fehér-vörös-zöld dominanciával. Már az első évadban is a manírosság határát súrolta ez a vizuális világ, de az alkotók most még szemérmetlenebbül kifacsarnak belőle mindent, amit lehet, két olyan szertartásra is sor kerül az évad során (az egyik a születésről szól, a másik a halálról), ahol tobzódhat a látvány- és kosztümcsapat. A végtelen kegyetlenség és a precízen kimunkált esztétika folyton sulykolt ellentétpárját csak egy hajszál választja el a giccstől, de kétségtelenül nem hatástalan.

Az évad egyharmadánál June visszakerül a Waterford-házba, ami felveti a kérdést, hogy lehet-e még ezen a helyszínen ezekkel a figurákkal újat mutatni azon túl, hogy a kegyetlenséget egyre feljebb tekerik az alkotók. Kapunk egy egészen hátborzongató esküvői szertartást, ami végképp olyan, mintha az írócsapat sportot űzött volna abból, hogy megtalálják az elképzelhető leggyomorforgatóbb dolgot, amit csak bele tudnak illeszteni ebbe a világba (az első évad alapjául szolgáló regény szerzője, Margaret Atwood egyébként ebben az évadban már csak producerként működött közre, íróként nem), de közben elkezdődik a háztartásban élők dinamikáinak finom igazgatása is.

Ebből a legizgalmasabb és legnagyobb jelentőségű az a hatalmi és érzelmi libikóka, ami June és a ház asszonya, Serena (Yvonne Strahovski) közt billeg, néha jelenetről jelenetre változtatva kettőjük viszonyát. Ha szélsőségesek is a váltások, hihetőek: egyrészt, bár egészen a szülés pillanatáig June-nál a hatalom, de ahogyan közeledik a pillanat, amikor Serena majd elveszi tőle megszülető gyermekét, fölénye lassan elszivárog, ugyanakkor az anyaság egyre jobban össze is köti őket, és mindeközben Gileád embertelen rendszerén repedések jelennek meg, amelyek szintén közel hozzák egymáshoz a két nőt – ha csak tünékeny pillanatokra is. June-nak és gyermeke apjának, Nicknek (Max Minghella) a kapcsolata pedig egészen meghatóan elmélyül; amikor Nick önzetlenül hírt ad June férjéről, az talán az egyetlen teljesen tiszta, szép emberi pillanat az egész évadban. De összességében ezek az apró ajándékok nem ellensúlyozzák a gyötrelemokádékot, amit az alkotók ránk hánynak.

Egyhangúvá viszont mégsem válik a szezon, mert folyamatos frissességet hoz a társadalmi-politikai tér említett tágítása; egészen döbbenetes például, amikor a csakis Gileád perverz világában értelmezhető Waterford házaspár rövid kanadai látogatást tesz. Ahogyan az ellenállás és változás jelei erősödnek, kicsit olyan, mintha egy másik sorozatot néznénk, mint eddig: míg az első évad tulajdonképpen teljes egészében egy szimbólum kifejtése volt, és leginkább azon borzongtunk, hogy Gileád allegóriája hogyan tükrözi a jelenlegi valóságunkat, itt egyre inkább a fikciós történetre kerül a hangsúly, az évad végére eljuthatunk oda, hogy a harmadik évad sztorijára vagyunk kíváncsiak.

Az évad utolsó egy-két perce óriási pofon a nézőnek, akinek az egyetlen érzelmi kapaszkodója kezdettől az a halovány remény volt, hogy June egyszer valamikor talán mégiscsak megmenekül Gileádból. Elisabeth Moss továbbra is briliáns alakítást nyújt, és amikor látjuk az arckifejezését a legutolsó képen, hirtelen felocsúdunk döbbenetünkből, azonnal világossá válik, hogy miről fog szólni a harmadik évad, és visszapillantva azt is látjuk, hogy az évadban – sőt, már az előző évadban is – minden esemény nagyon logikusan vezetett el ehhez a ponthoz. A forgatókönyv, a rendezés és a színészi alakítások gyönyörű összhangban építkeztek, hogy ide jussunk – csak az a kár, hogy hiába csodáljuk a tökéletes konstrukciót, nézői élményként továbbra is meglehetősen elviselhetetlen ez az egész.
Szerző: Bujdosó Bori