Mamma Mia! Sose hagyjuk abba
2018.07.16.

Vajon miért vártak vele tíz évet? Leginkább ez a kérdés nyugtalaníthatja a rutinosabb nézőt, hiszen a Mamma Mia! című filmhez fogható anyagi (az 52 millió dolláros költségvetésre világszerte 600 milliónál is többet gyűjtött be) és közönségsikert (már a belőle készült színdarab is meghódította a világot) illik és kell is folytatni. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

A tízéves várakozás kérdését kábé tíz perc után meg lehet válaszolni: piszkosul nehéz meló lehet dalszövegek köré alibitörténetet rittyenteni úgy, hogy az minimális koherenciával és feszültséggel járjon, és ne legyen az egész dalfüzérrel egybefogott revü, amelyben a zenén kívül minden másodlagos. 

Nem tudom, hányadik verzióból lett végül film, és hogy a nem túl rutinos rendező Ol Parker mennyire lehetett vajszívű a forgatókönyvíró Ol Parkerrel, vagy hogy a producerek mennyire türelmetlenkedtek már a végén, de tény: a mostani változat legfeljebb vázlatnak lett volna jó. Szamárvezetőnek. 

A Mamma mia! Sose hagyjuk abba ráadásul egyszerre folytatás és előzményfilm: az egyik szálon egy évvel vagyunk Donna (Meryl Streep) halála után, akit mindenki sirat, a másikon pedig a fiatal és frissen diplomázott Donnát látjuk, amint beleveti magát új életébe, és felszedi az első részből megismert jóképű pasikat. A történetecske lyukait pedig majd kitölti a tenger csillogása, a koreográfia és az Abba slágerei. Papíron mindez talán még hihető is volt, de elég tíz perc a megelevenedő sztoriból, hogy nyilvánvalóvá váljon: a párbeszédek zöme suta és nevetségesen didaktikus (Sophie, Donna lánya kábé pár percenként hálás anyja örökségéért, aki igencsak büszke lenne hozzá hasonlóan tűzrőlpattant gyermekére), ráadásul hemzseg a még a zenés vígjátékok világában is meglepően mesterséges helyzetektől és megoldásoktól. 

Pedig a habkönnyű műfajban általában nem illendő észrevenni, hogy a bőröndből, amelyet hárman cipelnek, csak pár darab ruha esik ki, amikor leejtik, hogy a nyár közepén rőzsét hordó görög öregasszony bár lehet, hogy autentikus színfolt, de szörnyen tájidegen. És főleg azt nehéz megérteni, hogy miközben Sophie készülődik, hogy megnyissa azt a szállodát, amely Donna álma volt, és pénzt, energiát nem kímélve dekorálja ki a teraszokat és a tengerpartot, vajon miért veszi félvállról a vén róka Fernando (Andy Garcia) figyelmeztetését, aki egyébként a hotel vezetője is, hogy vihar jön. Mert így tesznek, és a vihar valóban elmos mindent: puccot és esélyt, pénzt és álmokat. És közben nézzük, hogy Sophie kirohan a viharba, hogy a parton a széthordott dekoráció közül megtartson két póznát (miért is?), s ebben hősiesen segít neki az apja, Sam (Pierce Brosnan).

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Ezeken töprengünk, mert a jelen szála olyan vékonyka és olyan semmitmondó (a szállodanyitás körüli álbonyodalmakat egy álveszekedés súlyosbítaná Sophie és férje, Sky között), hogy még a gipszarcú Cher sem tudja megmenteni kőgazdag nagymamaként. Egyszerűen nincs ebben több, derül ki jelenetről jelenetre, amelyek a család fontosságáról papolnak disney-s mondatokban. Nincs már meg az első rész bolondos izgalma (vajon ki lehet az apa a három jelölt közül), nincs meg benne a valódi szerelem lüktetése, csak a közhelyek és a rutinos beletörődés. 

Ráadásul az eredeti karakterek is kopottaknak tűnnek, leporoltnak és előrángatottnak, öreges bábfiguráknak egy csilivili, folyton csillogó világban. Ha szabályos időközönként nem perdülnének táncra és nem szólalna meg valamelyik bejáratott Abba-sláger, kínosságban talán eljutnánk a hímrokon, a Pappa pia mélységéig. És az az erőlködés is megérne egy finomabb Citrom-díjat, amit annak érdekében követnek el az alkotók, hogy a film egyik csúcsnak szánt pontján felcsendüljön a Fernando. Mikor is a közel ötven éve szenvedő Andy Garcia karaktere és a merevre botoxozott arcú nagymama egy csapásra egymásra talál, mint a legrosszabb operettekben. 

Ha nem lenne a múlt szál viszonylagos frissessége, az új színészek sármos dinamikája, és a poénok működőképes része, akkor a Mamma Mia! második része rossz gályaként süllyedne az Égei-tenger fenekére. A folytatásnak persze azzal is meg kell küzdenie, hogy a tuti, ma is játszott slágerek java részét már felhasználta az első rész, s bár a folytatásra is maradt dúdolnivaló, bőséggel akad olyan dal, amelyik nem mond sokat másnak a rajongókon kívül. Talán ezért is csempészik vissza a címadó slágert, majd a Dancing Queent, a Super Troupert, és igen gyakran halljuk így vagy úgy az első rész meghatározó dallamait. Vagyis mindent megtesznek, hogy az ismerősség érzete pillanatra se szívódjon fel a biznisszé átalakult hakniban, senki se kérdezze meg magától, hogy miért is vette meg a belépőt.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A kínos jelenetek és mozzanatok ellenére a film csillogó glamúrja időnként tényleg kikapcsolja a való világot és elragadja a nézőt, s nem vitás, hogy mind lemezként, mind színpadi műként, mind a vasárnap esti ismétlések révén elnyűhetetlen sikerré válik. Bár csak nyomokban tartalmazza a kezdeti önfeledtséget, a sodró vidámságot, és el kell nézni olyasféle dramaturgiai szörnyűségeket, amikor – visszacsempészve Meryl Streepet – a halott Donna is duettet énekel a lányával: giccseset, csöpögőset, méltatlant. S közben számolni kell a második rész címébe rejtett fenyegetéssel: lehet, hogy tényleg soha nem hagyják abba. (A rémületet mérsékelheti az eredeti cím.)

De amikor a záró képkockák alatt felcsendül a Super Trouper, és megint felveszi mindenki azokat a rémületes, hetvenes éveket idéző diszkójelmezeket a vajszívű néző valahogy mindent megbocsát, és megfogadja, hogy megveszi a nemsokára megjelenő soundtracket. És hallgatni is fogja majd, persze titokban, letagadva az egész család előtt.

Címkék: Mozipremierek 2018