Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HALÁLOM

A fecsegő potyautas 44.
2018. júl. 6.
Abban a nagyszerű alkalomban volt részem éppen két esztendővel ezelőtt, hogy csaknem meghaltam. Fecsegtem erről önfeledten, akit érdekel, megtalálhatja egy könyvemben. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.
Miss Legionella Kisztihand. 
Kiírtam, közhírré tettem, eldoboltam, megbeszéltem magammal a dolgot, mégis az eszembe jut sokszor, mint például erre a mostani nyári dünnyögésre, hogy valamit akarok még halálnak, az én személyes, elhalasztott, becsapott halálomnak mondani. 
Szervusz, halál, hogy vagy?
Kell-e egy kis apró, mert van.
Szervusz, halál, kinek drukkolsz? 
Szervusz, halál, írtam rólad egy tárcát, meghallgatod?
Különben kellemes körülmények között eshetett volna meg, hogy elszáll a picsába a lelkem, és sajnos mégis földühített. Idegesített a halálom formája, az esetlen, kezdetleges eljárása, egyáltalán nem éreztem korrektnek az úgynevezett módszertanát, de valahogy mégsem tudom, miért, nem gondoltam helytelennek sem. Szorongató volt, sok becsületes, szépen megrajzolt lázálommal járt, de, mondom, nagyon mérgessé tett. 
A meghalásban, ezt most már erősen tudom, lesz valami fenséges diszkréció. Létezésünk magánya kiteljesedik. Senki másé az ügymenet. De még csak az enyém sem, csak velem történik, bábozás. Erre talán rá lehet pillantani. Ránézni. Megfogdosni, jé, meghalok. Jé, nincs tovább. Jé, bazmeg. Persze, csak az olyan meghalásban, ami egy kitartott, bonyolult, megszenvedett, lalala és subidubi, út vége. Baleset, a pillanat szörnyűséges mámora, egy váratlan szívmegállás, Isten hirtelen elengedi a kezünket, és a semmi kürtőjébe ejt, ááá, nem ilyesmire gondolok. Hanem hogy a meghalás egy út, nem túl hosszú, de mégis út, kanyar is van benne, emelkedő meg lejtő, tán még meg is fordul, van pihenő, kiáltó, lesz a szűkülő, sötétülő saroknak valami panorámája, és egyszer csak odaérsz. Ssss, és így huny ki a minden. Így rákészülhetni, így odamenni, sétálni, csoszogni a halálunkhoz rendben lévőnek tűnik, már amennyire rendben lévő, hogy az életünk véges történésű. De miért akarom a halált megismerni? Mert az akarom, nem? Micsoda ostobaság. Gyakran gondolok arra, hogy ez az egész folyamat nem is korrekt. Miért kell halálfélelemben letölteni az eltöltendőt?! Miért kell a szenvedést programmá, főeseménnyé tenni? (Író vagy, ebből élsz, nem? Hülye.) 
Láttam embereket úgy is meghalni, hogy ők ezen az úton végigmenni egyáltalán nem akartak, lökdöste őket előre, tovább, uram, asszonyom, tovább, valami erő, kegyetlen erő, részvétlen és nyers, és ők ott szenvedtek szívszorítóan kiáltozva, hogy Isten, hogy Jézus, hogy segítsetek, míg ki nem oltotta azt a már alig pislákoló fényt az a végső pillant. Picike test, lepedőbe csavarva, hogy fér ki a nyitott ajtón, kopognak a halotthordozó csizmák a gangfolyosón.
 
Sokan hogy megváltoznak, ha egy ilyen ajtó, a saját haláluk bejárata elől visszatérnek. Mások lesznek. Tavasz van, kérlek. Tavasz lett. Új értékrend, új parancsolatok, semmi hajsza, semmi loholás, a mérték keresése, lelki diabetika, és nincs többé sült vér, disznóvágás, kokettálás az óriás hímtagú – látszik – hentes fiúval. Mármost én, amikor visszatértem, a mérgen kívül egyet akartam, igen, akartam dühös lenni, káromkodtam is, mint a szerb kocsis, de tudtam, hogy nem adok magamból. Nem változom meg. Nem kérek az életben, ha maradhatok, új ruhát. Nem kell másik gönc. Megértőbb. Vagy lágyabb. vagy csöndesebb, visszafogottabb, kérlek szépen, élet, gondoltam, ha már így alakult, hogy megúszom ezt a szaros nagy kalandot, akkor azzal ússzam meg, amivel hozzájárultam. Tehát. Élet, visszahoztam az elmúló, fáradó arcomat. Visszahoztam a tekintetemet, nem dülöngél benne gyertyafény, de mindig, és ezt komolyan gondolom, mindig figyelmes. Visszahoztam a testemet. Ilyen. Ennyit ér. Visszahoztam a lelkemet. Bűneim ezek, így és ennyi, tessék. Visszahoztam az összes emlékemet, megmaradtak, köszönöm szépen, számolok, élek, dolgozok velük továbbra is. Tehát hogy ugyanúgy félek tőle, mintha nem álltam volna előtte, közel, nagyon közel. Mintha nem éreztem volna a leheletét. Igen, rettegek. A rettegés visszatért. Kiver a verejték, ha eszembe jut. Elfogy, lelki alapon, a lélegzetem. Mit csinálsz szívem. Ne verd félre. Nem kell. És hogy így viselkedem, nagyon helyesnek, és jónak gondolom. Félek, félek, félek, és nem alkudozom. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek