Richard Strauss: Salome / Budapesti Nyári Fesztivál
2018.07.01.

Strauss Saloméja az operairodalom talán legsokkolóbb műve, épp ezért megbocsáthatatlan, ha olyan erőtlen előadás születik belőle, mint a margitszigeti volt. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Ady Endre „rövidzárlatszerű katasztrófák” sorozatának, Szerb Antal „Nervenoper”-nek (idegoperának) nevezte Richard Strauss zenedrámáját, amely éppen abban az évben mutattak be, amikor Freud közreadta három értekezését a szexualitásról. Mintha Strauss teljességgel tudatosan célozta volna meg a személyiség árnyéktartományát, az opera korabeli közönsége egyszerre viszolygott tőle és rajongta.
 
Szemerédy Károly és Sera Gösch
Szemerédy Károly és Sera Gösch
A Salome ugyanis lenyűgözően komplex mű, és erényének legyen mondva, az értelmezés különböző módjainak megadhatja magát. Lehet a pusztító szerelem története, amely erőszakos és féktelen. Lehet az ártatlant felőrlő bűn metaforája, vagy a szellemit elpusztító földi hatalom példázata. A pszichoanalitikus nézőpont felől a feminin káosz és erósz küzdelme a logosszal; a tapasztalatlan érzékiség vonzalma az érzékiségtől mentes transzcendenshez. Salome a drámaíró Oscar Wilde által vált a fin de siècle közönsége előtt olyan jól ismert végzet asszonyává, de Strauss zenéje révén emelkedett eksztatikus erejű jelenséggé, amelyben a korabeli közönség tudattalanul is az érzéki Aphrodité, csiszolatlan és kegyetlen archetípusára ismert.
 
Csupán azért tartom érdemesnek a Salome-történet néhány lehetséges interpretációját felvázolni, mert Szikora János rendezése bántóan ambíció nélküli. Ha a néző arra gyanakodik, hogy nem a rendező végezte a felújítást (a rendezés ugyanis a 29 évvel ezelőttinek a leporolása), téved, Szikora ugyanis meghajolt a színpadon az előadás végén. De az opera központi szereplői viszonyának bemutatása egyáltalán nem működik: rossz nézni, ahogy Salome és Jochanaan (azaz a Keresztelő János) kerülgetik egymást, szinte a rendezői instrukciókra várva. Salome most ártatlan, öntudatlan, éretlen nő, aki találkozik a számára ismeretlennel – a hittel, a magasztossal, a transzcendenssel –, de vonzalmát csak az erotika nyelvére képes lefordítani. Szintén az erotika az eszköze a Keresztelő legyőzésének, és az erotika nyelvén történik a leigázása is: az opera utolsó negyedórájában perverz nemi aktust látunk a Keresztelő fejével.
 
Szikora János rendezésének legfőbb hibája, hogy úgy véli, a történet – lévén ősi, az emlékezés szűrője által megtisztított történet – önmagában is működni fog. De épp ellenkezőleg: nevetséges, ahogy Salome szerelmi dalt énekel Jochanaan hófehér bőréhez, mert nem sejtjük a lány mélyben meghúzódó motivációit. Kiábrándító, ahogy Jochanaan dekapitált testét végighúzzák a színpadon azokban a percekben, amikor Salome egyedül van a színpadon a levágott (és a realisztikus ábrázolás legcsekélyebb igényével sem legyártott) fejjel – azokban a percekben, amikor végre megérthetnénk valamit a nő pszichéjéből. És hiba az is, hogy az énekeseket alig instruálta a rendező, holott Richard Strauss zenéje – ez a hosszú, tudatfolyamszerűen hömpölygő Musikdrama – egyszerűen nem enged szünetet, és nem tolerálja az átfogó színészi koncepció hiányát.
 
Sera Gösch (A képek forrása: Budapesti Nyári Fesztivál)
Sera Gösch (A képek forrása: Budapesti Nyári Fesztivál)
Az opera, amelynek zsigerinek, „zenei orgazmusnak” kéne lennie, jelzésszerű eszközökkel mutat be egy két mondatban összefoglalható történetet. És amikor a végjátékban megjelenik a Keresztelő feje, az egyáltalán nem vérző, egy próbababánál nem sokkal élethűbb kelléket legfeljebb metaironikus szinten tudjuk értelmezni.
 
Ennek fényében nem csoda, hogy Heródes és Heródiás közös színpadi jelenléte, illetve az öt zsidó intermezzója sokkal inkább értékelhető: ezeket rutinból meg lehetett oldani. Gerhard Siegel és Komlósi Ildikó párosa jól működött együtt, olyan kisszerűek és szűklátókörűek voltak, hogy az már a humoron túl egyenesen tragikus.
 
A kényelmetlennek és darabosnak ható színészi játék oka maga a helyszín is lehetett: a Margitszigeti Szabadtéri Színpad zavarbaejtően tágas egy olyan drámához – tulajdonképpen kamaradrámához –, amely valós időben, egy helyszínen játszódik, és mind témáját, mint zenei hangvételét tekintve a fülledt bezártság érzetét kell hordoznia. Ezen a helyszínen végképp jelzésszerűvé csökkent a díszletek hatása, az amúgy sem túl izgalmas Hétfátyoltánc nem volt képes betölteni a teret – igaz, ez szinte állandó probléma, ehhez az operarészlethez nem is énekesnő, hanem táncosnő kellene –, a szereplők nem uralták a színpadot.
 
S hogy a zenéről is ejtsek szót – igaz, a ének és a színpadi átélés a Salome esetén még annyira sem választható el egymástól, mint a súlytalanabb operáknál. Kocsár Balázs karmester értelmezése éppúgy nélkülözte a karaktert, mint a rendezés, az Operaház zenekarának játékát a hangosítás még szürkébbé tette. Sera Gösch hangja könnyűnek bizonyult Salome szerepére, de ezt egy meggyőző rendezés el tudta volna feledtetni. A fiatal török énekesnő épphogy csak kinőtt a szubrett szerepkörből – Zerlinaként, Rosinaként, Musettaként aratott eddig komoly sikereket –, a honlapján olvasható repertoár szerint Wagnerrel sem próbálkozott még. Jochanaan szerepében Szemerédy Károlyt láthattuk, akire hallhatóan nem hatott, hogy élettelen volt körülötte a színpad, hangilag puhább, de tekintélyt parancsoló prófétát hallottunk tőle. Balczó Péter a szerencsétlen Narraboth szerepében hozta a tőle várt színvonalat, de az Apróddal (Kun Ágnes Anna) alig történt interakció. Komlósi Ildikó és Gerhard Siegel viszont remekelt, nemcsak a karaktert, hanem a hangadást tekintve is.
 
Mondják, hogy az opera halott. Nem, nem az, de egy ilyen előadásnál jogosan érezzük, hogy a színpadon a holttestet dédelgetik.
Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Margitszigeti Szabadtéri Színpad,  Időpont:  2018. június 20.