Sicario 2.
2018.06.29.

A folytatásoktól én már csak annyit várok, hogy ne rombolják le teljesen az eredeti film nimbuszát, vagyis lehetnek rosszak, csak ne annyira, és ha már némi önmérsékletet is tanúsítanak a hülyeségben, akkor boldogan hagyom el a mozit. Szerencsére az utóbbi évek legjobb drogkartelles filmjének folytatásánál is van ok az örömre. A Sicario 2.nem szomorítja el az első film rajongóit. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Aggódni és örülni is volt miért a belengetett folytatás körül: mert bár rendezőt váltott a film, a forgatókönyvírót megtartotta, és nem is tettek más forgatókönyvírókat Taylor Sheridan mellé, így abban biztosan lehetett reménykedni, hogy a sztori megőrzi összetettségét és okos fordulatait (csak a Soderbergh-féle Traffic vette fel vele komplexitásban a versenyt). A Denis Villeneuve rendezte első rész (Sicario – A bérgyilkos) ugyanis egyszerre volt kemény bosszúfilm, karcos merengés a drogkartellek legyőzhetetlenségéről (még akkor is így van, ha átmeneti győzelmet aratunk), és cseppet sem moralizáló felvetés arról, hogy a harcban semmire sem megyünk a törvény makulátlan embereivel, csakis a koszolódásra hajlamos haszonelvűekkel. Ez hát a fertő fertője. Szükség itt törvényt bont, majd megszüli a maga szabályait. És mindezt igen hiteles és erős atmoszférával, izgalmas jelenetekkel, több filmre is elég, remek karakterekkel. A mainstream alkotásokhoz képest igen szerény büdzsével készült (30 millió), és nem is rengette meg a kasszákat (bár majdnem a háromszorosát hozta vissza): túl jó volt ahhoz, hogy igazán népszerűvé váljon a képregény-filmekkel enyhén lebutított mezőnyben. Viszont olyan erőteljes szakmai sikert ért el, hogy végül folytatás lett belőle.

Igazából már annak is örülnünk kell, hogy a második rész tudatosan (és igazodva a körülményekhez) kikerüli a folytatások ordas közhelyeit: például nem duplázza meg a hősöket, sőt inkább lefarag belőlük (Emily Blunt hiánya miatt csorbult a trió, az ő karakteréről egyébként maga Sheridan jelentette ki, hogy utazása lezárult az első filmben). És igaza is van, hiszen mind a Josh Brolin alakította Mattben, mind Benicio del Toro kevés szavú bérgyilkosában/bosszúállójában van annyi erő és tartalék, hogy simán elvigye a folytatást. És arra is ügyelt, hogy finoman ötvözze a bevált részeket a történet újabb kanyarjaival. A második rész ugyanúgy robbanással (igaz, mindjárt kettővel – a duplázást mégsem lehet teljesen elkerülni) veszi kezdetét, és ugyancsak messzire vezet: a legmagasabb szinten döntik el, hogy szabályok nélküli háborúba kezdenek az immár terrorizmust is bevető kartellekkel szemben. Naná, hogy efféle illegális és csúnya akciókhoz olyan emberek kellenek, akik nem kérdeznek sokat, és még személyes motivációjuk is van a leszámoláshoz. Így Matt és Alejandro megint egy csapatban találja magát, hogy leszámoljon a Reyes-kartell fejével, méghozzá úgy, hogy összeugrasztja a rivális szervezettel. Ehhez pedig a legjobb út, ha elrabolják Reyes lányát, a tizenhat éves vadóc Isabelát (Isabela Moner). De ahogy az ismert drogkartelles közmondás tartja: aki szelet vet, vihart arat. Az amúgy sem túl biztonságos manőver csakhamar kicsúszik Matt irányítása alól, és akkor megnyílnak Mexikó legmélyebb bugyrai.


A Sicario 2. – A zsoldos megőrzi az első rész feszültségeit (a konvojban való utazás elképesztő feszültségeit), és jól építi fel a második rész feszültségét is. Ám ami nem történt meg az elsővel, megtörténik a másodikkal: amint elül a harci zaj, máris leül a feszültség, főként azért is, mert itt teljesen hiányzik a nyomozás, valamilyen ügy felgöngyölítésének izgalma, és szinte mindent tudunk már a fontosabb karakterek hátteréről, vagyis innen sem jöhet már különösebb meglepetés. A folytatásban tehát alapvetően a fegyvereké a szó, és ahogy az akciófilmekben lenni szokott, igen nehéz szinten tartani az adrenalint a köztes részekben, amikor épp árnyalni kellene valamit: felvillantani a szörnyek emberi oldalát. A Sicario 2. érdeme, hogy a döcögős vonalvezetés ellenére is képes átlendülni a holtpontokon, és helyenként még javítani is tud. Az első részben mindössze a korrupt mexikói rendőr szálát éreztem gyöngébbnek (focizni akaró kisfiával), didaktikusabbnak, itt is kapunk egy alulnézeti történetvonalat, a kartell közkatonájának, legkisebb alkatrészének szemszögét, de itt most több dramaturgiai leleménnyel szövik bele az egészbe (és pont ebben rejlik a potenciális harmadik rész ereje is).


Stefano Sollima, amikor a filmje már elindulna az érdektelenség szakadéka felé, mindig visszarántja valamivel, néha elég Del Toro szikár, még mindig titkoktól és ki tudja milyen szörnyűségektől terhes és sötét arca, vagy Broliné, aki az általános káosz közepette is tartja magát a saját törvényeihez. Szerencsére Sheridan története is tartogat egy-két olyan fordulatot, amely miatt nem veszíti lendületét a saga, bár tény: korábbi összetettségét fel kell áldoznia. A szimfónia itt már inkább csak kamarazeneként funkcionál, viszont még mindig igen jó muzsikusokkal. Kevesebb a meghatározó pillanat, bár a végkifejlet most is erős, és ami nagyon fontos: továbbra sem felhőtlen a diadal (már ha van ilyen egyáltalán). Sőt talán már abba is bele kell nyugodni, hogy csatát sem mindig lehet nyerni ebben a háborúban, amelyben folyton változik, hogy épp kit vagy mit kell legyőzni. Néha önmagunkat, néha a legbiztosabb szövetségest. És akkor a drogokról még nem is beszéltünk.

 A Sicario folytatása már pontosabban mutatja meg (néha egészen közelről), hogy melyek azok a csapdák, amelyekbe nem szabad belelépni. Giccsbe hajló érzelmek, egy-egy szál közhelyesebb lezárása, a bevált elemek elkoptatása mind jelzik: az önismétlés és a fantáziátlan rutin könnyen elszürkítheti a remek alapanyagot. A zárlatban viszont maradt annyi, hogy ha nem is türelmetlenül, de igenis várni lehet a következő epizódot. S ha az méltóképpen fejezné be az immár trilógiává duzzadó folyamot, akkor ez a rész megmaradna annak, ami: kiváló összekötő kapocsnak kezdet és vég között. Miért ne reménykednénk?

A film adatlapja a Magyar Filmadatbázisban itt található.