Šimon Spišák szlovák rendező két színésszel, Lucia Korenával és Ivan Martinkával elevenítette fel az amszterdami zsidó kislány, Anne Frank naplójának több fejezetét. Szentimentalizmustól mentesen mutatta meg a több mint fél évtizede elharapózott ésszerűtlen gyűlölet közepette kibontakozó legőszintébb, legletisztultabb emberi érzések paradoxonát. Mindezt olyan magától értetődően, ahogyan Anne is fogalmazott feljegyzéseiben. 

 

Spišák és Veronika Gabčíková dramaturg játékosan ragadták meg a kamaszlány megmosolyogtató, sokszor kínos csetléseit-botlásait. Az előadásban is minden „csak úgy megtörténik”, ahogy Anne lelkében, testében is „csak úgy megtörténik”, változik minden. Klasszikus jelmezekben, pár jelzésszerű tárggyal keltik életre a Prinsengracht partján álló házban zajló történéseket. 

 

Lucia Korená hiteles kamaszlány – nem hiába kapta meg tavaly a legjobb női alakításért járó Dosky/Deszkák díjat: már arcra, alkatra, hangra is meghatározhatatlan korú, cinkos kikacsintásaival egy szertelen csitri, aki csak néha törik össze, mikor a rákényszerített csendben nem élheti ki gyermeki énjét. Egy pillanatra sem veszíti el a szemkontaktust közönségével, lehetetlen nem figyelni arcának minden rezdülésére. Ivan Martinkának ennél is színesebb karakterpaletta jut: ő az apa, a tanító, Peter, a szerelem, de a család többi tagját, illetve a padláson rejtőző másik család tagjait is ő kelti életre, a vállfákon lógó ruhákat mozgatva. Különösen megkapó, ahogyan egy kötött sállal és egy rajzolt krumplifejjel (a látvány és a jelmez Czech Karel munkája) elbábozza Anne gyötrelmes álmát, melyben a legjobb barátnővel találkozik.

 

A csehországi Studo Damúza tolsztoji ihletésű morbid performanszra invitált. A KAR/Halotti tor című előadás a színlap alapján „tárgyak színháza & koncert az Anna Karenina motívumaira”. 

 

Már a bejáratnál égő mécsest nyomnak a néző kezébe, amelyet a zenélő (maga az „elhunyt” tangóharmonikázik!) ravatal elé kell helyezni. Hamar kiderül tehát, hogy a halott nagyon is él, és ha rajta múlna, nem is igyekezne a túlvilágra. Közben az Anna Karenina nevét viselő széket is elfoglalja tulajdonosa: a tragikus sorsú regényhősnő – Anna Bubníková – korhű öltözetben érkezik. A ravatal ekkor már asztal, ahol poharak járnak vad táncot egymással, szamovár füstöl, és hol az Anna végzetét beteljesítő vonat makettje fut rajta körbe, hol lángok csapnak fel a peremén. A színészek – Pavol Smolárik, Anna Bubníková, Jiří N. Jelínek, Ivo Sedláček, Matija Solce – pedig ördögi virtuozitással játszanak: hol poharakkal keltenek hangot, hol trombita, hegedű, nagybőgő, cselló és harmonika szolgáltatja a talpalávalót, meg persze a vodka (igazi!), amiből a közönség is kap. Egyre jobban visszamennek a múltba, mi meg megyünk velük. Néha kicsit zavarosnak tűnik, de a szuggesztív zene és a tárgyak tánca nem hagy időt ezen morfondírozni – sodor tovább. Nem lehet megmondani, mikor vált világossá: már nem a gyászhuszárokat, hanem Tolsztoj regényhőseit látom magam előtt. 

 

A KAR-t 2016 óta játsszák, tavaly a Katona Kamráját is megjárta a Csekkold! 3.0 vendégprodukciójaként, de olyan egyedülállóan filmszerű zárókép valószínűleg sehol sem született, mint amilyen a Rakétabázis hangárjában adatott meg Matija Solce rendezőnek és csapatának. A záró jelenetben ugyanis a vaskapu kinyílt a játszók mögött, feltárult a kora esti napsütés meg Zsámbék buja zöldje, és a tánc már a természetben folytatódott. Aztán a kapu becsukódott és az előadás kezdeti hullajelöltje bent ragadt, a kaszást csak az előadás szűk órájára tudta kijátszani. Görbe tükör volt ez mindannyiunknak, sok-sok orosz zenével.

 

A Szecsuan Bertolt Brecht alapművére épülő aktuálpolitikai kiáltványok sorozata, durva pandacsatával a végén. A prágai Lachende Bestien társulat négy színésznője, Markéta Dvořáková, Adriana Kubištová Máčiková, Johana Schmidtmajerová és Marie Švestková Michal Hába rendezésében kisebb-nagyobb kihagyásokkal ment végig A szecsuáni jólélek cselekményén, különböző aktuálpolitikai „kommentekkel” szakítva meg az előadást. 

 

A brechti történet szereposztása folyton változik, a minimál díszletben minden jelzésszerű: a helyszínváltásokat az összecsukott pingpongasztalra krétával írják. A szócsata olykor pingpongmeccs egyben – például Sui Ta és Jang Szun között -, a Sen Tére nehezedő egyre nagyobb nyomás is kis fehér labdák formájában záporozik a „jólélek” utcalányt éppen alakító színésznőre. A prózai magyarázatokkal, slágerekkel és élő elektronikus zenei betétekkel – Jindřich Čížek – alaposan széttördelt előadásban a "Verfremdungseffektet" a házassági jelenetben járatják csúcsra, amikor is a nézőket is a játéktérbe invitálják, borral kínálják. Már-már spontán nyári tábori buli kerekedik karaoke-partival, mégsem hatásvadász pihenő ez a színészeknek, mert a nézőtérről, innen-onnan mondják tovább a szövegüket, peregnek a dialógusok, halad tovább a cselekmény, amiről az, aki komolyan vette az „öt perc szünet” felszólítást, bizony lemarad. 

 

Az este egyre többször fordul Václav Havel előtt fejet hajtó, Svejket megidéző, a szíriai háborút, a nőjogok semmibe vételét, a kapitalizmus Sui Táinak harácsolását szidalmazó dühödt protest-kiáltványokba – az egyikben még a cuki pandavideók is kifiguráztatnak -, míg végül egy brutális plüsspanda-csatába torkollik. A végén semmi nem marad a színen, csak a szanaszét heverő mackók. Mert az életben teljesen talán csak a pandák fekete-fehérek.