A halhatatlanságra vágyó királyfi / Vaskakas Bábszínház
2018.10.05.

Marad egy kis tüske a szívemben a győri előadás végén: az a fajta kellemetlen, szomorkás érzés ez, amikor az ember hirtelen rájön, hogy milyen igaz az imént hallott történet. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Nincs tabu a gyerekszínházban; az olyan, a területen áldozatos és úttörő munkát végző műhelyek, mint amilyen a győri Vaskakas Bábszínház, jó néhány éve tudja és tudatosítja ezt. Ezért aztán lehet, mert kell beszélni a halálról, és ha az alkotócsapat újabb nagyszabású közös vállalkozásának ifjú célközönsége talán nem is érti még a sztori minden finomságát, egy szép (?) napon megérti majd az üzenetet, és remélhetőleg visszagondol erre az egy órára. 
 
Kocsis Rozi, Horváth Márk, Markó-Valentyik Anna
Kocsis Rozi, Horváth Márk, Markó-Valentyik Anna
Szálinger Balázs író, Markó Róbert rendező és Cziegler Balázs díszlettervező második közös munkája ez: a Budapest Bábszínházban játszott, felvillanyozóan maira hangolt népmese-adaptáció, A csillagszemű juhász után 2018 tavaszán a győri kamaraszínpadra méretezve mondták el A halhatatlanságra vágyó királyfi erdélyi népmeséből fejlesztett történetét. (Fitos Dezső koreográfiája, Tarr Bernadett zenéje egyértelműen belehelyezi, valamelyest mégis eloldja a népi közegtől a mesét.) Apropó, méretezés: ha igaz, amit a premier környékén hallottam, hogy ősztől átkerül a nagyszínpadra az előadás, az kiváló hír a közönségnek. Cziegler méretes, forgó-nyikorgó, a felkelő és a lemenő napkorongot, meg a főhősünk élet és halál közötti örök cirkálását megformázó díszletének, meg a rajta, mögötte, benne dolgozó színészeknek kell(ene) a levegő, a tér, a tágasság, már csak a történet univerzális volta miatt is.
 
Ez utóbbiért Szálinger Balázs felel, és bár néha mintha egy gazdagon illusztrált, de azért mégiscsak két dimenzióban ragadó képeskönyvet forgatnánk, az alapanyag tulajdonképpen megáll a lábán a forgó, ferde síkokból épülő színpadon. A szerző egyik újítása, hogy a címszereplő, Királyfi néven szólított királyfi lelkéért két allegorikus alak harcol. A Halál és a Halhatatlanság fogadást köt, hogy melyiküké lesz végül a királyfi, aki sem zsenge, sem élemedett korában egyáltalán nem tudja, hogy mit kezdjen sajátmagával.
 
Markó Róbert rendező kezei között a két nagyhatalom összecsapása finoman ironikus női vetélkedéssé szépül. A Halál Kocsis Rozi alakításában nemhogy nem félelmetes, hanem – nyilván kinek-kinek temperamentumától függően – inkább vonzó alak. Megingathatatlan a tudása: egyszer úgyis minden élő nála köt ki. Ezért aztán nem siet, nem rohan sehova, igazából a királyfit sem üldözi, ahogy azt a kaszástól elvárnánk, ugyanakkor mégsem apatikus, unott alak: először azt látom rajta, hogy csak úgy tesz, mintha valódi tétje lenne fiatal(os)abb kolléganője, a Halhatatlanság által kifundált meccsnek, de aztán a verseny heve őt is magával ragadja. A Halhatatlanságot Markó-Valentyik Anna rámenős, határozott fellépésű, a saját igazában és szándékai jóságában kétkedés nélkül hívő, forrófejű, túlzásokra hajlamos alaknak formálja. 
 
Markó-Valentyik Anna, Horváth Márk
Markó-Valentyik Anna, Horváth Márk
Szerep jut a két játszó közötti életkori különbségnek, méghozzá több szinten. A szöveg szerint a királyfi anyja rég meghalt, apja, az egyre öregebb öreg király egyedül neveli. Szép az a hosszú pillanat, amikor ők négyen, az apa (Szúkenyik Tamás), a fiú (Horváth Márk), a Halál és a Halhatatlanság egyszerre állnak a színpadon: talán ilyen lehetett volna ez a család (és akkor ott van a tablón az anyós és a meny obligát évődése is), ha minden úgy zajlik, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
 
A nagykönyvben amúgy olyanokat olvasni, hogy az öreg királyok sorsa az, hogy meghaljanak és/vagy leköszönjenek, a fiatal királyfiké meg az, hogy átvegyék az ország irányítását. Csakhogy ebben a mesében sok minden másképp van, ezt a királyfit például egyáltalán nem mozgatják a világ dolgai. Igazából nem is tudom megmondani, mi mozgatja: érdeklődése minimum egyoldalúnak mondható, amikor deklaráltan csak annak él, hogy ne haljon meg. A népmesék háromállomásos struktúráját követi Szálinger, amikor előbb a Saskirályhoz és lányához, majd a Középső királyhoz és lányához, végül a Kékkirály lányához irányítja, akik egymás fölé licitálva száz, kétszáz, majd ötszáz év boldog, egészséges élettel, meg persze a szerelmükkel kecsegtetik a fiatalembert. Őt azonban nem érdeklik ezek a diszkontajánlatok, csakis a halhatatlanságért dobog a szíve. 
 
Ezen a ponton azért elgondolkodik az ember egy kicsit: te jó ég, de buta ez a királyfi! Persze, papíron, elsőre vonzónak tűnik a halhatatlanság, de hát a sokunknak még most is mesebelinek tűnő száz évnyi életidővel is eltűnne az ember oldaláról minden barátja, családtagja, szerette. Hát mi értelme van az életnek egyedül?! A Halál a maga sztoikus nyugalmával persze folyamatosan utalgat rá, hogy semmi értelme csak létezni, ha mégoly hosszan is: helyette megélni kellene a nekünk kimért időtartamot, legyen az sok vagy kevés. De hát nincs mit tenni, királyfinkat ez nem hatja meg, nagyon nem. Horváth Márk ebből a szó eredeti értelmében együgyű alakból monomániája ellenére mégis rokonszenves figurát épít, akinek tudunk drukkolni, amikor épp nem felejtjük el, hogy micsoda hagymázas vízió után lohol. A már említett állomásokon Szűcs Edit látványos, pompás jelmezei mögé rejtőzik Szúkenyik Tamás és Főglein Fruzsina: az orientalizáló ruhák és álarcok után a magyar busók groteszk maszkjai, végül valamilyen futurisztikus trend következik. Korokon, helyszíneken suhan tehát át a királyfi, hogy végül a Halhatatlanság karjaiban leljen ideiglenes nyugalomra.
 
Fotók: Vaskakas Bábszínház
Fotók: Orosz Sándor, Vaskakas Bábszínház
A közbülső állomásokról nem sok derül ki, azok szereplői dramaturgiai funkciók maradnak, nem tudnak, de nem is akarnak saját történettel rendelkező karakterekké válni. Azonban a Királyfi és a Halhatatlanság találkozása megint fontos jelenet: egymásra vártak, befejezik a másik mondatait, kiegészítik egymás mozdulatait, szóval minden rendben van. Látszólag, kívülről biztosan, lehet, hogy csak a felnőtt néző mégis érzékeli, hogy ez így nem lesz hosszú életű kapcsolat. Vagyis naptár szerint igen, de belül, lélekben nem. A fiú ugyanis megint unatkozni kezd, eszébe jutnak szerettei, akiket elhagyott, és még csak nem is sejti, hogy már túl késő van mindenhez. 
 
A záró jelenetben, a mese két mesélője, döntésképtelen lévén, nem kirángatni akarja a körből a királyfit, mint anno Brechtnél tették, hanem inkább feldobja a magasba, mondván, hogy amelyikük térfelére esik, az győz. Ilyen pillanatokban kell közbeavatkoznia a szerzőnek, aki úgy dönt, hogy nem dönt: ha valakit ketten ennyire meg akarnak szerezni, megérdemli, hogy senkié se legyen. Vagyis mindenkié.