Interjú Kocsis Rozival
2018.07.04.

Kocsis Rozi annyi éve igazgatja a győri Vaskakas Bábszínházat, amennyit gombócból sem szívesen enne. Ez idő alatt sok minden változott körülötte, de egy valami nem: színháza még mindig fejlődik, a benne dolgozók pedig nyitottak a tanulásra és az újra. PUSKÁS PANNI INTERJÚJA.

Revizor: Szokott a Vaskakas húzós témákkal foglalkozni egy-egy előadásban? Olyanokra gondolok, amelyekben sok a kockázat.
 
Kocsis Rozi: Csináltunk előadást például a demenciáról Az új nagyi címmel, Kuthy Ágnes rendezte és Markó Róbert írta. Míg a néző gyerekek többsége a pedagógusok segítségével fel tudta dolgozni a látottakat, addig egy kisgyereket el kellett vinni pszichológushoz, mert attól félt, hogy ugyanúgy eltűnik majd az ő nagymamája is, mint a történetben szereplő nagymama. A szülő először megütődött rajta, hogy milyen sebeket tépett fel az előadás a gyerekében, de a pszichológusnál az derült ki, hogy ezzel nincs semmi baj, mert legalább beszélt arról a kisfiú, amiről addig nem mert, pedig addig is foglalkoztatta. A felnőttek jellemzően megrettennek, hogy az olyan témákat, mint a demencia vagy a halál a gyerekek hogyan fogják majd megérteni. Közben pedig nap mint nap találkoznak ezzel: veszítenek el nagymamát, dédnagymamát, van, hogy a szomszéd néni nem jön többé szembe a lépcsőházban. Ez a gyerekeknél is téma, egy általuk is megélt helyzet, ők is beszélnek róla, és a színháznak is szabad erről beszélni.
 
R: Csináltok az ilyen jellegű előadásokhoz feldolgozó foglalkozásokat?
 
Kocsis Rozi
Kocsis Rozi
KR: Előfordul, de elsősorban a gyerekeket idehozó pedagógusokban bízunk, és elég élénk is a kapcsolatunk velük. Minden bérletben bemutatott előadásunkról készül egy olyan anyag, amit előre elküldünk nekik. Nemcsak az eredeti művet, hogy ismerjék meg és ismertessék meg a gyerekekkel, ha úgy gondolják, hanem írunk a rendezői koncepcióról, arról, hogy miért épp az adott problémakört dolgozzuk fel, miért érezzük azt aktuálisnak. Van egy pedagógus napi minifesztiválunk is, amikor a tanárok egy egész napot itt töltenek nálunk. Sikerült elintéznünk az Oktatási Hivatallal, hogy ez szakmai napnak minősüljön, és emiatt szabadnapot kapjanak rá a munkahelyükön.
 
Persze, mi is törekszünk arra, hogy a gyerekek ne szakadékba taszítva távozzanak a színházból, minden előadás végén adunk valamiféle feloldást a felvetett problémára. Az új nagyi története például úgy végződött, hogy a nagyi, akit a kislány nagyon szeretett, ugyan eltűnt, de az anyukája átvette az ő szerepét. Az anya-gyerek viszony így megváltozott, és bár fájdalmas maradt a hiány, és az egyik ember nem pótolhatja a másikat, mégis fontos volt az üzenet az előadás végén: hogy biztonságban vagy, nem vagy egyedül.
 
R: Előfordul, hogy harcolnotok kell a pedagógusokkal egy-egy előadás miatt?
 
KR: Már nem. Az elmúlt huszonhat évben azon dolgoztunk a kollégáimmal, hogy minden évad repertoárjával egy kicsit meghaladjuk az előzőt, és fokozatosan egyre bátrabb előadásokat hozzunk létre. A közönségünk pedig elkezdte szeretni és érteni ezt, mostanra kikérik maguknak a rossz minőségű előadásokat. De a Hamupipőkénkről már jött ki úgy csoport - akik csak osztálykirándulásra jöttek Győrbe, és egész más gyerekszínházi nyelvet szoktak meg -, hogy ez az előadás középiskolásoknak való.
 
R: Azt mondod, huszonhat éve csináljátok ezt a színházat. Te mióta vagy az igazgatója?
 
KR: Huszonegy. Az még gombócból is sok, ahogy a nagymamám mondaná. Nagy forradalmi lelkesedéssel állt össze a társulat a kilencvenes években. Mivel nekem volt akkor egyedül bölcsészkari végzettségem – nem színművészetis -, és bábszínészként dolgoztam a pécsi Bóbitában előtte, ezért engem keresett fel a társulat, hogy pályázzuk meg a színházat. A tudatlanok bátorságával álltunk neki lobbizni, még azt sem tudtuk, hogy a legnagyobb frakcióval kell csak beszélni, mindenkivel beszéltünk, akivel csak lehetett. Ott nem elsősorban én nyertem, hanem egy fiatal csapat, akik nagyon szerettek volna alkotni. Eldöntöttük, hogy ha nem is leszünk a világ legjobb bábszínháza, de mindenképp törekedni fogunk rá.
 
Először ideszerződtettük Ujvári Jankát művészeti vezetőnek, aki már akkor nagyon elismert bábművész volt, és minden hónapban tartottunk beszédórákat, mesterségórákat, ének- és táncórákat, sokat jártunk színházba, hogy lássuk, mi történik a magyar színházi életben. Hívtunk külföldi mestereket, mentünk külföldi turnékra is. Most már inkább workshopokat csinálunk, volt már nálunk Novák Eszter vagy most legutóbb például a Kerekasztal.
 
A halhatatlanságra vágyó királyfi című előadásban
A halhatatlanságra vágyó királyfi című előadásban
R: Nyilván az sem hátrány, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett, fiatal művészeket szerződtetek…
 
KR: Persze, de már húsz éve is törekedtünk arra, hogy minél többet tudjunk a szakmáról. Húsz éve például mi is mind megszereztük a színész kettő, aztán a színész egy minősítést is. Nagyon fontos volt ez önbizalmi szempontból, ahogy a külföldi rendezők jelenléte (pl. Krzysztof Rau, Peter Pasov és Biserka Kolevska) és a fesztiváldíjak is. Egy másik fontos lépés volt számunkra Tengely Gábor megjelenése. Vele nagyon progresszív korszaka kezdődött a bábszínháznak.
 
R: Úgy tudom, Tengely Gábor most itt hagyja a bábszínházat. Ez mit jelent praktikusan?
 
KR: Most nem lesz egy ideig főrendezője a Vaskakasnak. 
 
R: Önkormányzati fenntartású színház vagytok, és van egy nyári fesztiválotok is, a Győrkőc. Arra is az önkormányzattól kaptok pénzt?
 
KR: Igen, és a Győrkőc mellé a város nagyon odaállt. Kiemelt támogatást kap a fesztivál, az első pár évben többet kapott erre a két és fél napra, mint a színház az egész éves működésére, valamint ezt a házat, amiben most vagyunk is valószínűleg a Győrkőcnek köszönhetjük. A város is sokat köszönhet a fesztiválnak, rengeteg a turista, tele vannak a szállodák és a panziók a Győrkőc alatt.
 
A tavalyi Győrkőc Fesztiválon.
A tavalyi Győrkőc Fesztiválon.
A cégek, a kulturális intézmények és a város is rengeteg engedményt tesz azért, hogy a Győrkőc létrejöhessen. Egyes részeket a városban azért újítanak fel például, hogy a gyerekeknek jó legyen, karszalagos gyerekek bizonyos éttermekben ingyen ebédet kapnak, vagy ingyen szállhatnak meg a panziókban.
 
R: Tíz év alatt változott a fesztivál?
 
KR: Az elején is művészeti fesztivált akartunk, de akkor még azokat az attraktív elemeket volt egyszerűbb elérni, amelyeket most kicsit próbálunk már háttérbe szorítani. Az elején bábszínházi előadások, interaktív játékok, ügyességi feladatok, kézműves foglalkozások és egyéb más sportos helyszínek voltak – ezekhez a bábszínházi munka miatt már amúgy is értettünk. Aztán szép lassan elkezdett képzőművészeti helyszínnel is kiegészülni a paletta, amelyben fiatal, győri képzőművészek segítettek nekünk. Lett versjátszóterünk is, ahol például Tóth Krisztina, Varró Dániel, Lackfi János és Szabó T. Anna játszanak a gyerekekkel és adnak verseket nekik, az ott ülő illusztrátorok pedig – például Szegedi Katalin vagy Rofusz Kinga – képeket készítenek a versekhez. A gyerekek végül köthetnek egy kis könyvet az összegyűjtött szövegekből és a képekből. Van zenei helyszínünk is, és a Rippel fivérek csinálnak cirkuszakadémiát.
Szerző: Puskás Panni