Ezt szeretném elfecsegni éppen. És sasszézgatunk visszafelé a szívkórháztól, annak festői környékéről, majd csakhamar a Vaszary Galériánál fújjuk a tüdő könnyű és láthatatlan buborékjait, Levendel László doktor ragyogó gyűjteményét állították itt ki a Kiscelli Múzeummal karöltve. Milyen szép összefogás. Jó, nem is adminisztrálok tovább. A dramaturgia legnagyobb része különben adminisztrálás, úgynevezett előkészítés, hozd föl a raktárból, a mélyből, vedd le a magasból, késleltesd, várj még, kicsit balra, jobbra, oké, most jó. Hát, igazán nem akarok dicsekedni, de két éve majdnem alulról az ibolyát. Lengyelországban ébredtem föl, ami valójában a Korányi kórház nyári fölhozatala volt, lombok csöndes zúgása, a fák, mint óriás zöldruhás nők hajlongtak, hallottam a rám kötött gépek sípolásán túl is a múlt szelíd, állandó hullámverését. Kilencnapnyi ragyogó kóma után jött fájó tekintetem elé mindez, kilenc napig barackbefőtt voltam, fogalmam se volt, hogyan kerültem oda, nem, nem Lengyelország, hanem a Korányi, fájt. Minden nagyon fájt, féltem, mozdulni se tudtam, őrjöngtem a dühtől, bazmeg, cipóra puffadt kezemet se tudom mozdítani. Nem jött a nővér. Minek jönne, élsz, bazmeg, nem? Afrika összes vadállata szaladgált a fejemben, rajzfilmben. És egyszer csak itt van megint a Korányi. Két év múlva, most, Balatonfüreden, köszi. Éppen zöld vasreszeléket szórt a Balatonba a Nap. Nahát, ez a kiállítás! És most! Jut eszembe, egy amerikai mágnás, bizonyos Frick, csak olyan festményeket és szobrokat gyűjtött a Central park melletti vízirózsás viskójában – 1920 körül, mert járok az időben, meglátogattam, már nagyon beteg volt -, melyekben harmóniát látott. Sztrájkoltak a vasmunkások, beléjük lövetett, kellett a nyugalom. Idill. Oké. Ők meg a Levendel házaspár, László és Mária, nem gyűjtöttek igazán, csak kapták az anyagot, és jaj, miféle gazdagságot, Bálint Endre, Vajda Júlia, Anna Margit, Ámos Imre, Kondor, satöbbi. De különben ez az ország nagy. Minden ország nagy, ez is az maradt, a csonkolások, az elválasztások, a tömeggyilkosságok, a nemtelen lefokozások, a szellemi csendőrtempó ellenére is, és akkor, amikor váratlanul rátalálok erre a kiállításra a gyanútlan, bár kissé esős balatoni nyárban, egészen pontosan megtalálom az öt terem egyikében azt a sarkot, ahol megláthatom, hogy a Korányi orvosa mi mindent tett, mi mindent kísértett, akkor meg is értem, hogy – majdnem minden-minden elveszett. Ez nem föltétlenül rinya.  Egy ország nem a hegyeitől, a nagy vízeséseitől, a gigantikus erőműveitől nagy. Nem a Hősök terétől és szörnyűséges parlamentjétől. Egy ország igazából a kicsitől lehet nagy. A sok, sok, nagyon sok kicsitől lehet nagy. Kapító? A bentitől, a személyes kislobogástól, a félhomályos, bonyolult szabadtól, a meghódíthatatlan, gyarmatosíthatatlan egyeditől. Ezen a reprezentatív, nagyon szép ívű és okos magyarázatokkal ellátott kiállításon, ami egyébként július 1-ig tart, de a pénztáros hölgy reményét fejezte ki, hogy meghosszabbítják, van egy kis sarok, egy kicsi szeglet, egy úgynevezett legintimebb tér, ami miatt azt gondoltam, hogy amikor Magyarország kicsi volt, amikor nyesték, zsugorították, amikor  úgy egyszerűsítették, mint a bányaló útját, a bányaló tekintetét, akkor mégis volt egy 1 ember, egy igazán igaz ember, aki egymás mellé tudta ültetni például Csoórit, Mészöly Miklóst és a menthetetlen Csurkát, meg sok más, úgynevezett reformban, változásban elkötelezett tótumfaktumot, és ebből következően az ország mégsem volt annyira kicsi. Levendel doktor beszélt egy videón, ez különben megvan a Youtube-on – is, azt mondta, és kábé a rendszerváltás után kiskedden, hogy két legfőbb ellensége van az országnak, a gyűlölet és az alkohol. Hát, ja. Hogy a gyűlölettel mi lett, látjuk. Maradt. Én ott, túl azon, hogy láttam a Korányi fölvázolt történetét, vagy Anna Margit székeit, Bálint Endre ablakrácsát, Ország Lili cipellőit, azt is láttam, hogy vannak ihletett pillanatok, melyekért dolgozni nem érdemtelen, és hogy jó, tényleg nem igen van remény. Meghalt, az oldalára dőlt, itt rohad mellettünk, álmunkban átölelhetjük. Szeretkezni is. Lehet, hogy Don Quijote lovagolt körbe és körbe a szív domborulatán már akkor, a monori reformbulin, vagy máshol, magánlakásokban, olcsó, hülye filozófusok könyveivel kitapétázott szuterénekben. Nem nagyon változott, azt hiszem, ugyanazt variálják. Ha beállsz a sorba, jó lesz neked. Van 1 irány. Ha 1szer ebből kilengsz, zB. Áder, még 1szer megbocsátok, horgászhatsz tovább kárászra, nünükézhetsz fűmentes gimnáziumokban, ujevibeszd, magyrok. De ha nem, apukám. Akkor. Az van, amit mondok. Úgy van. Ezerszer elmondom ugyanazt a bármit, égjen be. Amit mondok, az lesz a valóság. (valóság nincs, értelmezés van.) De nem is ez, hogy láttam azt a balatonfüredi sarkot, azt a kicsi, borongó szegletet, ami arról beszélt, hogy le lehet ültetni embereket, hogy van mód közös használatú térre, közös használatú emberi nyelvre. Hol volt, hol nem volt. A remény, bár élettelenül rohad, mégiscsak az, hogy minden, ami volt egyszer, és már minden volt különben, de tényleg, legföljebb egy általános emberi pusztulás nem, na, az tényleg más tészta lenne, szóval, hogy ami volt, lehet újra. Az a ferde, cakkos szegélyű, bicegő jó is lehet újra. Amit a nagy túlélő Levendel doktor akart, az is lehet újra. Ha nem gondolnám ezt, elmennék innen a picsába. De most csak elmegyek vissza a saját kicsibe. Félhomályos lesz újra. Dereng a bőr fölött az univerzum. Továbbra sem fogom érteni. Nem is akarom érteni, az az igazság. Olyan, mintha élnék, mintha szabad lennék. Maradok. Egyszer ültünk doktor H. Máriával a Korányi egyik padján, két éve, regényről beszélgettünk. Regény ott, hát persze! Nagyregény! Olyan kicsik voltunk, hogy nem is látszottunk.